Az utóbbi egy évünk konkrét és átvitt értelemben is fullasztó volt, a világ a pandémia kitörése óta nem tud többé szabadon lélegezni. Mostanra sokan érzik úgy, hogy nehéz cipelni a mentális terheket, amiket a járvány pakol ránk. Hasonló frusztráló, fullasztó érzésekről szól Csukás István verse, amelyben ezt a szinte kibírhatatlan súlyt úgy festette le, mintha nem is egy, hanem öt énje fuldokolna egyszerre.
Csukás a napközben jelentkező nyomást egy elsüllyedt óceánjáróhoz hasonlította a versben, majd fel is sorolta, az élet mely területein jelentkezik ez „az iszonyú ötsípú fuldoklás, / az ötszólamú néma detonáció”. Ügyintézés, szerelem, barátok, ital, írás – egyik sem ad már megnyugvást.
(A Csukás Istvánnal készült utolsó interjúnk ITT olvasható, ebben a friss podcastben pedig a Csukás-univerzum mélyére ástunk.)
Csukás István: Öt énem egyszerre fuldoklik
Öt énem egyszerre fuldoklik; mint
elsüllyedt óceánjáró ez a nap –
pedig mintha semmi se történt volna,
csak az iszonyú ötsípú fuldoklás,
az ötszólamú néma detonáció;
az egyik hiábavaló ügyeit intézi,
pénzt keres, hivatalokba jár;
a másik szerelmes szavakat suttog,
mint könnyeit a férfi, visszanyeli;
a harmadik barátok szemében keresi
tükörképét, a foncsor mögé lát;
a negyedik beszeszel, kancsal pohárral
becsapja a halált, hátha mellé talál;
kapaszkodva nevetséges szalmaszálba:
az ötödik írja ezt a verset.
