Mindig is problémám volt azokkal a könyvekkel, amik nem mozdítanak ki a komfortzónámból, de ez talán a legutóbbi hét könyvei választásaimból is jól látszik, elég csak a pedofíliáról szóló Fenevad vagy a cseh merénylő gondolatait bemutató A merénylők fénykora című köteteket említeni. Persze, ami nem mozdít ki, az nem feltétlen rossz, csak erősebben keresem a hibáit. Az Obabakoak viszont egy kellemes meglepetés. Világmegváltó gondolatok, tabusított vagy társadalmilag érzékeny témák és fejenpörgő prózanyelv nélkül is remek élményt nyújt misztikus történeteivel, mágikus realizmussal építkező világával, őszintén megható elbeszéléseivel és Esterházy Péterhez hasonlítható játékosságával (olvass bele!).
Ahogyan arra már korábban a Mit olvas a szerkesztőség? cikkben is utaltam, Bernardo Atxaga regénye olyan, mintha Gabriel García Marquez és Roberto Bolaño ötvözete lenne, annyi különbséggel, hogy a latin-amerikai könyvekre jellemző szenvedély és fatalizmus helyett itt inkább a meseszerű formák és európai posztmodern jegyek erősödnek fel. Egymástól független, de mégis kerek és olykor varázslatos, máskor klasszikus történeteken keresztül utazunk Obaba és a baszk irodalom mélyére.
Bernardo Atxaga – polgári nevén Joseba Irazu Garmendia – a baszk irodalom egyik legismertebb alkotója, akinek korábban két könyve, A magányos ember és Egy baszk tehén emlékei címmel jelent meg kötete. Most viszont a leghíresebb, eredetileg 1988-ban napvilágot látott könyve jelent meg magyarul, ami a fülszöveg alapján egy nem létező egzotikus faluba enged betekintést, de valójában az irodalom működését tárja fel előttünk.
Egy jó könyvhöz nem kell más, mint egy jó történet?
A kérdés egyszerűnek tűnik, de valójában nehéz megválaszolni. Már abban sem értenénk egyet sokan, hogy mi is az a történet, hiszen az egyik könyvben annyit tudunk meg, hogy valaki bogárrá változik egy reggelen, másik kötetben évezredek telnek el a szemünk előtt. Bernardo Atxaga álláspontja valószínűleg az lenne, hogy az a jó történet, amit már korábban megírtak. A szerzőknek pedig nincs más dolguk, mint kicserélve a neveket, a helyszíneket újraírják azt. Egy gondolat, ami sokakban a ’90-es években igazán népszerű irodalomelméleti és a klasszikus posztmodernre jellemző gondolatokat hívhatja elő:
Hát éppen ez a lényeg: hogy mi, írók, semmi újat nem teremtünk - ugyanazokat a történeteket írjuk újra. Ahogy mondani szokás: minden jó történetet megírtak már, vagy ha nem, ez annak a jele, hogy rossz a történet.
A világ nem más, mint egy hatalmas Alexandria, s mi, akik benne élünk, nem teszünk mást, mint kommentárokat írunk mindarról, ami már létrejött – ez minden.”
De nem kell megijednünk, mert az Obabaokak – aminek jelentése az előszó szerint „történetek Obabából” – elbeszéléseiben nem fogunk találkozni kedvenc regényeinkkel, karaktereinkkel, de még az irodalom központi, újra fel-fel bukkanó történeteivel sem (pl. bibliai történetek, mítoszok, tiltott szerelmi kapcsolat). Helyette nagyon is eredeti, hol drámai, hol kifejezetten szórakoztató novellákkal találkozunk, amik ugyan nem alkotnak egységet, mégis akár egy hullámzó tenger, egymásba kapaszkodva sodorják az olvasót.
Nem is feltétlen regényről beszélünk, hanem kisebb-nagyobb, egyes történetszálak köré fonódó ciklusokról. Atxaga pedig ott mozdítja el váratlan helyzetekbe a történetfűzést, ahol csak tudja.
Egyik pillanatban még egy bányavezető mérnök és magányos fia kusza kapcsolatáról, a másikban már agyevő gyíkokról, egymással összeolvadó ikertestvérekről, az éjszakában feltűnő külföldi flúgos történetmesélőkről olvasunk.
A könyv három ciklusra osztódik. Az első a Gyerekkor, amely – ahogy a címe is mutatja – főleg obabai gyerekekhez köthető, egymással össze nem függő történeteket mesél el, középpontban a felnövés kihívásaival és az ártatlanság elvesztésével. Ezt követi a Kilenc szó Villamediana tiszteletére ciklus, ebben egy egységes történettel találkozunk, ahol egy falu lakóit, történeteit ismerjük meg több visszaemlékezésen keresztül, leginkább a magány szemszögéből, de a humor sem marad el.
Végül pedig Az utolsó szó nyomában, ami egyben a kötet legnagyobb és talán legérdekesebb része. Itt egy igen furcsa történettel találkozunk, két barát egy régi osztálytárs nyomába ered, akinek állítólag gyerekkorában megette az agyát egy gyík, azóta pedig analfabéta. Az Obaba különböző egzotikus részein átívelő nyomozást rengeteg kisebb történet szakítja meg, ami vagy éppen a környezetből szűrődik be, hol maguk a karakterek olvassák fel, egyre csak késleltetve a nyomozás végét.
