Az ifjúsági könyveket általában felnőttek írják fiatal olvasóknak, ami mindig egy sikamlós terep, hiszen a nyelv folyamatosan változik, és előfordulhat, hogy a saját egykori kamasznyelvünk regisztereibe a mai gyerekek már csak röhögni járnak. (Sovány vigasz, hogy ugyanez vár majd rájuk is.)
A nyelv tehát borzasztóan kényes ügy, egy olyan banánhéj, amin nagyon könnyen el lehet csúszni, és még ha nagyjából sikerül is írásban rekonstruálni egy kortárs kamasznyelvet, akkor is maradhatnak benne ciki dolgok. Biztosan nem véletlen tehát, hogy a norvég Linn Skaber sem csak saját kútfőből írta meg A szívem egy bezárt bódé című könyvét (alcím: Kamaszmonológok), hanem egyfajta előtanulmányként egy csomó tinédzserrel beszélgetett: „Kávézókba mehettem, parkokban és mólók szélén üldögélhettem velük, beengedtek a szobájukba, és
meghallgathattam, mit gondolnak arról, milyen érzés tinédzsernek lenni.”
Ezekből születtek aztán a Lisa Aisato által illusztrált kötet fiktív monológjai, amelyekkel a szerző egy teljes spektrumot nyilván nem tudott lefedni, így leginkább benyomásokat kapunk, de azokból egész jókat. A kötetben változatos hangokat sikerült megszólaltatnia (van köztük az igazi barátságot megtapasztaló kamasz éppúgy, mint tini feminista vagy az édesanyját gyászoló gyerek), a monológok között pedig akadnak politikusabbak, a közéletre erősebben reflektálók, és olyanok is, amelyek a lelki-testi változásokra rezonálnak. Kamasz szereplői rendszerint kritikusan szemlélik magukat és a környezetüket, esendőségüket ugyanakkor sokszor nagy szavak mögé rejtik.
Ezek a történetek egy olyan életkor lenyomatát adják, amikor
pár év alatt rendkívül nagy változások történnek egy gyerek életében.
Elég csak a női test alakulására gondolni, és arra, ahogyan ezeket a változásokat például a fiúk fürkészik:
„A lányok nem csak felfelé nőttek meg.
Mintha belülről töltődtek volna fel és nőttek volna meg minden porcikájukban.”
Vagy ahogyan a kamaszok magukat szemlélik:
„Mitesszerkoszorú van az orrom körül,
és olyan pattanásaim, hogy az órádat hozzájuk igazíthatod.”
A kötet egyik fontos motívuma amúgy a kommunikációképtelenség,
aminek egyik legnyilvánvalóbb példája, amikor a szülő és a hirtelen megnőtt, megváltozott gyereke nem találja a közös hangot. De előfordul olyan eset is, amikor egy félreértett, béna szituáció miatt jut el egy gyerekkori barát odáig, hogy a legundorítóbb módon elárulja a másikat. Persze előfordulhat az is, hogy épp a fantázia túlzott szárnyalása okozza valakinek a vesztét: kedvencem annak a lánynak a története, aki nem akarja a nyaralóban tölteni a hétvégét a szüleivel, és helyette egy barátnős-pasizós-bulizós-habos szökőkutas estét tervez – a vége erősen spoileres! Mindenesetre A szívem egy bezárt bódé történetei között vannak viccesek és megindítóak egyszerre, olyanok, amelyekben magunkra ismerhetünk, vagy amelyeket magunkkal vihetünk.
A Szívünk rajta februári értékelője, Szél Dávid, az Apapara blog szerzője a következőt mondta a kötetről:
„A könyv felnőttként is annyira izgalmas, annyira hibátlan nyelvezetű és ritmusú, annyira tűpontosan mutat rá a kamaszok érzelmi világára, hogy egyszerűen nem tudtam letenni. Olyan tabusított, érzékeny, a kamaszok testi és lelki változásaival, a szülő-gyerek viszonnyal foglalkozó témákat vonultat fel Linn Skåber, amelyek utólag segítettek a kamaszkori önmagam, és előre segítenek a még nem is kamasz gyerekeim megértésében. Most már csak azt sajnálom, hogy épp kamaszként nem olvashattam.”
