Egy író esetében mindig érdekes az első: az első írás, amelyet már érdemesnek tartott a reménybeli szerző arra, hogy megmutasson másoknak, az első próbálkozás, amikor azt elküldi egy folyóiratnak vagy kiadónak, és persze az első publikáció – ezek mind-mind ott vannak egy írói életpálya mérföldkövei között. Tompa Andrea a hétvégén a Facebookon engedett bepillantást az elsők közé – köszönhetően az édesanyjának, aki gondosan megőrizte azt a levelet, amelyet lánya még kisiskolásként vetett papírra.
A levél lényegében arról szól, hogy a tanítójának („tanci”) annyira tetszett a fogalmazása, hogy be akarta küldeni az Igazság című lapnak, hogy „olvassák el mások is”. Tompa Andrea magyarázatként annyit fűzött hozzá, hogy a levél valamikor 1977 és 1980 között íródhatott, de hogy a fogalmazás végül megjelent-e az Igazságban, „azt majd posztumusz megírják, ha akarják”. A teljes bejegyzést itt lehet elolvasni:
Tompa Andrea korábban Az első című podcast-sorozatunk vendége is volt, ahol az írókat az első könyvük megszületésének és megjelenésének körülményeiről kérdezzük – ebben a podcastben hosszú mondatokról, hóhérokról, Magyarországra költözésről és diktatúráról beszélgettünk vele, itt újra meg lehet hallgatni:
Az íróval legutóbb a Sokszor nem halunk meg című regénye (kritikánk ITT) megjelenésekor beszélgettünk – akkor szóba jött az emlékezetnélküliség, a titok kutathatósága, a háttérbe vesző Kolozsvár és a kézírás fontossága is:
„Három réteg ruhát adtak rá, kopott pokrócba csavarták” – ezzel a mondattal indít Tompa Andrea új regénye, a Sokszor nem halunk meg (kritikánk ITT olvasható). A pokróc egy pár hónapos csecsemőt rejt, Matyit, akit később Tildaként és Matildként látunk viszont. A második világháború alatt a zsidó származású gyereket egy házaspár, Erzsi és Feri fogadta be, megmentve ezzel az életét. A Sokszor nem halunk meg három nagy szakaszban meséli el a csecsemő, a kamasz és a felnőtt Matild történetét, aki egész életében – gyerekként, iskolásként és színésznőként is – azokat a fogódzókat keresi, amelyek segítségével megtalálhatja saját magát. Tompa Andreával az emlékezetnélküliségről, a titok kutathatóságáról, a háttérbe vesző Kolozsvárról és a kézírás fontosságáról is beszélgettünk.
Fotó: Valuska Gábor
Tovább olvasok
