Fotó: Valuska Gábor
Pszichopata bűnözök, holdról érkező űrhajósok és zenekedvelő legyek: amerikai kalandjairól mesélt öt író a Margó Fesztivál A sántakutya című igazmondó show-ján a Corvin Dumaszínházban. A rendezvényen ismert kulturális szereplőket, elsősorban írókat kérnek fel, hogy „szigorúan” tizenöt percben meséljék el életüket, mondják el, hogyan jutottak el oda, ahol most tartanak. A hívó szó ezúttal Amerika volt, olyan szerzők sztorizgathattak, akik valamilyen formában kötődnek a kontinenshez – elvileg.
Totth Benedek
Rögtön az első fellépő „kakukktojásként” lépett a színpadra, s hosszasan mentegetőzött, amiért még sosem járt Amerikában, de még a közelében sem. Az első Margó-díjas, Totth Benedek Holtverseny című regényével került be a köztudatba, noha műfordítói tevékenységéről is ismerhetnénk: olyan műveket ültetett át magyar nyelvre, mint A szép új világ vagy az Éhezők viadala-trilógia. Mint kiderült, azért vállalta a fellépést, hogy végre legyőzze szerepléstől való félelmét, a rettegett lámpalázat. Ez olyan jól sikerült, hogy alig akart lejönni a színpadról. „Kis lépés volt az emberiségnek, de nekem nagy.” A kitűzött témáról, az Egyesült Államokról nem igazán beszélt, de igyekezett úgy kanyarítani a mondatokat, hogy a végén azért oda lehessen biggyeszteni: „Ennyit Amerikáról”. Bár annyi mégis kiderült, hogy annak idején, Kaposváron – ahol egyébként akkor még egy McDonald’s sem volt – találkozott amerikai katonákkal. „Akkor vezettem először kamiont, akkor beszélgettem először texasi emberekkel.” Ahogy telt az idő, úgy lett egyre világosabb, hogy valami köze mégiscsak van az írónak a kontinenshez, például fél évig amerikanisztika szakos volt („de nem vártam meg, míg kirúgnak”), első könyve pedig sok szempontból kapcsolódik az amerikai regényekhez, „legalábbis a kritika szerint”. Ennek oka, hogy a kortárs magyar próza bújása helyett Totth Benedek az amerikai irodalmat fordította. Ennek kapcsán mesélt arról, hogyan kötött ki egy amerikai chatszobában, amikor nem tudott lefordítani egy kifejezést, és hogyan mélyedt bele a farkascsapdák rejtelmeibe egy munka során.
Fiáth Titanilla
A második fellépőnél, Fiáth Titánál a kontinens stimmelt, a negyedórás időkorlát viszont korántsem, de ezt talán senki sem bánta. A börtönpszichológus és rapper az amerikai börtönök világába avatta be a közönséget. 2013-ban ösztöndíjjal jutott ki Missouri államba, hogy tanulmányozhassa az ottani gang-kultúrát. „Amerikában minden nagyon nagy” – mesélte, és rögtön hozzáfűzte, hogy az emberek is. „Nem tudtam olyan helyre menni, ahol nem én voltam a legsoványabb. Ez Magyarországon nem jött össze soha” – mondta nevetve. Az egyéves tanulmányútra párjával együtt utazott ki, és ezalatt egy gettóban laktak az afroamerikai negyedben, mert erre volt pénz. Szerinte az amerikai társalgásban alapnarratíva a „hogyan jöttetek össze” kérdése, amire az ő esetükben sikerült kellően megbotránkoztató válaszokkal szolgálni: egyszerű tanár-diák kapcsolat. Mesélt a fekete-fehér konfliktusokról is, elmondta például hogyan nézték rasszistának, amikor nem akarta, hogy a boltban afroamerikaiak csomagolják be neki a megvásárolt holmit. Úgy tűnt, az amerikai börtönpszichológusok módszereivel, „a láncon végrehajtott pszichoterápiákkal” kevéssé értett egyet. Mielőtt egy szupermaximális biztonságú körletbe bejuthatott volna, önvédelmi tanfolyamot kellett elvégeznie és belésulykolták, hogy a rabok mind pszichopaták és manipulatívak. Azt mondta, Amerikában szélsőségesen értelmezik az individualitást, éppen ezért minden bűnelkövetés az egyén teljes felelőssége, senkit nem érdekelnek a körülmények és az okok. „Burkolt szegényellenesség és rasszizmus van ebben a programban” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy őt éppen amiatt rakták ki a börtönből, mert túl közeli kapcsolatba került a fekete rabokkal. Így került át a szexuális bűnelkövetők programjába. Az USA-ban nagyon komolyan veszik a kiskorúak megrontását, még ha kölcsönös beleegyezéssel történt is. Fiáth Tita szerint sok olyan ember ül ott több évet börtönben, aki például tizennyolc évesen a tizennégy éves barátnőjével csókolózott. „Borzasztó nagy számban börtönöznek be szinte mindenkit” – magyarázta. Ezek a programok szerinte nem integrálják a rabokat, hanem bűnelkövetőkből bűnözőket gyártanak.
