Taffy Brodesser-Akner az elmúlt években főleg a nagyszabású portrécikkeivel keltett figyelmet. A palettája elég széles, ha egy ívet kellene húzni, az egyik végén Tom Hanks, a másikon meg mondjuk a Kardashian-klán matriarchája, Kris Jenner állna. Brodesser-Akner cikkeiben mindig távolabbról indít, kicsit mintha kinyújtott karral szemlélne egy képet és csak azután húzza közel magához és mutatja meg rajta a részleteket. Nem egy megjátszós típus, simán beleírja egy cikkbe a kétségeit, ahogy azt is, ha egy adott jelenségre nincs megfejtése. Üdítő, ahogy a magazincikkeiben ír, ezért is forgattam eleinte értetlenül a Fleishman bajban van című első regényét.
Egyszerűen nem fért a fejembe, minek tenyerel bele egy ilyen sziporkázó, izgalmas szerző egy ezerszer lerágott tematikus pocsolyába. Mit érdekli őt egy felsőközép-osztálybeli, fehér, heteró férfi nyavalygása (helló, Karl Ove Knausgard!), és nekem, az olvasónak mi újat tud ezzel mutatni? Mielőtt válaszolnék, lássuk, miről szól a könyv.
A címbeli Fleishman (Toby) egy negyvenes doki New Yorkból, aki épp válófélben van a feleségétől, Racheltől. Az nagyon hamar kiderül, hogy a nő egy törtető karrierista, aki az első adandó alkalommal lepasszolja a közös gyerekeiket – szó szerint. Rachel egy éjszaka, miközben Toby otthon alszik, átviszi a két kiskamasz gyereküket a férje lakásába, és elutazik. Ezután se kép, se hang – elérhetetlenné válik. Toby a poklok poklát járja végig, miközben a gyerekek előtt végig azt játssza, hogy anyu csak nagyon elfoglalt, de amúgy minden rendben. Az érzelmi nihilt a folyamatos szexchatelés és randizás töri meg – Toby körülbelül úgy érezheti magát, mint amikor egy sorozatfüggő a fekete-fehér tévéjét egyszer csak lecserélte színesre. Egy teljesen új világ tárul fel előtte, csakhogy ez a világ nem színes szappanopera-figurákkal, hanem nőkkel és vágyakkal és megint csak nőkkel van tele.
„Ott volt Sarah, akit ultraortodoxnak neveltek. Meg Barbara, akiről a magáról mondottak alapján tíz perc alatt kiderítette, hogy apja nagybátyja révén rokonok. Meg Samantha, aki magas volt, és nem is kicsit dundi, de büszkén hordozta kerek seggét, feszes farmert húzott rá, és vörösre rúzsozta a száját.”
Nagyjából ezen a ponton kezdtem azt érezni, mintha ez a történet nem is Tobyról, hanem mindazokról a női vágyakról szólna, amelyekkel megsorozta a sors (vagy az applikáció). Ráadásul a történet nem hivatalos narrátora is egy nő, egy volt egyetemi haver, Libby, aki újságíróból lett kertvárosi anyuka, és aki sokáig magának sem igazán meri bevallani, hogy a mindennapi tökéletesség néha már-már fojtogatja. Mindenesetre mi megyünk tovább Tobyval, aki rettenetesen szenved ebben az új helyzetben, próbálja darabonként újra felépíteni az életét, amelyet Rachel egyetlen jól irányzott rúgással szétbarmolt, közben pedig jelenetenként szépen lassan kirajzolódnak házasságuk színe és fonákja.
Inkább fonákja.
De a könyv jó kétharmadáig várni kell, mire eljutunk oda, hogy nagyjából kerek legyen a történet. Hogy betekintést nyerjünk abba, hogyan is nézett ki ez a sztori Rachel szemszögéből. Egy olyan nő története ez, akit a nagyanyja nevelt, főleg praktikus szempontok szerint, a szeretet nyelve pedig kettejük között nem igazán volt szignifikáns. Egy olyan nőé, aki a saját erejének és tehetségének köszönhetően építette fel azt az ügynökséget, amely más tehetségeket futtatott fel. Aki a barátait leginkább úgy válogatja, hogy az előnyös legyen a társadalmi helyezkedésnél. Ám ami az egyik szempontból opportunizmus, a másikéból szimpla túlélés és továbblépés. Egy olyan nőről van szó, aki elvárja, hogy a férje időben otthon legyen a gyerekekkel, miközben ő karriert épít. Hogy aztán abból a pénzből még többet és nagyobbat vehessen a családjának, házat, kocsit, akármit.