A mesélés szeretete
Atxaga regényének egyik legnagyobb előnye, hogy élvezettel mesél. Olvasás közben nem egyszer éreztem azt a könnyedséget, amit leginkább gyerekkoromból ismerek – persze, ez az én olvasmányaimról is elmond valamit. De ezek a történetek, még ha tartogatnak szomorú vagy meghökkentő részleteket, mindig bízhat benne az olvasó, hogy nem éri majd kellemetlen meglepetés.
Nem arról van szó, hogy kiszámítható lenne, ellenkezőleg: a történetek fordulatosak és újszerűek, a kliséket messziről elkerülik.
Viszont az egész kötet hordoz magában egyfajta biztonságérzetet, ami egyszerre kiszakít a valóságból, de közben nagyon is emberi tapasztalatokról beszél.
Már a kötet első története megmutatja, milyen szépen árnyalt történetekről van szó. Obabába érkezik egy férfi és a fia, előbbi bányavezető mérnökként helyezkedik el, napjai nagy részét munkával tölti, közösségbe nem jár, nagyrészt könyveket olvas otthon, utóbbi pedig igyekszik beilleszkedni a gyerekek közé, bár nagyon szeretne kapcsolódni az édesapjához.
Egy furcsa látomás miatt a fiú elkezd levelezni egy müncheni – az apa szülővárosában élő – lánnyal, aki miatt elkezdi megszeretni a német nyelvet, többet olvas, végül bekerül az ottani egyetemre. Nem is kell mondani, hogy az apjával való kapcsolata megerősödik, Obabában viszont kívülálló marad, otthon tölti az idejét a könyvekkel. Csak évekkel később derül ki, hogy sosem volt semmilyen lány, a leveleket az apa írta, hogy megszeretesse a fiúval mindazt, amit ő fontosnak tart.
A történet rengeteg kérdést dob fel, és szerencsére Atxaga egyiket se válaszolja meg. A csattanóval ér véget a történet, a többi – hogy mit reagál a fiú, mit jelent ez az ekkor már halott apához fűződő viszonyához, és miért is történt mindez – az olvasó fantáziájára van bízva.
Ez pedig az egész kötetre igaz, kerek, jól strukturált, a szövegekből süt az irodalom és a történetmesélés szeretete.
Részletet mutatunk Bernardo Atxaga Obabakoak című regényéből.
A könyvben számos helyen felmerül, hogy a baszk irodalom kevés szerzővel és könyvvel rendelkezik, hiszen még a 19. században gyakorlatilag csak a papok írtak baszk nyelven. Maga Atxaga volt az egyik első modern szerző, aki világhíres lett írásaival. A történetek sokaságát így egyszerre érthetjük posztmodern játéknak – ahol a korábbi, más írók által szerzett szövegek újraélednek –, és történelmi, kulturális jelentőségűnek, mintha a baszk irodalom íratlan, korábban soha nem látott elbeszéléseit olvasnánk, amik most visszamenőleg rakják le az irodalom alapköveit.
Az irodalom tétje?
Ahogyan írtam is a bevezetőben, furcsán nézek azokra a könyvekre, amik nem provokálnak. Atxaga kötete egyáltalán nem háborított fel vagy keserített el, épp ellenkezőleg: megerősített valamifajta biztonságérzetben, amit az irodalomhoz kötök tinédzserkorom óta, de sokszor megfeledkezem róla.
A könyv befejezését követően sokat gondolkoztam azon, hogy mi az a tét, amiről beszélni akarok ebben a cikkben, hogy mi az a releváns, legszéleskörűbb probléma, amit ki lehet olvasni a szövegből (persze a baszk irodalom mint határterület, az esetleges posztkolonialista olvasatok vagy az emlékezés és nosztalgia kapcsolata az irodalommal mind-mind felmerül a könyvben, és a maguk nemében megérnének egy hosszabb cikket).
Arra jutottam, hogy a legfontosabb talán az, hogy az Obabakoak egy felszabadító olvasmány: semmiről nem akar meggyőzni semmiről, nem izzad vért, hogy társadalmi problémákat keressen.
Ott lüktet benne az alkotás tiszta, érdek nélküli vágya.
És ezt a regény is jól tudja, ugyanis az utolsó ciklus vége azt sejteti, hogy az elbeszélő agyát megeszi egy gyík, minekután nagybátyja elmesélte, hogy az agyevő gyíkokról szóló történetek csupán a gyerekek nevelésére szolgálnak, nem valódiak. És mégis, az irodalomnak teremtő hatása van, létrehozza a saját agyevő gyíkjait a mesélés során – az elbeszélő pedig visszafejlődik egy gyermeki pozícióba, ahol mások őrültnek, idiótának tartják gondtalansága és felszabadultsága miatt. Szerencsére nekünk nincs szükségünk gyíkokra, csak Atxaga kötetére ahhoz, hogy így érezzük magunkat.
Nyitókép: Fotó - (c) Xabier Idoate
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
