Egy kétségbeesett segélykiáltás Szabó Magda Segítség című verse, amelyben személyes és kollektív tragédiák mosódnak egymásra, mintha egyszerre omlana össze a test, a város, a gyerekkor, az élet.
A vers egy túlélőt szólít meg, aki a traumáit cipeli és hiába próbál meg új életet kezdeni. Erős, fájdalmas képek váltják egymást: véres tenyerek, égő város, elfogyó levegő, sötétség, halál. A szenvedés sokféle alakja jelenik meg, háborús motívumok bukkannak fel, végül pedig a túlélők bűntudatához fut ki a szöveg.
Szabó Magda: Segítség
Egyszer a vérben térdrebuktál,
ragadt talpad meg tenyered.
Egész este a kezed nézted,
nem fogtad meg a kenyeret.
Vacsorakor szűk lett a torkod;
nem ettél. A gyomrod okoltad.
Ahol megszülettél, sugáros
tetők alatt égett a város.
Egy éjjel kialudt a lámpa,
megittátok az oxigént.
Jött férgekkel, bűzzel, neszekkel,
hátadra mászott a sötét.
Ki tudja, mért vetített éppen
fenyőfát az emlék elébed?
Felüvöltöttél: „Gyújts világot!”
Megharaptad a szalmazsákot.
Őt is, hogy meghalt, szélnek adtad,
mert földnek nem adhattad őt.
Hol volt a teste? Hol bújtatták
fáradt pillái tág szemét?
Hol sarjadt az a cserfaág,
mely árnyékolta homlokát,
s a halál mit súgott fülébe,
hogy életét adta cserébe?
„Soha többé!” – mondtad vacogva,
mikor megláttad a szobád,
s a gyermekkor s az ifjú évek
folyója mosta a bokád.
Hol egykor gyertyaként lobogtál,
saját fényednél tusakodtál
a szellemmel, most szállt a pernye,
s egy váza fénylett földre verve.
„Soha többé.” Még friss a szó,
s új kulcs nyitja új otthonod,
takarékoskodsz télire,
reklámtól ég az Oktogon.
Telefonálsz, beülsz a kádba,
más képet versz szobád falára,
és mint gyermekkorodban hegynek:
nekivágsz egy új szerelemnek.
Mi történt, szólj? Mi fúr agyadban?
Mit sose tettél, csapkodó
golyók között, se földre bukva,
míg kergetőztek szétfolyó
reflektornyalábok tüzében
felvillanó gépek az égen,
hogy a támadót bekerítsék:
mért most sikoltod, hogy segítség!
Ki segítsen? És hogy segítsen?
És min segítsen? S mért neked?
Mard, mint a farkas, önmagad,
megmaradt, éld az életed!
Most eszmélsz fel? Későn kiáltod.
Tömd meg új lomokkal lakásod:
egy holt se kéri tőled számon,
te mért maradtál a világon.