Rachel férfi módra mer létezni egy olyan világban, ahol nem nézik jó szemmel, ha a nők nem húzódnak meg csendesen máskülönben sikeres férjeik szélárnyékában.
Miközben Toby pedig azt érzi, hogy ő épp azért nem tudott szakmailag kibontakozni, mert helyette a családnak rendeli alá magát. Igazság nincs, a könyvnek nem is célja, hogy letegye valaki vagy éppen valaki(k) igazsága mellett a voksát. Már csak azért sem, mert ahogy megyünk bele az események sűrűjébe, Toby személyisége is egyre árnyaltabb lesz: egy a munkájának rendkívül elkötelezett, ugyanakkor végtelenül narcisztikus figura képe rajzolódik ki, aki már fiatalon is azt szerette, ha a meghitt beszélgetések róla és a bizonytalanságairól szólnak. Ez pedig a negyvenes éveire mit sem változott:
„Nekem az tetszett, amikor elmondták, hogy akárhová megyünk az űrben, úgy érezzük, mintha mi lennénk középen. Ezt nagyon át tudtam érezni.”
A férfiközpontúság ugyanakkor messze túlmutat Toby életén és az egész regény szervezőelve lesz. Taffy Brodesser-Akner nagy trükkje ugyanis nem az, hogy szimplán egy házasság erodálását és egy elhagyott férj kálváriáját tárja elénk, arra kismillió irodalmi és filmes példát lehetne hozni.
A Fleishman bajban van legnagyobb csavarja, hogy a férfi történetén keresztül nem másról, mint a nőről beszél.
És miért? Mert máskülönben nagy eséllyel rá sem hederítene a külvilág, és ezt ő maga is tudja. Az író irodalmi alteregójának tekinthető Libby pontosan tudatában van annak a kettős mércének, ami a női és a férfi szerzőket (legyenek írók vagy újságírók) éri ezen a piacon. Erről Elena Ferrante (de akár a hazai szerzők egy része is) biztosan sokat tudna beszélni, de most inkább hallgassuk Libbyt, aki így jellemezte riportalanyait:
„Kimondták mindazt, amit én nem mondhattam ki hangosan, mert féltem, hogy fellengzősnek, önteltnek, beképzeltnek, narcisztikusnak tartanak. Rájuk vetítettem a saját narratívámat, ahogy a biológiakönyvek ábráival összeilleszthetjük az emberi izomzatot az emberi test csontvázával. Rajtuk keresztül a saját problémáimról írtam.
Annyit biztosan tudtam, hogy egy nő egyedül így válthat ki figyelmet: ha egy férfi szájával mondatja ki a történetét. Egy férfi által építhetünk magunknak trójai falovat, hogy egyáltalán leszarjanak.”
A trükk annyira bejött, hogy könyvét most egyenesen Philip Roth-hoz meg John Updike-hoz hasonlítják – hogy ez mennyire teszi őt boldoggá, egyszer jó lenne megkérdezni tőle. Mindenesetre jó egy éve a New York Times-ba írt egy esszét arról, milyen volt negyvenévesként újranézni kamaszkora egyik meghatározó sorozatát (Thirtysomething). Ebben már ír az első regényéről, amely bár lehet, hogy eredetileg a házasságról szólt volna, mégis a válás lett a fő témája. A Fleishman bajban van című könyvre viszont kicsit sem a témája miatt fogunk emlékezni – szellemes, trükkös regény, amelynek még az időnként insta-kompatibilis mondatokba csomagolt instant okosságokat is meg lehet bocsátani. Taffy Brodesser-Akner nagyon okosan nyúlt egy olyan anyaghoz, ami bevallottan saját gyerekkorának egyik traumatikus epizódja volt, ám akárhogy csűrjük-csavarjuk, Toby történetén keresztül valójában Rachelnek adott hangot és róla mesélt.
