Erdők már nincsenek, elégtek, kivágták, felszántották, megváltoztatták és hosszan sorolhatnánk mindazokat a tetteket, melyek e mondat mögött állnak. De mi is az erdő? Ön számára mit jelent az erdő? Erdő: szinte mindenkinek mást jelent. Mást egy alföldi tanyavilágban, mást a messzi tajgában és mást a somogyi dombvidéken élőnek. Máshogy definiálja az erdész, az ökológus, a pásztor, máshogy a középkor embere, és máshogy felhőkarcolók városában nevelkedett gyermek.
Talán egy közös pont a sokféle érzés, gondolat és látásmód között, hogy a fák lombkoronája által közrefogott élővilág varázsa mindenkit megérint, akárhonnan jött, és észrevétlenül is, de megállásra készteti, közvetve vagy közvetlenül összekapcsolja a természet világával.
Az ebédlőasztalnál még nem derült ki számomra, hogy a nem biológus végzettségű úriembernek, honnan is lehet az a mély erdőismerete, természethez való kötődése, mely a szavaiból kiérződött. Ezután olvastam el könyvét, melyet az önök figyelmébe szeretnék most ajánlani, mely sok mindenre választ adott számomra.
Az utóbbi évek, évtizedek természetvédelmi problémái, ökológiai kutatásai, illetve az elmúlt évben elfogadott IPBES (Biológiai Sokféleség és Ökoszisztéma-szolgáltatás Kormányközi Testület)[3] állásfoglalás is rámutat arra, hogy természet és ember kapcsolata nagyon sokrétű, és a természeti értékek megőrzéshez az ott élő helyi emberek évtizedes vagy a századok során felhalmozott és generációkon keresztül átadott ökológiai tudásának, életmódjának elismerése nélkülözhetetlen. Az amazóniai őserdők egy részéről is kiderült, hogy a helybéli őslakosok számára nem érintetlen ősdzsungel, hanem szinte egy erdőkert, melyet a távolról érkező látogató számára szinte észrevétlen módon gondoznak, ápolnak és alakítják ki az odaérkező idegent elvarázsoló „ősrengeteget”. Nemcsak az erdők esetében van ez így, hanem a gyepek, mocsarak, ligetek élővilága is az ott legeltető, kaszáló, gyűjtögető emberek évezredes tevékenységét tükrözi.[4] A Pagony tájépítész iroda kiállításán olvastam sok évvel ezelőtt: „A táj arckép. A tájat létrehozó, alakító ember önarcképe.”
Engem és több kutatótársamat leginkább az foglalkoztat, hogy megértsem és összekapcsoljam azokat az értelmezéseket, a táj és az ember kapcsolódásait, melyek gazdagítják a tájat, természeti örökségünket és magát az életet.
A könyv is arckép, a könyvet létrehozó, alakító ember önarcképe. Vida Gábor önéletrajzi ihletésű regényében nemcsak az 1970–1980-as évek romániai magyarságának társadalma és történelme tárul elénk, hanem – szakszóval – az ökológiai-társadalmi rendszer (social-ecological system), mely az szerző életét, dadogásának történetét is keretbe foglalja. Különleges és ritka könyv a kortárs irodalomban, mert egyfelől egy klasszikusnak mondható, mély társadalomkritikával és a 80-as évek néhol reményteli, de többnyire aggasztó bizonytalanságának a hevével szólal meg, másfelől pedig tájtörténetről, hagyományos ökológiai tudásról, természet és ember kapcsolatáról, az erdő-ember-erdő hálózatának fejlődéséről szól. Miközben olvastam, úgy éreztem magam, mint a tájtörténeti kutató, aki elé a levéltárban felbecsülhetetlen kincsként egy nem várt, régi erdőleírás kerül, vagy aki szóba elegyedik a vonaton vagy a falu határában egy erdőt-mező járó emberrel a táj titkai és az ott élők hagyományos ökológiai tudása után kutatva. „Előbb egy feketerigótól ijedtem, azután egy lábatlan gyíktól, amelyről már tudtam, hogy nem kígyó, el is tűnt gyorsan. Hatalmas, majdnem szobányi felületű facsonkon ültem, amit akkoriban fedeztünk fel a bozótosban, elképzelni se tudom, hogy mekkora lehetett a fa, amit kivágtak, biztosan látta még a janicsárokat is.”
Vida Gábor egy országos tantárgyversenyen fedezte fel, hogy van Erdély - Könyves magazin
A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart - írja „eddigi legkevésbé reflektív szövegében", az Egy dadogás történetében Vida Gábor.
