Az már szinte egyértelmű, még ha kevesen is veszik figyelmbe, hogy a klímaváltozáshoz köze van az embernek. Viszont az éghajlat akkor sem maradna teljesen ugyanolyan, ha egy ember sem élne a Földön. A Föld évmilliárdos története alatt nem egy hirtelen jött változást látott már a klíma: ami egyik nap még egy sütő belsejére emlékeztetett, az már másnap inkább fagyasztóvá alakult. Reidar Müller norvég geológus tömören és olvasmányosan foglalja össze, hogy mit is érdemes tudnunk az éghajlatról és annak változásáról, illetve hogy miért érdemesebb árnyaltan gondolkodnunk az időről, a környezetről és az ember jelentőségéről.
A klímaváltozásnak nem kell feltétlen száraz témának lennie, ezt Reidar könyve is mutatja. Ez a több évmilliárd tele van vicces és szellemes történetekkel, meglepő fordulatokkal és tanulságos esetekkel. A kötetbe azért is érdemes beleolvasni, mert enyhítheti a szorongást, ha tudjuk: a klíma állandó változásban van. Bár ebben van felelősségünk (nem is kevés), azért jó érzés látni, hogy ez mindig is így volt.
Az Északi-tenger valaha szárazföld volt
Az éghajlat és a klíma nem annyira kőbe vésett dolog, mint gondolnánk, több millió év alatt sokat és sokszor változott.
A mai Szahara forró és kietlen dűnéi jégkorszakok 455 millió éves maradványait bujtatják, Észak-Európa egykoron pedig trópusi erdőkkel volt tele.
Több száz millió évvel ezelőtt az Északi-tenger egészen másképp nézett ki, mint ma. Amit ma Skandináviának hívunk, és amiről általában azt gondoljuk, hogy mindig is hideg és jeges volt, akkoriban inkább India éghajlatára hasonlított. Száraz és forró terület volt, sok esőzéssel, folyókkal és mocsarakkal. Az itteni terület bizonyos részei forró síkságok voltak.
Páfrány az Antarktiszon
1911-ben Robert Scott és csapata a Terra Nova hajón elindultak, hogy meghódítsák a Déli-sarkot, amiről korábban már írtunk is. A három évig tartó expedíció során rengeteg időjárási adatot gyűjtöttek, 2109 állatot, növényt és kőzetet szállítottak Angliába, amiből 401 új felfedezése volt az akkori tudománynak. De az egyik felfedezés kiemelkedett a többi közül.
Az expedíció tagjai sajnos mind odavesztek az Antarktisz kíméletlen időjárása és terepe miatt. A megfagyott testeket csak 1912-ben találták meg rengeteg feljegyzés és 15 kilónyi kőzetminta mellett. Ebben a kőhalmazban pedig ott lapult a felfedezés, hogy egykoron egy akkorra már kihalt fanemzetség, a magvaspáfrány nagy mennyiségben borította a jeges tájat.
Akár azt is mondhatnánk, nagyon régen erdő volt a Déli-sarkon!
A tevék valójában az Északi-sarkról jöttek
Ha bárkit megkérdeznénk (aki nem paleontológus), hogy mihez társítja a tevét, akkor valószínűleg a sivataghoz. De az Északi-sark élővilága 3 millió évvel ezelőtt teljesen más volt, mint ma. A kövületekből kiderült, hogy lovak, borzok, hódok, sőt még tevék is éltek egykor ezen a területen.
A tevék adottságai kifejezetten jól jönnek a sarkvidéki területeken is,
hiszen a púpjaikban nemcsak vizet, hanem zsírtartalékot is tárolnak, és ezzel át tudnak vészelni több fagyos éjszakát is, amikor nehéz táplálékot szerezni. Ebből következtetni is lehet, hogy a tevék eredete nem feltétlen a sivatagos éghajlathoz kötődik, hanem hidegebb életkörülményekhez. A teve ugyanis eredetileg Észak-Amerikában fejlődött ki és onnan terjedt át Ázsiába.
Egy gondnok oldotta meg a jégkorszakok rejtélyét
A tudomány történetében nem volt mindig világos, hogy hogyan követte egymást több jégkorszak a Föld éghajlatának több évmilliós múltjában. A rejtélyt pedig egy negyvenéves gondnok, James Croll oldotta meg. Neki az élete már önmagában is egészen izgalmas:
13 évesen otthagyta az iskolát, és autodidakta módon tanult filozófiát, fizikát, teológiát,
bár egyetemre nem tudott járni, megannyi munkája mellett (molnár, asztalos, hoteltulajdonos) folyamatosan képezte magát. Az áttörtést az hozta meg, amikor a glasgowi Anderson Egyetemre felvették gondnokként, és bár kevés pénzt hozott számára, nem is lehetett volna jobb a helyzete, ugyanis ott volt egy hatalmas könyvtár, tele tudományos könyvekkel.
