A folyamatos küzdelemről és kínokról, illetve a megnyugvás vágyáról szól Szendrey Júlia El, messze innen! című verse: “El messze innen a világba/ Ahol nem ismer senkisem”. Amiről szó van ebben a versben, az több, mint elvágyódás, a lírai én sokkal inkább menekülni szeretne, mégpedig egy olyan helyre, ahol nem üldözi senki, ahol nincs sem gyötrő szerelem, sem gyűlölet.
A menekülés ebben a versben csak vágykép. 1856-ban, amikor Szendrey Júlia ezt írta, egy nőnek nem volt hova mennie. A kiszolgáltatottság motívuma meg is jelenik a szövegben, egy tehetetlen játékszert, egy kis sajkát látunk, amelyet a tenger hullámai kényük-kedvük szerint dobálnak. A megpihenés vágya a vers végére halálvággyá alakul át, ami az örök küzdés után az egyetlen kiútnak tűnik.
Szendrey Júlia összegyűjtött verseiről ITT írtunk, személyiségéről, családjáról pedig ITT.
Szendrey Júlia: El, messze innen!
El, messze innen a világba,
A hol nem ismer senki sem,
A hol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!
A hol majd élek enmagamnak,
Mit soha még nem teheték,
Mióta a sorsnak kezében
Tehetetlen játékszer levék.
Háborgó tenger ez az élet,
Kis sajka én rajta csupán,
Mit a sors, miként kénye-kedve,
Majd erre, majd amarra hány.
Oh miként vágynám megpihenni
Csendes kis sziget partjain!
Hűs árnyai után epedve
Terjesztem lankadt karjaim.
De hasztalan, de mind hiába,
Tovább, tovább, egyre tovább.
Örök küzdés nekem az élet,
Nyugtot csak a sir mélye ád.
Szeretni kell s gyűlölni addig,
És várni a pillanatot,
Melyben kialszik majd az élet,
S véle minden kin elhagyott.