Vida Gábor Gyula és Arad között, Kisjenőben született, gyermekkorát édesapja szülőfalujában, a közeli Ágyán, nyarait édesanyja szülővárosában, a székelyföldi Baróton töltötte. Egyik táj sem ismeretlen a botanikusok számára. Ágya határában fekszik az egyik legnagyobb területű és természetvédelmi szempontból is nagyon értékes alföldi kocsányos tölgyes erdő, melyet szárazabb és vizenyősebb rétek taglalnak és ölelnek körbe a Fehér- és Fekete-Körös árterében. Barót a Hargita déli lábánál, a Vargyas-szurdok természetvédelmi területtől nem messze fekvő, hegyekkel szegélyezett település, aminek határában hatalmas bükkös, fenyves erdők, fás legelők terülnek el. „Az ágyai erdő sokkal baljóslatúbb, mint a baróti, itt nem a medvétől, farkastól vagy a falkányi juhászkutyától félek gyerekkoromban, hanem egy történettől rettegek, mert Habsburg László főherceg halt meg itt 1895-ben egy tisztázatlan vadászbalesetben.”
Az egyik táj sík, a másik dombos-hegyvidéki, az egyikben az erdőket a tölgyfák és fűzek, a másikban a fenyő és bükk határozza meg. Ellentétek, a fény és a sötétség, az alföldi napsütés vakítása és a hargitai erdők sötétsége. A Vida Gábor történetében is megjelennek e kettősségek, ellentmondások, melyet egységbe foglal és eggyé tesz az a fajta természet és ember közötti kapcsolat, mely a világ bármely részén is járva, bármely természetközeli életmódot élő közösséggel, egyénnel is találkozva az ember felismer és megérez. A természetről és a természettel való szoros kapcsolatról, életmódról önkéntelenül, de mégis tudatosan is kialakuló ismeret ez, melyre mi magunk is oly sokszor vágyunk ökológusként, kutatjuk etnobiológusként, és amelyből Vida Gábor ebédlőasztal mellett tett, erdőkre vonatkozó nyilatkozata is gyökerezik.
Vida feltárja előttünk a titkot, hogy hogyan is tett szert erre a tudásra és lelkületre. Annyit elárulhatok, hogy hasonlóan a pásztorok vagy indiánok elmondásához: „Úgy járjuk a déli Hargita vonulatának rengetegeit, mintha kertünk volna.”
Volt egy, vagyis több tanítómestere, nagybátyja és a nagyapja, akiktől az erdő csendjének megértéséhez és élővilágának rejtettebb titkaihoz útmutatást kapott észrevétlenül a csendben elejtett szavak rezdülésein keresztül és a kemény fizikai munkák során; volt személyes tapasztalata az erdők és nádasok sokszor félelmet keltő, de mégis biztonságot nyújtó suttogásáról, nappali és éjjeli tükröződéseiről. Mindhez pedig hozzájárult a benne lévő személyes kíváncsiság, a természet iránt érzett szeretet, az erdőben megtalált békesség is.
„Megtanulom, hogy az erdőben lenni jó, olyan alapélmény, amit azóta sem tudok elmesélni vagy érzékeltetni, csak azokkal, akiknek szintén az.”
S mindezek megértését és a beavatást is szolgálták a találkozások medvével, „bütős kígyóval” vagy dámvaddal, és ott voltak azok a hétköznapok is, melyekből kiderül, hogy se Vidának, se társainak nem kellett kimozdulni még a faluból se, hogy a természettel és azzal együtt élő emberekkel érintkezzenek, elég volt csak az udvarban a csibék után kapkodó gólyát megfigyelni, vagy kimenni a legelőként is funkcionáló focipályára. Egy szinte már-már idilli tájban növekvő gyermek képe rajzolódhat ki szemünk előtt, ahogy indiánként az erdei ösvényeket járja unokatestvéreivel és a szomszéd gyermekkel; nagyapa tanításait követve tanulja az élethez szükséges praktikákat, az „idő parttalanságában”…
„Sosem nevel, csak mutatja, megpróbálom, mutatja, leülünk, rágyújt, pihenünk, továbbmegyünk, visszatérünk, az idő parttalan. Mindig ott vagyok, éppen abban, amit csinálunk…”
A könyvet olvasva azt az alföldi és székely „hagyományos”, világot ismerhetjük meg, melyet ma a zero waste, a slow és a fenntarthatóság címszavakkal is (jogosan) felruházhatunk, Vida mindemellett, szintén jogosan, feltárja ennek a világnak a megkötözöttségét, függőségeit, esendőségét és a történelem hálójában való vergődését, valóságát. A természetközeli életmód kiszolgáltatottá tesz nemcsak a medve vagy a baljós rémtörténetek, hanem az ember lelki és fizikai kényszereinek következtében is. „Az erdőben azt tanulja meg az ember, hogy a biztonság belül van, vagy sehol nincs.”
