Tegnap az egész országban és a határon túl is rengetegen emlékeztek meg a nyolcvankilenc évesen elhunyt Kányádi Sándorról. A magyar írók és költők közül is sokan kifejezték fájdalmukat. A legtöbben egy-egy idézettel, közös emlékkel köszöntek el tőle. Mi arról kérdeztük őket, hogy mit jelentett számukra Kányádi költészete, illetve melyik verséhez kötődnek a leginkább.
Babiczky Tibor: Az Előhang volt az első vers, amit Kányáditól hallottam, tizennégy-tizenöt éves lehettem, és tisztán emlékszem a hangsúlyokra, a hangszínre is, ahogyan elhangzott, de képtelen vagyok felidézni, ki mondta. Színész ugyanúgy lehetett, mint valamelyik iskolatársam, hiszen rengeteg jó szavaló volt a pápai kollégiumban; férfihang szólt, ennyi biztos, és az emlékezet – vagy az emlékezni akarás? – most Kádár Miklós vagy Veress Attila hangján sodorja felém ezt a verset. Elemi erővel hatott a kamaszkor útkeresésében – és hat ma is –, hogy „vannak vidékek legbelül”. Aztán, iskolai szünetre hazautazván, anyám két kötettel várt. Az egyik a Sörény és koponya volt, ami azóta is rendszeres olvasmányom. Kányádi azon ritka költők közé tartozik – és szándékosan nem használok múlt időt –, akiknek a világába gyógyulni jár az ember. Az ő teremtése most betelt. Nekünk annyi maradt, hogy gyönyörködjünk benne.
Szabó T. Anna: Mindenki szerette Kányádi Sándort. Hiányozni fog, mert nagy költő volt, és mert minden szavával, egész lényével élte és hirdette a magyar verset, a nyelv zenéjének gyógyító erejét és a félelem nélküli életet. Tanító volt a szó legnemesebb értelmében: a világ szinte minden magyar közösségéhez ellátogatott, a legkisebb falvakba és a legtávolabbi városokba is elment, hogy eleven szavával, tréfáival és szelíd példájával mutassa meg, hogy a kultúra nem luxus, hanem létszükséglet. A gyerekeket ugyanúgy meg tudta szólítani, mint a könyvtől elbitangolt felnőtteket és az olvasáshoz visszacsábult időseket, mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya, egy története. Ő, aki fiatalon titokban felpróbálta Arany János kalapját, idős korára megélte, hogy hívei padot állítottak neki az Aranyról elnevezett metróállomáson. Zavarta ugyan, hogy még életében megdicsőült, mégis örült a feléje áradó szeretetnek. Generációk nőttek fel az írásain, amelyek tiszta forrásból, a népdalok és a népmesék ősi rétegeiből törtek elő. Tudta, hogy a nyelv szépsége, a jó vers és az igazi mese a lélek szomját oltja, ezért Benedek Elek emlékére saját kezdeményezéséből több helyen is felállíttatta Elek Apó kútját, és megalapította a csodálatos budapesti Mesemúzeumot. Ahogy egyik szövegében írja: a jó kútnak olyan a vize, hogy a görbék, ha isznak belőle, utána kiegyenesednek. Kányádit olvasni: tartásjavító gyakorlat.
Turi Tímea: Három székláb, Volt egyszer egy kis zsidó, Valaki jár a fák hegyén: a legtöbb Kányádi-vers mint igazi népköltészet önmagában él az emberek emlékezetében, nem Kányádi-versként. Utóbbi annyira szerző nélküli sorként maradt meg bennem, hogy gyerekként egy ideig azt hittem, vagy csak úgy van, vagy esetleg eleve nekem jutott az eszembe, mígnem a makói könyvtár polcán egyszer észrevettem kötetcímként. Már rég ott van, onnan maradhatott meg bennem. "csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott". Kányádi halála azért pótolhatatlan veszteség a magyar költészet számára, mert az utolsók egyike volt, aki nem csak úgy bízott a nyelvben, ahogy az utána következő nemzedékek már nem feltétlenül, de aki ezt a bizalmat hihetetlen erővel tudta megszólaltatni. Maradt - megint - az olvasás.
Így emlékeztek meg az írók Kányádi Sándorról Facebook oldalukon:
Áfra János egy kedves telefonbeszélgetést idézett fel, majd hozzáfűzte: „Isten nyugosztalja, mi pedig tartsuk elevenen, amit emlékül ránk hagyott”
Lackfi János arról írt, hogy kedd este Gryllus Dániellel Kányádi egyik versét is előadták. Akkor még nem is sejtették, hogy mi fog történni.
Szabó T. Anna Kettős ballada. Ad notam François Villon című verssel búcsúzott. „Nagy vers, most is beleborzong a hátam. Isten nyugtassa Kányádi Sándort, sokat tett értünk, generációk vers-értését segítette személyes jelenlétével, figyelmével. Nagyon fog hiányozni!”– írta.
Boldizsár Ildikó a Mesék meséje című szöveget osztotta meg.
Tompa Andrea egy 1989-es találkozásra emlékezett. Kányádi Sándortól akkor egy könyvet is kapott ezzel a dedikációval: „Tompa Andreának, aki ennél a könyvnél nagyobb jutalmat érdemelne, további sok sikert kívánok sok szeretettel."
Potozky László kedvenc Kányádi-versét, a Valaki jár a fák hegyént idézte fel.
Péterfy Gergely is egy verssel búcsúzott. „Most még kevesebb lesz a fény. Isten nyugosztalja Kányádi Sándort" – írta.
