Ahogy a szél végigsimít a dűne élén, homokszemcséket ragad magával. Magányos alak áll odafent, a nap és a szálló homok ellen leplekbe burkolózik, és látjuk, ahogy élénk kék tekintetével a messzeséget kutatja. A kamera is elidőz a hullámzó tájon, a sivatag kietlen szépségében tiszteletet parancsoló, és aki megtanul élni benne, azt elrejti és támogatja – mint azt a népet, aminek hősünk az élére állt, hogy együtt vívják ki a szabadságukat.
Itt nincs fűszer, mert nem az Arrakison vagyunk, hanem a Földön, és ez nem a Dűne 2, hanem az 1962-ben bemutatott Arábiai Lawrence. A film T. E. Lawrence A bölcsesség hét pillére (1935) című emlékirataiból készült, és azt meséli el, hogyan segítette az angol tiszt a beduin törzseket a török birodalom elleni felkelésükben az első világháború idején. Az Arábiai Lawrence persze erőteljesen romantizálta a memoárt, de nemcsak a bemutatásakor aratott zajos sikereket, hanem máig a filmtörténet meghatározó alkotásai között emlegetik.
A fenti jelenet felcserélhetősége nem véletlen, több tanulmány kimutatta már, mennyit merített Frank Herbert az 1965-ös A Dűnéjéhez Lawrence könyvéből. Herbertet ugyanis nagyon érdekelték a sivatagi népek, kultúrák és vallások, így mások mellett Lawrence emlékiratait is elolvasta. Így talált rá benne egy inspiráló történet magjára a kívülálló fehér megmentőről, aki sikeres gerillaharcot vív egy elnyomott nép oldalán, és
úgy válik a nép messiásává, hogy amögött felfejthető egy idegen hatalom manipulációja.
A sivatag mint ellenfél, majd társ és nagy beavató meghatározó Lawrence és Herbert hősének történetében, a rendezők pedig jó érzékkel építettek a táj szélsőséges monumentalitására. Ahogy az 1962-es Arábiai Lawrence, a Dűne második része is visszatérően, lélegzetelállító nagytotálok sorával hangsúlyozza, hogy a sivatagban szinte eltörpülő emberek erőfeszítései és eredményei mennyivel nagyobbak önmaguknál.
A monumentalitás ennek a történetnek az egyik kulcsa,
és ez az, aminek vizuális alkalmazását a kanadai Denis Villeneuve mostanra gyakorlatilag tökélyre fejlesztette.
Hol tartunk?
A Dűne második része ott veszi fel a fonalat, ahol a 2021-ben bemutatott első rész befejeződött – a félreértések elkerülése végett: ez még mindig ugyanannak az egy regénynek a feldolgozása, csak Villeneuve két részre bontotta. (Ha érdekelnek az előzmények, illetve most ismerkedsz a Dűne univerzumával, EZT és EZT a cikket olvasd el.)
Dennis Villeneuve feladta a leckét a nézőknek, legyen szó A Dűne univerzumának rajongóiról, a Frank Herbertet nem olvasó mozilátogatókról, vagy akár a rendező munkásságának követőiről.
Az Arrakisra érkező Atreideseket a rivális Harkonnen ház szinte teljesen elpusztította, hogy visszaszerezze a galaktikus utazást, így a gazdaság működését és a katonai hatalmat is biztosító fűszermezők fölötti uralmát. A vérengzést túlélő herceg, Paul (Timothée Chalamet) és anyja, a terhes Jessica (Rebecca Ferguson) a bolygó őslakosai, a fremenek között talál menedékre.
Paulban a helyiek egy része a próféciákban megjövendölt messianisztikus vezért véli felfedezni, akinek irányításával visszaszerezhetik a függetlenségüket. A józanabbak viszont, mint Csani (Zendaya), óva intenek a bolygón korábban propagandacéllal elhintett hiedelmektől. Miközben Paul a sivatagi élettel ismerkedik és a gerillaharcok során egyre nagyobb nevet vív ki magának, a fremenek között vallási elöljáróvá váló Jessica határozottan tereli afelé, hogy elfoglalja az előkészített szerepet, és forradalmár, próféta, vezető legyen – azaz a fremeneket felhasználva álljon bosszút a háza bukásáért.