A természetközeli életmód rendet, fegyelmet kíván, melyhez az idomulást az ember évezredek óta igyekszik megteremetni, de sorra elbukik a társadalom vagy a környezet problémáinak felhalmozásával. Vida története nemcsak azért hasonló az indiánokéhoz, mert az ösvényt az öregekkel együtt járja kezdetben, majd maga jár vad, gomba és/vagy hal után, hanem a közelmúlt és jelen emberi valóságai, traumái is igen hasonlóak: a felbomló paraszti közösségek kiábrándulása a világból, a zárt társadalmi rendszer maradványai, a kényszer házasságokból fakadó görcsök, az árvaság, a lelki és fizikai bántalmazás, az öngyilkosságok és az alkoholizmus. „A Puszták népét lapozgatja egy ideig, majd leteszi, igen, így éltünk mi is” – mondja a szerző édesapja. „Fáradt lemondás van benne, nem akar lebeszélni semmiről, nem mondja, hogy legyek inkább agronómus vagy kertészmérnök. Azt szeretné, ha elmennék Németországba vagy Amerikába, mindegy, hogy minek.”
Megdöbbentő lehet a kedves olvasónak, de ezek a problémák jellemzik a mai őslakos társadalmakat is. Ezért kellett a természetvédelmi tevékenységek részévé válnia mára a mentálhigiénés programoknak azokon a tájakon, ahol a természeti értékeket a helybéli lakosok, őslakosok tevékenysége tudná fenntartani, megőrizni. Mert ha nincs ember, aki a „kertet” művelje, elgazosodik. Hiába „fürdik” az erdő áldásaiban mindennap Will nagybácsi, a lelki teher, mely nyomja, ennél jóval nagyobb, minthogy a lombok susogása kigyógyítsa belőle. Hiába ismeri az rétek és erdők titkait a nagyapa, az alkohol is ugyanolyan ismerőse.
A Vida könyvében bemutatott, hagyományos ökológiai tudással átszőtt mindennapok valósága, sajnos ezt kell mondanom, itt válik hitelessé számomra: nem titkolja el a titkokat, melyet az egzotikum és természet-ember kapcsolatának idillikus harmóniája után kutató ember nem szívesen vett vagy venne észre sok esetben.
A természet mély ismerete, szeretete emberi esendőségünkből nem tud felmenteni, de segítségünkre lehet, és hiányába nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is nagyobb eséllyel tévedhetünk el az ökológiai-társadalmi rendszerek bonyolult hálózatában.
Ahogy Vida számára is az erdeire való visszaemlékezés nyújtott felüdülést és fogódzópontot a bezáródást jelentő gimnáziumi, katonaságban töltött időkben. „Leginkább egy dolog hiányzott nekem abban az első aradi esztendőben: az erdő. Ilyen bezártságban addig még sosem éltem, és a délutáni szilencium három órája alatt, amikor békén hagytak, másra se tudtam gondolni, mint a kisjenői vagy a baróti vadonra, ami elérhetetlen messzeségbe került…”
Az Egy dadogás története kiváló olvasmány és segédkönyv is lehet mindazok számára is, akik szeretnék megismerni, ahogyan a szerzőt felnevelő és benne élő Körös menti és székelyföldi táj találkozik, ütközik, néha harcol és kibékül egymással, erősítve egymást távolról is, arcképet adva a főhősnek és a dadogás történetének és hogy hogyan lehet az erdőt-rétet-vadligeteket értő és érző tudásra szert tenni biológusdiploma nélkül is. Mindehhez pedig mindenképp ajánlom, hogy keressék fel a legközelebbi erdőt, rétet, és ahogy Vida Gábor tette a baróti és az ágyai rengetegben, tapogassanak ki „minden ágacskát”, és tegyék puhán lábukat az ismert és ismeretlen ösvényekre.
A szerző etnobiológus-ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetének tudományos segédmunkatársa, valamint a Rachel Carson Center Environment and Society, LMU München Carson Fellow ösztöndíjasa. Kiemelt kutatási területe a fás legelők, legelőerdők és az erdei legeltetés.
[1] Névrokona Dr. Vida Gábor, az MTA tagja, az ökológia tudományának meghatározó kutatója és természetvédelmi szakember.
[2] Koinónia Tábor.
[3] IPBES-ről magyar nyelvű összefoglaló cikkek, melyben hagyományos ökológiai tudásról is lehet olvasni: http://mbt-bot.mbt-biologia.hu/gen/pro/mod/let/let_fajl_kiiras_lista.php?i_faj_konyvtar_azo=313
[4] A gyimesi virágos kaszálórétekről, melyek az ott élők gazdálkodása nélkül tönkremennének: Babai Dániel és mtsai, 2014, https://www.okologia.mta.hu/sites/default/files/2014_Gyimes-TEK_Babai-Molnar-Molnar_konyv-book_2014_kicsi%20%281%29.pdf
