„Az énáltalam annyira szeretett Simone Weil mondta a szépségről – ezt talán elmondhatom: A szépség egy labirintus, sokan megindulnak benne, de a legtöbben feleúton elfáradnak, megállnak. Csak néhányan jutnak be a labirintus közepébe; ott Isten várja, fölzabálja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus ajtajában, és az arra jövőket szelíden befelé tessékelik…” – mondta Pilinszky 1978-ban egy televíziós műsorban. Erről a labirintusról szól a következő verse is, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen lesz a visszaröpülés, a visszatérés, miután az ember rátalált a szépségre. 

Bár a vers egyfajta misztikus tapasztalatot ír le, a mai helyzetben egy másik olvasat is ráíródik a szövegre: a kérdés, hogy milyen lesz a visszatérés a normális életünkbe, a kézfogások, az ölelések közé, milyen lesz a visszahullás a „lángoló közös fészekbe”.

Pilinszky János: Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.