Tonio Schachinger nevére egyre többen figyelnek fel világszerte: debütáló regényével rögtön jelölték a Német Könyvdíjra, melyet végül 2023-ban nyert el Valós idők című kötetével (a hét könyve is volt nálunk). A Nem úgy, mint ti (itt beleolvashatsz) főhőse gazdag, tehetséges focista, akinek megvan mindene, amire csak vágyhat: nagy ház, két gyerek, bombázó feleség. A csillogás ellenére azonban hiba csúszik a képletbe. Az osztrák szerző „még azokat is berántja, akiket egyébként teljesen hidegen hagy a sportolók élete” – írtuk kritikánkban a történetről, melyhez Biró Zsombor Aurél írt utószót. Ezt olvashatjátok.
Biró Zsombor Aurél: Labdákat rugdosni pénzért
A futball a legfontosabb dolog a világon. A dobogó legfelső fokáért folytatott küzdelemben legfeljebb a szerelem tudná megszorongatni, esetleg az irodalom. De ha igazán magamba nézek, nálam ezeket a meccseket is a foci nyeri. A kellemes bizsergés gyomortájt, miközben derékra tett kézzel vársz a kezdősípszóra. A kellemetlen sajgás a talpadon, ahol a stoplis megnyomta a bőrt. Az utánozhatatlan eufória, amikor a kapunak háttal, mellkassal leveszed a felívelt labdát, majd félfordulattal bevágod a felső sarokba. Egy ilyen gólt belőni jobb orgazmus az orgazmusnál. De még katarzisban is veri a katarzist.
Persze lehet, hogy Tonio Schachinger nem értene egyet velem.
De hogy a fontossági lista első három helyezettje nála is ugyanez, arra komoly pénzeket tennék. Az osztrák szerző 2019-es debütáló regénye, a Nem úgy, mint ti ugyanis nem más, mint egy klasszikus, a profi labdarúgás világában játszódó szerelmi történet. Az angol elsőosztályban focizó szélső, Ivo Trifunović története ez, őt követjük edzésről edzésre, repülőútról állófogadásra, szerződéstárgyalásról médiatréninges meetingre, és az ő gondolatain keresztül szembesülünk a turbókapitalista létezés Instagram-magányával. Meg a saját kispolgáriságunkkal. Pontosabban azzal, hogy ami nekünk, mezei olvasóknak súlyos morális kérdés, az egy BL-győztes labdarúgónak leginkább logisztikai probléma. Mert hát mégis hogyan csalja meg az ember a feleségét, ha még egy hotelszobát sem vehet ki anélkül, hogy a recepciós ne szólna a bulvársajtónak a hollétéről?
Ivo igazi világsztár.
Persze nem úgy, ahogy Messi vagy Ronaldo. De nem is úgy, mint Dzsudzsák Balázs. Huszonhét éves, az Evertonban focizik, és nagyjából két hétig kellene félretennie a fizetését, ha kedve támadna venni még egy lakást a szüleinek. De játszott már a Real Madridban meg a Chelsea-ben is, és oszlopos tagja az osztrák válogatottnak, amelynek a szurkolói néha „igazi osztráknak” tartják őt, néha viszont „Ausländernek”, azaz idegennek, „migrációs hátterűnek.” De Ivo mindezzel nem törődik. Őt „nem érdeklik a szavak”, mert „tudja, hogy semmit nem jelentenek”. Bár ha valaki azt mondaná rá, hogy migráns, azt azért rögtön pofán csapná. Ezen a ponton lehetne tenni egy megjegyzést arról, hogy Tonio Schachinger Indiában született, édesanyja pedig mexikói-ecuadori származású. Tehát a szerzőről elmondható, hogy tudja, miről beszél, amikor a boszniai osztrák, Bécsben felnőtt Ivo identitásproblémáiról ír. Csak hát Ivo speciel pont nem örülne, ha a róla szóló könyv utószavában az ő etnikai hovatartozásáról okoskodna valaki. Főleg nem egy szemüveges, kötöttpulcsis, látványosan budai magyar. (Még akkor se, ha történetesen annak a szemüveges, kötöttpulcsis magyarnak elég jó a labdaérzéke.)
