A Megfáradt ember című vers 1923-ban született és először egy évvel később, a Nem én kiáltok című kötetben jelent meg, pár évvel később pedig József Attila betette a Nincsen apám se anyám című kötetébe is, ami arra utalhat, hogy fontos volt számára.
A vers lehetne idilli is: földek, folyó, nyugalom, csönd – a gondtalanság képei jelennek meg, illetve a természettel való egyesülés, a folyópartba való beleolvadás. Mégis, mintha rejtegetne a szöveg egy kis iróniát, a fáradtság, a gondterheltség, a magány ott vannak a háttérben, inkább a teljes kimerültség nyugalma ez, mint a béke megtalálása.
József Attila: Megfáradt ember
A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.
- aug.