Croll szerint a jégkorszakok váltakozása a Földet érő napsugárzás miatt van, és nem pedig a Földből kiáradő hő következtében. Ebben közrejátszik, hogy alapvetően a bolygónk nem teljesen ugyanazt a mozgást végzi a Nap körül, hanem néha „billeg”, így az évszakok időnként kisebb-nagyobb változásokon mennek keresztül. Tehát a jégsapkák kialakulása sokban függ attól, hogy éppen milyen szögben áll a Föld a Naphoz képest. Sőt, ha több keményebb tél követi egymást egy időszakban, akkor a hó nem olvad el, hanem felgyűlik és megfagy.
Bár Croll elmélete nem teljesen állta meg a helyét, az biztos, hogy jó nyomon járt. Viszont
először Croll foglalta össze azt, hogy a Föld naprendszeren belüli mozgása befolyásolja az éghajlatot.
Hamar állást is ajánlottak neki az edinburghi Geológiai Intézetben, amivel végre megszökhetett gondnoki állásából.
Az 5300 éves ember
1991-ben egy házaspár éppen Ausztria és Olaszország között túrázott, amikor az egyik hegyről lefele jövet az egyik gleccserben megláttak egy befagyott embert. Azt gondolták, hogy egy pórul járt hegymászó, viszont kiderült, hogy a test nem friss, sőt nem is pár éves, hanem több mint 5300 éve a jégbe van fagyva.
Ő lett Ötzi, a világ legtöbbet tanulmányozott ősembere.
A szinte teljes épségben megmaradt holttest rengeteg tudományos adatot szolgáltatott, a ruhái, a fegyverzete, a hajában talált arzén, a gyomortartalma stb. mind-mind egy korszak részleteit tárta fel. Ez pedig az éghajlatnak köszönhető.
Ötzit először betakarta a hó, a száraz levegő, az alacsony hő és a kialakult jégréteg miatt a teste gyakorlatilag mumifikálódott, vagy másképp mondva fagyasztott szárításon esett át. A szerencse pedig az volt, hogy idővel csak még több jég és hó telepedett rá. Ha pár ezer évvel korábban hal meg, akkor ma nem ismernénk Ötzit.
Viszont a különleges ősember halála egy korszak határát is jelöli.
Ekkor az északi félteke egy hűvösebb és nedvesebb időszak felé tartott, az éghajlat éppen hidegebre fordult, csökkent a napsütés, a gleccserek pedig vastagodni és növekedni kezdtek. És 5000 év kellett ahhoz, hogy ezek a gleccserek eltűnjenek.
536: a legrosszabb év
Néha azt gondoljuk, hogy a történelmi írások sokszor csak túloznak, amikor egy-egy környezeti kataszrófát rögzítenek, hiszen akkor még a mához képest keveset tudott az ember a világról.
536-ban egy vulkánkitörés miatt becslések szerint 10 százalékkal csökkent a Földet érő napsugárzás mértéke, és ezzel egy hosszan tartó hideg időszak köszöntött be. A hőmérséklet 2 fokot esett, Kínában nyáron hó esett, a pestis nagyobb mértékben tudott terjedni, mivel az emberek szervezete legyengült a rossz termések miatt.
Az azóta „kis ókor jégkorszaknak” nevezett időszak háborúkat és népvándorlásokat idézett elő,
a hideg időszak miatt ugyanis a mezőgazdaság átalakult, csökkent és romlott a termés, a népeknek állattenyésztésre kellett átállni, ami nagyban csökkentette a letelepedést és a hosszú távú berendezkedés esélyeit.
Az addigi nagy kiterjedésű tanyák kisebb részekre bomlottak, a kereskedelem is megváltozott, és általánosan csökkent az emberek munkabírása. Utóbbira az is utal, hogy az ekkori sírokból kevésbé kidolgozott nemesfémek és eszközök kerültek elő. Ez pedig csak évszázadokkal később, 800 körül változott meg, amikor újra felmelegedett az éghajlat.
Az éghajlat, akár egy infarktusos ember szíve
Bár a kutatások azt mutatják, hogy a Föld strapabíró, és jól ellenáll a változásoknak,
a környezetszennyezés nagyban megváltoztatta, hogy mennyire képes alkalmazkodni.
A Föld történetében az éghajlat sokszor úgy viselkedett, mint egy infarktusos ember szíve, hirtelen és váratlanul jöttek a változások, amit egy hosszú felépülés követett. De egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy elérjük azt a billenőpontot, ahonnan már ez a szív nem újraindíható, legalább is nem abban a formában, ahogyan eddig működött.
A tudomány számára is sok a szürke zóna, viszont az biztos, hogy
olyan mértékben befolyásoljuk az éghajlatváltozást, amire eddig nem volt példa.
Fotó: Pexels