Szóval Ivo világsztár.
Fiktív világsztár: Schachinger egy csomó létező focistából gyúrta őt össze. Van benne egy kis Arnautović, egy csipetnyi Alaba meg Rakitić, de még talán egy leheletnyi Arturo Vidal is. Én legalábbis sokszor őt képzeltem magam elé olvasás közben. Sokszor meg Ben White-ot, az Arsenal szétszoláriumozott jobbhátvédjét, aki saját bevallása szerint soha nem néz focit, és aki, amikor egy újságíró megkérdezte tőle, milyen taktikával sikerült legyőzni az ellenfelet, azt felelte: „We’re quite good at football.”
Úgy képzelem, egy ilyen idétlen kérdésre Ivo is csak ennyit válaszolna.
Van ez a focistatípus. Laza, közvetlen, jó dumájú, de „habozás nélkül odaadná a szavazati jogát a maradék életében, hogy jól végződjön a Trónok Harca, győzzön a végén a Khaleesi, és mutassa meg még egyszer a mellét.” Az a típus, aki a szakítása után a dühvel keveredő félelmet csak Yoda mester tanításain meg a Dortmund-szurkolók rigmusain keresztül tudja értelmezni, és akire csuklóból rámondod ugyan, hogy buta, mint a kő, de azért ha egy társaságba kerülsz vele, titokban egy kicsit végig rettegsz, hogy mikor fog behúzni a csőbe. Hogy mikor ránt bele valami beszélgetésbe, aminek az a vége, hogy mindenki rajtad nevet.
Hogy mikor derül ki, hogy valójában mégiscsak okosabb nálad.
Ilyen narrátort hitelesen megírni nehéz. Az írók többségében okos emberek, és amikor elkezdik eljátszani, hogy buták, az általában mímelt, csinált butaság lesz, atyáskodó leereszkedés. Ajjaj, gondolja ilyenkor az olvasó. Ez az író most velem együtt akarja kinevetni a saját narrátorát. Azért, hogy bizonyítsa, ő márpedig ilyet is tud. Hogy ő annyira okos, hogy még buta is tud lenni.
A jó hírem az, hogy ennél a könyvnél szó sincs ilyesmiről.
Tonio Schachinger nem nézi le Ivo Trifunovićot. Egyszerűen együttérez vele. De úgy, hogy közben nem érez együtt vele. (Ha együttérezne, az megint csak felsőbbrendűsködés lenne.) Nem egy kitalált karaktert akar megcsinálni, hanem önmagából dolgozik: elképzel egy párhuzamos univerzumot, amiben úgy született, hogy nem a szavakhoz van tehetsége, hanem a labdához. (Én viszont együttérzek Schachingerrel, mert a fél karomat odaadnám érte, hogy napi nyolc órában labdákat rugdoshassak pénzért.) És a karakterében nem is az az érdekes, hogy nem túlzottan okos, hanem hogy végtelenül infantilis. Szerelme infantilis szerelem, tele vágyálmokkal, képzelgésekkel, játszmázós egóharcokkal. Dühöngése infantilis dühöngés tányérdobálással, valódi erőszakot nélkülöző, de annál ijesztőbb indulatrobbanásokkal és gyomorszorító, klausztrofób megbánással.
Még a nárcizmusa is infantilis nárcizmus.
A klubpszichológusnak tulajdonképpen igaza van, amikor megnyugtatja őt, hogy nem kell aggódnia, nem klinikai eset, de az, hogy Ivo ezt a választ mindenfajta belső vívódás nélkül elfogadja, mégiscsak valami gyerekes különlegességtudatra utal.
Nem mintha utalásokat kéne keresni nárcizmusügyben: Ivo kerek perec beismeri, hogy jobbnak tartja magát embertársainál. Őszintén hisz benne, hogy ő „különlegesen tehetséges, különlegesen kúl”. Mégsem tudom megutálni ezért, mert olyan, mint egy nagyra nőtt csecsemő, egy milliomos bőrébe bújt kiskamasz, akinek folyton a kedvenc játékán jár az esze (foci), ha pedig valami máson (nők), arról is a futball koordinátarendszerében gondolkozik.
