Az utóbbi egy évünk konkrét és átvitt értelemben is fullasztó volt, a világ a pandémia kitörése óta nem tud többé szabadon lélegezni. Mostanra sokan érzik úgy, hogy nehéz cipelni a mentális terheket, amiket a járvány pakol ránk. Hasonló frusztráló, fullasztó érzésekről szól Csukás István verse, amelyben ezt a szinte kibírhatatlan súlyt úgy festette le, mintha nem is egy, hanem öt énje fuldokolna egyszerre.

Csukás a napközben jelentkező nyomást egy elsüllyedt óceánjáróhoz hasonlította a versben, majd fel is sorolta, az élet mely területein jelentkezik ez „az iszonyú ötsípú fuldoklás, / az ötszólamú néma detonáció”. Ügyintézés, szerelem, barátok, ital, írás – egyik sem ad már megnyugvást.

(A Csukás Istvánnal készült utolsó interjúnk ITT olvasható, ebben a friss podcastben pedig a Csukás-univerzum mélyére ástunk.)

Csukás István: Öt énem egyszerre fuldoklik

Öt énem egyszerre fuldoklik; mint

elsüllyedt óceánjáró ez a nap –

pedig mintha semmi se történt volna,

csak az iszonyú ötsípú fuldoklás,

az ötszólamú néma detonáció;

az egyik hiábavaló ügyeit intézi,

pénzt keres, hivatalokba jár;

a másik szerelmes szavakat suttog,

mint könnyeit a férfi, visszanyeli;

a harmadik barátok szemében keresi

tükörképét, a foncsor mögé lát;

a negyedik beszeszel, kancsal pohárral

becsapja a halált, hátha mellé talál;

kapaszkodva nevetséges szalmaszálba:

az ötödik írja ezt a verset.