Bán Zsófia
Korán beoltódott az amerikai kultúrával a Brazíliában született amerikanisztika szakos tanár és író, Bán Zsófia. Szerinte, aki járt már Amerikában, az más szemszögből tud a saját helyére ránézni, tudja például, hogy Európa kábé olyan nagy, mint Texas. Neki Amerika nemcsak az Egyesült Államokat jelenti, hanem az egész kontinenst. Brazíliában járt iskolába, az egyik első kísérleti szellemű oktatási intézménybe, amelynek újszerű szellemisége abban mutatkozott meg, hogy lebontották a tantermek közötti falakat. Ekkor tanulta meg az átjárás szabadságát: „A térélmény nagyon meghatározza az ember gondolkodásmódját”. Azt is elmesélte, hogy miután 69-ben végignézték a Holdra-szállást, az Apolló11 űrhajósai az ő iskolájukba is ellátogattak. „Gyerekek, határ a csillagos ég” – mondták a diákoknak. Bán Zsófia beszélt az identitásélmény szabadságáról, arról, hogy ott az embereknek megadatik, hogy kitalálják és felépítsék önmagukat, és ha kell, új életet kezdjenek máshol. A lódítások és a retorikai fogások viszont a rendszer részét képezik, nehéz leszűrni, hogy mi a pontos igazság a mögött, hogy ki minek mondja magát. „A legnagyobb élményem, amit Amerikától kaptam, az átjárás szabadsága, ami az írás során is alapélményem, és a személyesség szabadsága” – mondta befejezésül.
Oravecz Imre
Oravecz Imre háromszor élt Amerikában, de mindháromszor hazatért. A 11. Aegon-díjas költő és író szokásához híven hátizsákjával együtt érkezett a színpadra. „Az előttem lévők megtanulták Amerikában, amit én nem, hogy mindig viccesnek kell lenni” – kezdte, aztán elmesélte, hogy ő hogyan keveredett Amerikába. Ösztöndíjasként, disszidensként, vendégtanárként és turistaként is járt a kontinensen, amely szerinte gyökeresen más. Oravecz úgy gondolja, talán nem is lett volna író, ha nem kerül Amerikába, hiszen ott kezdte újra a pályáját, ott kezdett el máshogy írni. „Itt kezdődött az én Odüsszeiám, és még ma sem ért véget” – mondta. „85-ben szerettem bele az országba. Azt éreztem, egyre több közöm van a kultúrához” – tette hozzá, majd a térélményről, a valódi távolságokról és a levetkőzendő magyar beidegződésekről mesélt. Azt is elmondta, hogy már három éve nem járt Amerikában, de nagyon vágyik oda. „Szeretek megérkezni” – fűzte hozzá. Amikor odaér, megsimogatja a földet.
Kollár-Klemencz László
Utolsónak Kollár-Klemecz László lépett a színpadra, aki amellett, hogy a Kistehén frontembere, kétkötetes szerző is. „Tíz-tizenöt éve már nem gondolok arra, hogy lehetnék amerikai is” – kezdte. Mint kiderült, feleségével ott is nézegettek tanyákat, de végül mégis Szentendre mellett telepedtek le. A zenész-író a gimnáziumban döntött úgy, hogy a kórus és a konszolidált élet helyett inkább a rock ’n rollt választja. A kilencvenes években sok amerikai „menekült” Magyarországra, többek között David Borstein is, aki zenekarával együtt azért jött, hogy itt leszokjon a drogokról. Velük kezdtek el zenélni Kollár-Klemenczék, ez volt az első amerikai élményük. Az író elmesélte, hogy 92-ben mentek ki először Amerikába, bár ott nem sikerült „semmit se kezdeni” a zenéjükkel. Később viszont a Kistehén zenekarral két amerikai turnét is lenyomtak, így átutaztak az egész kontinensen, és megállapították, hogy milyen szerethető és működőképes ott az élet. A negatív élmény inkább a fáradtsághoz kötődött, az egyik fellépésen már jobban izgatta a zenekart a koncertteremben röpködő légy, mint a közönség. Az író most egy tanyán él, ősmagyar állatokat is tart, de úgy gondolja, ezt a két kultúrát – az amerikait és a magyart – ő simán összehozza. Ezzel a mondattal ért véget minden idők leghosszabb Sántakutyája.
Szerző: Forgách Kinga