Amikor a hős hezitál
Míg az első film alapvetően a világépítésről és az alaphelyzet bemutatásáról szólt, a cselekmény a második filmben besűrűsödik. Annak idején azt írtam, túl sokat kapunk Paul látnoki vízióiból, hiányzik a karakterek közötti dráma és a politikai intrikák szövevénye. Villeneuve itt végre ezekre is hangsúlyt fektet, sőt, a hollywoodi sztrájkok miatt novemberről elcsúsztatott bemutató azt is jelenti, hogy egy szuperválasztási évben (amerikai és orosz elnökválasztás, EU, India stb.) szól a várhatóan az egyik legnagyobb blockbuster arról, hogy mit jelent vezetővé válni.
A Dűne második részében látszólag a hős útját követjük a felemelkedés felé, ám Paul története annyiban eltér a hagyományos, Campbell-i építkezéstől, hogy ő egészen sokáig kifejezetten ellenáll annak, hogy magához ragadja a hatalmat – miközben a körülötte lévő idősebb szereplők (a „felnőttek”) mind ebbe az irányba nyomják őt. A hezitálása oka, hogy a víziói miatt tisztában van vele, ha megteszi, azzal olyan intergalaktikus háborút szabadít el, amiben sok milliárd ember veszik oda. A hatalom megragadása így itt nem egyértelműen egyenlő a hőssé válással, sőt.
A hatalomhoz való viszonyt, a hatalomgyakorlási formákat már Herbert is vizsgálta, a témákban és motívumokban dúskáló regény adaptációját aztán Villeneuve ebbe az irányba áramvonalasította.
Elnyomás a fekete nap tüze alatt
A rendező ígéretéhez híven sokkal többet látunk a Harkonnenekből, a film pedig megoldja azt a bravúrt, hogy miközben a 20. századi totalitárius rendszereket idézi meg, ez mégsem fullad az ilyenkor megszokott hollywoodi bárgyúságba.
A fekete nap tüzében fekete-fehér színekben játszó bolygó és a Harkonnenek-világának bemutatása vizuálisan a film legerősebb részei közé tartozik. Villeneuve mintha amellett érvelne, hogy
ne feledjük a monokróm látvány erejét,
és az olyan teljesítményeket, mint amiket például a német expresszionista film termelt ki, mindebben pedig partnere az operatőr Greig Fraser.
A fő antagonista Harkonnen báró (Stellan Skarsgård) csak egy kicsit vált érdekesebbé az első részhez képest, az unokaöccsét, a deklarált pszichopata Feyd-Rauthát alakító Austin Butler viszont úgy lopja el a show-t, hogy senki sem panaszkodhat arra, hogy túlírták a szerepét. Feyd az érem másik oldala, ugyanannak a generációkon átívelő, titkos tenyésztési programnak az eredménye, mint Paul, ám a herceget gyötrő morális dilemmák nélkül.
A Paul körül mintaként is álló vezetők közül a tudatos politikus anyafigura Villeneuve-nél talán két fokkal könyörtelenebb, mint Herbertnél, a császárról pedig inkább csak elmondásból tudjuk meg, hogy milyen hidegfejű uralkodó, mert az őt alakító Christopher Walkent különösebben nem érdekelte a feladat. A lánya, az okos Irulan (Florence Pugh) már izgalmasabb alak lehetne, de túl sok játékidő úgy sem jut neki, hogy hangsúlyosabbá tették a karaktert.
Okos dolog-e röhögni azokon, akik elvakultan hisznek
Az egyetlen, ami igazából idegesített ebben az adaptációban, hogy a Paulékat befogadó törzsi vezérből, Stilgarból (Javier Bardem) comic relief-figurát csináltak, részben, mert ezzel rontottak azon, hogy a valós súlyának megfelelően mutassák be a vallási fundamentalizmus politikai szerepét – amit Herbert nem becsült alá.
