Kosztolányi Dezső 1906-ban írt versében elérkezik a tél vége és jön egy kis ízelítő a tavaszból: a lég már enyhe, a nap vígan bukik elő, a járókelők andalognak, az ablakok kinyílnak, a házak pedig új fényben ragyognak. Az enyhülés régi emlékeket hív elő, a fiatalkor képeit, és a nosztalgia ránehezedik a „téli álmukból” ébredező az emberekre.
A múlt ráíródik a jelenre ebben a versben. A tavasz toposza ezúttal nemcsak a megújulásról, az újjászületésről szól, hanem rég elfeledett érzésekről is, amik ilyenkor olyan hevesen törnek elő, mint az olvadó jég alól a víz. Ilyenkor újraébrednek a régi, intenzív, fiatalkori megélések: „a drága múlt, az ifjuság, /gyermekszerelmünk, szűzi álmunk, / a lázas és dicső tusák”. Az idő múlása pedig ránehezedik az emberekre.
Kosztolányi Dezső: Tavasz-elő
Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.
A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járókelő.
A síma, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.
Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjuság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.
Mind búsan elmerengve járunk,
szivünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.
A jég ropog s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor
s e szó a múlt honába visz.
Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy búborék.
A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.
1906