Ami viszont tragikus, hogy Ivo nem fog felnőni soha.
Bent tartja őt a kiskamasz szerepben az európai futball intézményrendszere, ez az olajozottan működő, nagyipari gépezet. Utasításról utasításra botorkál hétfőtől vasárnapig, nem is az övé a saját élete, mások állítják össze neki, és ezek a mások nemcsak arról gondoskodnak aprólékosan, hogy mikor hol kell lennie, meg hogy miből mennyit ehet, hanem arról is megvan a véleményük, hogy mikor mit kell mondania. Hogy miről mit gondolhat.
Egy ilyen kipárnázott, robotpilótás létezésben szinte nem is lehet más az ember, csak tomboló gyerek.
Ivóból ezt a kisfiú-ént a szeretője, Mirna hozza elő. Már a viszony alaphelyzetéből kiérződik valami nárcisztikus bűz – Ivo tudja, hogy a feleségét megcsalni helytelen dolog, de a morális tartásánál jóval erősebb benne a jogosultságtudat. A lánnyal töltött intim pillanatok közben aztán gyakran önmaga előtt is leleplezi, milyen sivár is ez a jogosultságtudattal kicsempézett belső világ. Az első együttlétük előtt egyedül áll a hotelszobában, és miközben Mirnát várja, pornófilmekből kölcsönvett mondatokkal hergeli magát. „Most jól megduglak, te picsa. Te pina. Megdugom a pinádat.” Amikor pedig elhagyja a lányt, nem a tehetetlenség vagy a fájdalom miatt kezd el törni-zúzni, hanem azért, mert Mirna képes nyugodtan kezelni a szakítás tényét. Meghökkentő ez a jelenet, de pontos: Ivo igazából nem Mirnába szerelmes, hanem abba az önmagába, akit a tekintetében lát visszatükröződni, és ezért igazából az ejti kétségbe, hogy nem sikerült teljesen maga alá nyomnia a lányt.
Nicht wie ihr, hangzik Schachinger regényének eredeti címe, és ez a cím tulajdonképpen azt állítja, hogy Ivo Trifunović különbözősége magában a létezésben gyökeredzik. Az eredeti cím szerint Ivo nem máshogy viselkedik, hanem eleve másmilyen, azaz lényegileg nem olyan, mint mi, olvasók, halandók, nemfocisták. És bár az európai világban még mindig tombol a zsenikultusz, ez a másmilyenség valójában nem kifejezetten ünneplendő.
Merthogy olyannak lenni, mint valaki más, igazából remek érzés.
Nehezebb pillanataimban éppen az a gondolat szokott megnyugtatni, hogy nemcsak én vagyok hülye, hanem mindenki más is. A nárcisztikus hajlamokkal birkózó embert viszont ez a gondolat valósággal megfojtja. Ő nem lehet úgy hülye, mint mások, ő máshogy szeretne hülye lenni, jobban, kevésbé, okosabban, ügyesebben. Mindegy. A lényeg, hogy különlegesen.
És ezért persze az átlagemberek boldogsága sem megfelelő neki. Ő boldog is máshogy szeretne lenni. Még focizni sem azért focizik, mert a góllövésben az orgazmust vagy a katarzist éli át, hanem mert elégedettséggel tölti el, hogy másik nézik, amikor focizik. „Ezért rohangál ide-oda, ezért mutatja be, milyen jól tud dekázni…” Schachinger regényének talán az a legnagyobb erénye, hogy ezt a torokszorító gondolatot primer érzés, irodalmi tapasztalat szintjén is át tudja adni, úgy, hogy tényleg a bőrömön érezzem.
Ráadásul egy olyan karakter történetén keresztül, akivel – első ránézésre – tízből kilenc ember életet cserélne.
De a Nem úgy, mint ti elolvasása után talán azon is érdemes elgondolkozni, hogy mire is vágyunk, amikor Lionel Messik és Cristiano Ronaldók akarunk lenni.
