A méhek története egyrészt, címéből is fakadóan, a méhekről szól. Az áldásos tevékenységről, melynek során vad- és termesztett növények széles körét porozzák be, biztosítva azok szaporodását, termés- és magképzését, a szárazföldi ökoszisztémák alapját és az emberi táplálkozás és lét fontos elemeit. A háziméhekről, melyek nem csak hasznosak, de szociális rovarok révén hihetetlen szervezettségben élik életüket, lenyűgözve ezzel az embereket már hosszú idők óta. A nyugati háziméhek vagy más néven mézelő méhek és az ember kapcsolata több évezredes múltat tud maga mögött.
Méztermelő képességük révén az ember befogta, szaporította, kaptárakban tartotta a méhcsaládokat a korai időktől kezdve. Ez a könyv épp ezért az emberekről is szól, sőt leginkább az emberekről.
A méhek megismerése feletti izgalomról, a méhekkel való munka öröméről és annak viszontagságairól, a méhek elvesztése feletti fájdalomról, a nélkülük való élet beláthatatlan következményeiről.
Jó pár éve már, hogy a körülmények szerencsés alakulása folytán, kutatómunkám során bepillanthattam a vadméhfajok világába, és megismerhettem az általuk is végzett beporzás vagy más néven pollináció mélyebb aspektusait. Addig én magam sem tudtam, hogy micsoda változatos csoporttal van dolgom, amely Magyarországon mintegy 700, a világon 20–25 ezer fajt számlál. Abba sem gondoltam bele, hogy ezek a rovarok –más vad beporzókkal és a háziméhhel együtt – pontosan milyen fontos és sokrétű szerepet játszanak a mindennapi életünkben. És persze a tudás sokszor szomorú felfedezéseket is hoz: szembesít ugyanezen beporzók hanyatlásával, vadméh, lepke és más beporzófajok csökkenő populációival, a tömegesen pusztuló nyugati háziméhcsaládokkal a föld számos táján. Persze bízunk abban, hogy kutatómunkánk, a döntéshozó szervek által tett lépések és az emberiség belátása megóv minket a nagyobb katasztrófáktól és a végzetes következményektől, de vajon időben cselekszünk-e, és fel tudjuk-e mérni kellőképp, mi is forog kockán?
Előadásaimban gyakran hozom példaként a kínai Szecsuán tartomány esetét. Egy helyet, ahol a beporzók eltűnése már valóság, és mely elrettentő, tanító példája kellene legyen az emberi tevékenység beporzókra gyakorolt végzetes következményeinek. A nagymértékű vegyszerhasználat által a rovarvilág, köztük a beporzó rovarok is eltűntek erről a vidékről, és velük a beporzás is. Mivel a térség gazdaságának fontos elemét képezi a rovarbeporzást nagyban igénylő alma- és körtetermesztés, a gyümölcsfák virágainak keresztbeporzását jobb híján ma már méhek helyett emberek, kézi erővel, kis ecsettel végzik el.
Érdekes olvasni erről távoli híradásokban, fotókat látni a fán csüngő munkásokról, de vajon milyen életük lehet, és nem ugyanez a sors vár-e mindannyiunkra, ha nem vigyáznunk, nem cselekszünk?
A méhek története című könyv első oldalai, minden romantikus világképet és kíméletes felvezetést mellőzve, kőkeményen ebbe a potenciális jövőképbe repítenek minket olyan erővel hatva az olvasóra (legalábbis rám), mint akit gyomorszájon vágtak, annak ellenére, hogy hallottam, olvastam, beszéltem erről már nem egyszer. A könyv rendelkezik azzal a mágikus erővel, amellyel az ember átélhet egy olyan helyzetet, jövőképet, amibe józan ésszel – magát is védve – inkább bele se gondol. Pedig kellene!
A méhek megmutatják, hogy a klímaváltozás nem elvont dolog -...
Mi történne a világgal, ha eltűnnének a méhek? Ezt a kérdést már Nemes Gyula, a magyar-cseh-német koprodukcióban készült Zero rendezője is feltette magának néhány éve. Nemes filmjében a méhek nélküli világ lassan belecsúszik az antiglobalista terrorba, és nem kevésbé optimista a norvég Maja Lunde sem, akinek első felnőttregényében kizsákmányolt munkások porozzák be a gyümölcsfákat, miközben a nyugdíjas korosztály magára hagyva várja a halált.
2098-ban járunk Szecsuánban, Sirongban, a 242. körzetben, ahol Tao, egy fiatal kínai nő és sok társa „idomtalan madarakként egyensúlyoznak, ki-ki a maga ágán, ez egyik kezében műanyag edénnyel, a másikban kis tollseprűvel, napi tizenkét órán át”. A történet szerint 2040 körül következett be a „nagy Összeomlás”, amikor nem maradtak beporzó rovarok a föld színén. A hajdani világhatalmak, az Amerikai Egyesült Államok és Európa nem tudtak alkalmazkodni a helyzethez, így a 21. század végére mélyszegénységbe kerültek, gazdaságuk összeomlott, népességük a töredékére esett vissza, élelmiszertermelésük gabonára és kukoricára (azaz szélbeporzású növényekre) korlátozódott. Ezzel szemben Szecsuánban a méhek már az 1980-as években eltűntek a permetszerek miatt, így ott már előbb áttértek az alternatív megoldásra, a kézibeporzásra. Amikor az összeomlás bekövetkezett, versenyelőnybe kerültek.
„Országunk élen járt a környezetszennyezésben, ezért a kézibeporzás terén is az élvonalba jutott. Egy paradoxon mentett meg bennünket” – mondja Tao.
