Mit lehet még elmondani Anne Frankról? Ismerjük a naplóját, a naplóból a bujkálás megannyi részletét, a családi hátterét, a titkos gondolatait, és egy új könyvnek köszönhetően talán azt is, hogy ki árulta el annak idején a rejtekhelyét. Tudjuk, hogy mindössze tizenöt évesen halt meg Bergen-Belsenben, néhány héttel azelőtt, hogy az angol csapatok felszabadították a tábort. És tudjuk azt is, hogy az édesapja döntött a napló kiadásáról, mégpedig azért, hogy a világ sose felejtse el Anne történetét.

Amit nem tudunk Anne Frankról, hogy mi lett volna, ha túléli a koncentrációs tábort. Hogyan emlékezne ma a több mint kilencvenéves Anne a második világháború alatti évekre, és története hogyan élne tovább a leszármazottaiban?  Az Anne Frank – Párhuzamos történetek című dokumentumfilm, amely január 27-tól, a holokauszt nemzetközi emléknapjától látható a mozikban, tulajdonképpen ennek megválaszolására tesz kísérletet. Sabina Fedeli olasz rendező viszont találgatás és spekuláció helyett öt olyan holokauszt-túlélőt mutat be filmjében, akit gyerekként vagy kamaszként gettóba, majd koncentrációs táborba deportáltak, és csodával határos módon megmenekültek.

Anne Frank a nővérével

A dokumentumfilm három szálat fon egybe: az egyiken az amszterdami hátsó traktus rejtekszobájában vagyunk, ahol az Oscar-díjas Helen Mirren olvas fel a naplóból, és időről időre kommentálja a bejegyzéseket. A másik szálon egy Katerina nevű kamaszlány látogat el azokra a helyekre, ahová Anne Frankot és sorstársait hurcolták el annak idején: így felkeresi a westerborki gyűjtőhelyet, az egykori bergen-belseni koncentrációs tábort, és a film végén az amszterdami házat is, ahol a Frank család két évig bujkált. A dokumentumfilm legerősebb szála viszont a túlélőké, azoké a ma már a kilencvenes éveikben járó asszonyoké, akik gyerekként élték túl a holokausztot. Az olasz származású testvérpár, Andra és Tatiana Bucci mindössze 4 és 6 évesek voltak, amikor deportálták őket. Együtt maradtak és túlélték a haláltábort, ami viszont néha tényleg hajszálon múlott. Ők idézték fel például azt az esetet, amikor egy férfi azzal lépett be a lágerbarakkba, hogy lépjen előre az a gyerek, aki látni szeretné az anyukáját. A két kislányt már korábban figyelmeztette az egyik őr, hogy semmi esetre se jelentkezzenek. Unokatestvérük, Sergio viszont annyira vágyott az anyja után, hogy a férfival tartott – soha többé nem látták viszont. A lányok viszont megmenekültek, és azon szerencsések közé tartoztak, akiknek a szülei is túlélték a második világháborút.

Andra és Tatiana Bucci az unokatestvérükkel, Sergióval

A film megszólalói között van a magyar származású, de Olaszországban élő Arianna Szörenyi, a lengyel származású, Franciaországban élő Sarah Lichtsztejn-Montard, és a Prágából fiatal lányként a terezíni gettóba, majd Auschwitzba deportált Helga Weiss. Visszaemlékezéseikben nagyon erős elem a túlélési mechanizmus (volt, akit a rajz, mást ételreceptek ismételgetése, versmondás vagy Piaf-dalok éneklése segített át a legnehezebb pillanatokon), és – gyerekként nem meglepő mód – a játék. Arianna Szörenyi például arról mesélt, hogy német nyelvű körjátékokat kellett játszaniuk („Szerettem volna játszani, de nem a táborban”, mondta erre), Sarah Lichtsztejn-Montard pedig azt idézte fel, amikor a táborban a fejtetveket versenyeztették, úgy játszottak. A rengeteg archív fotóval, felvétellel illusztrált bejátszások között megszólalnak a leszármazottak is, akik közül sokan nem is titkolják, hogy volt idő, amikor nagyon nehezen fogadták be szüleik, nagyszüleik traumatikus történetét. Az idős asszonyok között volt olyan, akit gyerekként Auschwitz rettegett női felügyelőjével, Irma Gresével is összehozott a sors (kegyetlensége miatt az utókor „Auschwitz hiénájaként” és „Auschwitz szukájaként” is emlegeti a nőt), másnak pedig az volt a feladata, hogy a táborban hullákat pakoljon. 

A történet továbbadása a filmnek is kulcskérdése, vélhetően ezért került be a Katerina nevű kamaszlány, aki mobiltelefonjával fotózza az emlékhelyeket, majd rögtön posztolja is őket. Az egész borzasztóan didaktikus és ki is lóg a filmből; valamennyire aztán a legvégén nyer értelmet az ő szerepeltetése, amikor a kamaszlány ellátogat Anne Frank búvóhelyére, találkozik Helen Mirrennel, és ezzel kicsit olyan, mintha az idősebb generáció átadná a fiatalabbnak a stafétabotot – a feladatát annak, hogy életben tartsa Anne Frank és ezzel a túlélők történetét. A motívum annyiban mindenképp indokolt, hogy lassan meghalnak az utolsó szemtanúk, és nagy kérdés az is, hogy a mostani kamaszok hogyan fogadják majd be ezeket a történeteket – néhány éve például indult olyan kezdeményezés, amely a közösségi média terepét felhasználva Instagram-bejegyzésekben mutatta be a magyar Anne Frankként emlegetett Heyman Éva naplóját, 2020-ban pedig az Anne Frank Alapítvány videonapló formájában dolgozta fel a naplót.

A filmben is felmerül, hogy vajon mit írt volna Anne Frank, ha megérte volna a felnőttkort. A Párhuzamos történetekben bemutatott asszonyok közül többen könyvet írtak az életükről, felnőttként rendszeresen járták az iskolákat, a családon belül pedig a gyerekeiknek, unokáiknak adták tovább történeteiket, pontosan azért, hogy az utókor sose feledkezzen meg a holokausztról és annak gyerekáldozatairól.