Nem, mintha a film ne foglalkozna a vallással, viszont az a gesztus, hogy három órán keresztül ez az egyetlen humorforrás, kényelmetlenül eszünkbe juttathatja a nyugati gőgöt, amitől vezérelve például a Közel-Keleten annyi pofonba belefutottak már a nagyhatalmak.
Az Arábiai Lawrence részben annak a birodalmi logikának a mentén lehetett annyira sikeres a hidegháború idején, hogy
pozitív színben tüntette fel, azaz heroizálta a nyugati beavatkozást más országokban és kultúrákban.
Ezt már Herbert is sokkal árnyaltabban látta, és saját regényében sok hangsúlyt eltolt Lawrence memoárjához képest (a nők szerepét, az arabokból inspirált fremenek ábrázolását, Paul hozzáállását a fremenekhez stb). Villeneuve döntése ebből a szempontból visszalépés, amire ráadásul az elmúlt fél évben egy újabb iszonyatos háborúval cáfolt rá a valós történelem.
Villeneuve művészi állásfoglalássá teszi a Dűnét
„Őszintén szólva utálom a párbeszédet. Az a színháznak és a televíziónak való” – nyilatkozta Villeneuve a Times of Londonnak azt fejtegetve, hogy ő nem egy jó sor, hanem erős képek miatt emlékszik filmekre. Szerinte a mozis élmény lényegét a látvány és a hang(effektek) összjátéka adja.
A rendező álláspontjában nincsen semmi meglepő, ez a vita a hangosfilm megjelenése óta zajlik, előbb némafilmes rendezők, majd máig kísérleti és szerzői filmesek sora érvelt amellett, hogy a megmozduló kép művészeti ágában a történet központba tolása (vagy Villeneuve példájában a dialógus) csak zavaró tényező, ami eltereli a figyelmet a lényegről.
Villeneuve Dűne-filmjei, ha úgy tetszik, a rendező munkásságába (Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) illeszkedő állásfoglalások. Viszont amíg a Dűne első részét vontatottnak éreztem és – bevallom – untam, ebben a másodikban
úgy olvadt el a közel három óra, hogy szinte észre sem vettem.
Villeneuve mesterien kezeli a monumentalitást, mint eszközt, és az epikusság szemérmetlen kiaknázása nála valahogy nem válik önmaga paródiájává. Ennél a filmnél egy-kétszer éreztem csak azt, hogy már viccesen pozőr, viszont libabőrösen jól működtek olyan jelenetek is, amiket az előzetesekben már láttunk, tehát nem értek meglepetésként (mint amikor Paul először lovagol meg egy gigászi homokférget). A sivatag nagytotáljai mellett pedig az épített környezet (külsők és belsők egyaránt) is látványosan stílusos, és felfedezhető benne a főhajtás Alejandro Jodorowsky soha el nem készülő, de kultikus Dűne-filmtervei felé is. És persze meg kell említeni, hogy mindezek mellett a hangeffektek és Hans Zimmer zenéje is legyalulja a nézőt.
A szereplők fejlődési ívében, a karakterépítésekben érezhető hiányosságokat, az eredeti regény mélységeit persze a látvány nem tudja pótolni, a film viszont összességében eléri, hogy ezeket elengedjem, és így adaptációként nem a könyv helyére, inkább egy másik médiumban a könyv mellett helyezi el saját magát.
Ahogy az első rész esetében, a stúdió még mindig lebegteti, hogy elkészülthet-e a Herbert-féle folytatás, A Dűne messiása nyomán a harmadik film, Villeneuve mindenesetre alaposan megágyazott neki a kvázi nyitott befejezéssel. A rendező annyit leszögezett, hogy ha lesz is még film, neki előbb pihennie kell – addig is a rajongók nézhetik a szintén itthon forgott Bene Gesserit-előzménysorozatot, ami 2024 végén indul az HBO Maxon.