De persze ennek Kínában is meglett a maga ára. Az elnéptelenedő hajdani nagyvárosok, az emberi méltóságukat elvesztő, ösztönlényekké váló, élelemre vadászó emberek, a nyolcéves koruktól a gyümölcsösökben dolgozó gyerekek, az időseket és betegeket hátrahagyó társadalom olyan szívszorító jövőképet rajzol elénk, amitől nem csak Tao, de minden olvasó elborzadva menekülne el.
Pedig a rovarok eltűnése nem fikció. Sorra jelennek meg a több évtizedes adatsorokat áttekintő munkák a föld különböző részeiről, melyek a rovarok, köztük a beporzó méhek brutális hanyatlására figyelmeztetnek már most, 2020-ban. Érdemes hát belegondolni, mi történik, ha számuk kritikus mértékben lecsökken, vagy ha a nyugati háziméhhel mint világszerte elterjedt és alkalmazott, tömegesen jelen lévő beporzóval valami végzetes történik. Az élelmiszerek először talán csak drágábbá válnak, majd egyes polcok kiürülnek, a végén pedig luxusnak számít majd egy kis szilvabefőtt, amely csak ünnepnapokon kerül arra az asztalra, amelyen az év napjainak nagy részén jobbára csak rizst, gabonát, kukoricát találunk.
A könyv másik szálának főhőse a jelenkor méhésze az Egyesült Államokban, 2007-ben, akinek munkája ősei hagyományaiban gyökerezik, és az ő útjukat járva gondozza, óvja méheit. A történet elején az Ohio állambeli méhészek még csak rebesgetik egymás között valami rejtélyes kór terjedését, aminek nyomán a méhek nemhogy elpusztulnak, de nyom nélkül eltűnnek a kaptárból egyik napról a másikra, minden előjel nélkül. Mint minden hasonló fenyegetés, ez is befészkeli magát a méhész agyába, de egy ideig a baj távolinak tűnik, ami csak másokkal esik meg. Ám amikor egy napon méhészünk több méhcsaládnak is a hűlt helyét leli, fájdalma és csalódottsága egész lényét és családjának egyensúlyát sodorja veszélybe mind érzelmileg, mind anyagilag.
Átélhetjük a méhész és méhei kölcsönös egymásra utaltságát és a tehetetlenség dühét.
A főhős még csak az okát sem tudja méhei elvesztésének, s egy láthatatlan erő elleni védekezés még nehezebb.
A kolónia összeomlása a 2000-es években vált egyre ismertebbé, és számos kutatás ellenére a pontos okai a mai napig nem tudottak. Munkám során magam is beszélgetek hazai méhészekkel, akik nem egyszer számolnak be méhcsaládjaik nehézségeiről, pusztulásáról betegségek, egy keményebb tél, a kevés táplálék vagy feltételezett vegyszerezés okán. Nyitott szemmel járva tisztában vannak a rovarvilág fogyatkozásával, és többen közülük sajnos igen szomorú képet festenek már a közeljövőről is.
A könyv a veszteségek érzékletes bemutatásán túl rámutat az elméleti és tapasztalati tudás erejére is, amire a jelen és jövő generációja támaszkodhat.
„Tudás nélkül semmik sem vagyunk” – írja Maja Lunde, példaként állítva a múlt tudósait a jelen és jövő elé,
így a könyv harmadik főszereplőjét, a 19. századi angol természettudóst is, akit saját személyes tragédiájából, fásultságából a méhekkel végzett kutatómunkája mozdít ki, és akinek eredményei a történet szerint több mint kétszáz év múlva a jövő generáció számára útmutatást nyújtanak a csoda folytán visszatérő méhekkel való újrakezdésben.
Kutatóként és emberként felteszem magamban a kérdést: milyen jövőt remélhetünk mindezek alapján? Az élővilág sokféleségének, így a beporzó rovaroknak a fogyatkozása sajnos nem csak fikció, és a Maja Lunde könyve által festett potenciális jövőkép egyes részletei sajnos nem is annyira elrugaszkodottak. Bár gyökeres változásokhoz határozott lépésekre és összefogásra van szükség e téren is, optimizmusra adhat okot az elmúlt évek során tapasztalt megannyi pozitív példa, kísérlet a beporzók fogyatkozásának megállítására. Ide tartozik például az IPBES névre keresztelt „Biológiai Sokféleség és Ökoszisztéma-szolgáltatás Kormányközi Testület”, melynek a beporzókról 2016-ban megjelent átfogó tanulmánya számos országban, régióban beporzási stratégiák, nemzetközi és nemzeti kezdeményezések inspirálásához és megalapozásához járult hozzá. De bizakodással tölt el a sok civil kezdeményezés is, az emberek figyelmének a beporzó rovarokra irányítása és azon szándék terjedése, hogy ki-ki maga is tenni akar valamit. Mint kutatónak, felelősségemnek érzem az emberek számára útmutatást, segítséget nyújtani ilyen téren is. Ennek részeként fontos információközvetítés a beporzók világáról, helyzetéről, az őket veszélyeztető tényezőkről és a beporzók számára fontos virágok ültetéséről, a fészkelési lehetőségek megteremtéséről. A tudomány és a gyakorlat ilyen módon való összefonódása fontos eszköze lehet egy kedvezőbb jövőkép megteremtésének – benne a beporzókkal és az általuk biztosított világ ígéretével.
A szerző ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoportjának főmunkatársa. Szakterülete a beporzó rovarok, elsősorban a vadméhfajok ökológiája, a növénybeporzó-rendszerek és az agrárökológiai kutatások.
