A Balatontól a Tompa utcáig
A legmesszebbről, Keszthelyről Bezerics Dániel, a Paletta étterem és a helyszínt adó Tompa17 kávézó tulajdonosa érkezett Ferencvárosba. Ő családja révén nőtt bele a vendéglátásba, sokáig a Balaton mellett dolgozott, de egy idő után a szezonalitás nehézségei miatt eldöntötte, hogy szeretné megvetni a lábát Budapesten is. 2017 májusában járt először a környéken, amikor meglátogatta Fekete Antonio szakácskönyvüzletét a Páva és Tompa utca sarkán, majd rájött, hogy a hotelben, ahol kávéztak, keszthelyi a konyhafőnök.
Az a kellemes májusi este, miközben sokan voltak az utcán és zajlott az élet, nagyon emlékezetes élmény volt számára.
Néhány hónappal később pedig mindössze pár száz méterre, szintén a Tompa utcában találta meg bisztrója, a Paletta számára az ideális üzlethelyiséget. Szabó Dominika megjegyezte, olyan lehetett ez a sok, környéken tevékenykedő keszthelyi ismerős miatt, mintha otthonról hazaérkezne. Bezerics egyetértett, hiányzott neki korábban a társasági élet, hiszen a legtöbb ismerőse elhagyta Keszthelyt.
Egy ideig úgy gondolta, hogy kétlaki lesz, a Balatonon szezonálisan, Budapesten pedig egész évben működnek majd a vállalkozásai, de néhány válságos helyzet és aztán a covid miatt is rájött, hogy tulajdonképpen már otthon van Ferencvárosban: ismerősek neki az utcán az emberek.
Akkor végleg ideköltözött, és ez „megérkezésélmény volt”, mondta.
A másik, ami Bezerics Danit a kerülethez köti, az a foci. Rajongása, amit „törzsi azonosulásként” jellemzett, még gyerekkorában indult, amikor az FTC 1995-ben bejutott a Bajnokok Ligája főtáblájára. Egy idő után kiüresedett számára a szurkolás ‒ más sportok iránt is ‒, de ahogy egyre több időt töltött Ferencvárosban, úgy a Fradi iránti szerelme is feléledt.
Zalai történetek uralták a Sántakutya-beszélgetést a nyári Margófeszten, amit most teljes terjedelmében visszahallgathattok.![Ha beérek Zalába, veszek egy nagy levegőt - itthon vagyok [SÁNTAKUTYA]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/32939/fe_229_160_b.JPG)
Csak a Fradi
Nagy József a 24.hu újságírója, bérletes szurkoló, őt gyerekkorától a futball köti Ferencvároshoz: „aki ezen kívül van, az ezt nem érti,” mondta. Azon a pestlőrinci lakótelepen, ahol lakott, nagyjából focizni lehetett meg bicajozni, és ott mindenki fradista volt. Egyik általános iskolai osztálytársának ‒ akivel ma is együtt jár szurkolni ‒ az apja vitte ki őket először meccsre, majd kiderült, hogy édesanyja kollégája az FTC akkori elnökének felesége volt.
Így kapott először bérletet a stadionba, majd meghívták a klubházba is, ahol olyan élő legendákat láthatott, mint Nyilasi Tibor,
és ez az élmény egy életre megfertőzte. Ezt az első bérletet akkora becsben tartotta, hogy felnőtt korában is a pénztárcájában hordta, míg el nem lopták, azóta élete második, 1982-es bérletét tartja magánál.
Az újságíró szerint Ferencváros-szurkolónak lenni összetartó kapocs, valami, amibe kapaszkodni lehet, amiben otthon érzi magát az ember, és mint ilyen, nemcsak a fontos meccsekre megy ki, hanem a vidéki találkozókra is, sőt akár külföldre is elmegy a csapat miatt. Még akkor is, ha sejthető, mi lesz az eredmény,
és ha rossz egy mérkőzés, azt is „végig kell szenvedni-szotyizni”.
Ettől függetlenül neki is volt olyan korszaka, amikor annyi volt a botrány a Fradi-ultrák körül (rasszizmus, verekedések), hogy besokallt és nem járt ki a mérkőzésekre. Aztán, amikor megnyitott a Groupama Aréna, régi szurkolótársaival úgy döntöttek, újra vesznek bérletet. Mindenkinek más jelenti az életében a cölöpöket, mondta Nagy József, neki ez az egyik, bár a családot sosem írhatja felül.
A legendás videotéka
A harmadik storyteller Gerzsenyi Bettika improvizációs színész volt, aki tősgyökeres ferencvárosi, kiskorától kezdve a Drégely utcában lakott. Számára a kerület legfontosabb helyszíne a Mester utca, azon belül is a 37. szám alatt található videotéka volt, ami 1988-ban nyitott meg. Egyke volt, és mivel édesanyja egyedül nevelte, beszippantotta őt a filmek világa. Sokat járt oda, és
ahogy kamaszodott, már nemcsak kölcsönözni ment, hanem a társaság miatt is.
Összebarátkozott a tékásokkal, aztán 16 éves korától ő is elkezdett ott dolgozni. Kialakult a „téka klán”, a munkatársaival sokszor műszakon kívül is bent lógtak.
A Mester utca 37. volt az abszolút központ: oda jártak dumálni, megváltani a világot, onnan indultak moziba, bulizni. A klánba olykor törzsvendégek is bekerültek, akikkel összebarátkoztak, mert a filmeken keresztül megvolt a kapcsolat és az emberek beszélgetni akartak. Arra a kérdésre, hogy miben volt más ez a téka, mint a Corvinnál lévő Odeon, azt mondta, hogy az Odeon kínálata minőségi ugrás volt az övékhez képest, művészfilmekkel, ezért ott a törzsközönség is más volt.
Gerzsenyi rengeteg jellegzetes, színes figurára emlékszik a tékás időből: a borsófőzelékes néni, aki mindig a Dirty Dancinget vette ki, a vendég, aki kifejezetten rossz filmeket keresett, a srác, akinek mindig tele volt a csomagtartója mindenféle eladó cuccal. Bettikának a Mester utca volt az, ahol nem tudott úgy végigmenni, hogy valaki rá ne köszönjön.
Ő a videotékának köszönheti, hogy kinyílt számára a világ, nemcsak átvitt, hanem a szó szoros értelmében is.
14 éves koráig ugyanis Csepelen kívül máshol szinte nem is járt, de a klánnal elkezdték felfedezni Budapest más részeit is. Bár már nem Ferencvárosban lakik, és sok minden változott ott, még mindig ismerős számára a környék, és mindig az otthonának fogja érezni, ahova bármikor jó visszatérni.
