Szendi Nóra: Magasélet [Barátságos aknamező 2.]

Magasélet 

Gyöngéden a vállamra hajtja a fejét.

Mit szeretnél?

Felpillant, megrebegteti a szempilláját, még gyöngédebben hajtja a vállamra a fejét.

Tudom, hogy szeretnél valamit.

Felpillant, megrebegteti a szempilláját. Olyan szerelmes hangulatban vagyok, búgja.

Nagyszerű. Mit akarsz?

Huncut pillantás. Bűnös gondolataim támadtak.

Mélyet sóhajtok. Bökd már ki.

Vágyódón nyámnyog egyet-kettőt. Ez lehetne az utolsó alkalom.

Az ég felé emelem a tekintetem. Mitől lehetne ez utolsóbb, mint bármelyik másik?

Jövő héten kezdődik a diétám.

Ezt fogom hallgatni egész héten. Ma veszünk, és utána ezt fogom hallgatni a hét minden egyes napján. Hogy ez lesz az utolsó alkalom.

Moncsicsiszemekkel néz rám. Nem fogod. Ha akarod, írásba adom.

Emlékszel, mi történt a legutóbbi szerződésünkkel?, szegezem neki szigorúan. Emlékszel? Egy pillanatra kiesik a szerepéből, felröhint. Iparkodik helyükre egyengetni a szája sarkait. Mindketten aláírtuk, és másnap hozzácsaptunk egy plusz pontot. Te is emlékszel.

A moncsicsiszemek mangaszemekké nyílnak.

Most másként lesz.

Érzem, ahogy ellenállásom bástyáján hajszálrepedések futnak szét. Ledobom a környezetvédelmi atomot. Egyetlen csoki elfogyasztása miatt hatalmas esőerdőterületet irtanak ki. Igazából nem is tudom, mekkorát, de hatalmasat, az biztos. Olvastam Instán. Orangutánok pusztulnak el a mi mohóságunk miatt. A műanyag csomagolás pedig. Az pedig. Hát az is iszonyú károkat okoz.

A pizza papírdobozban van, jegyzi meg szelíden. Ahhoz nem használnak pálmaolajat. Rendeljünk csak pizzát.

Na jó, azt nem. Vagy pizza és csoki, vagy egyik se, jelentem ki ellentmondást nem tűrve. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen.

Oké, rikkantja vidáman. Felpattan, a cipőjéért nyargal.

Nem azt mondtam, hogy most, szólok utána rendreutasítón. Elvi szinten értettem.

Caplatunk a bolt felé.

Tokám van, közlöm síri hangon. Az integetőhájam is fejlődik.

Most ezzel mit akarsz mondani?

Minden egyes elfogyasztott pizza és csoki hízlal, folytatom egykor hamvas testem gyászbeszédét rendületlenül. Nincs olyan, hogy egy nem számít. Minden falat számít.

Mit akarsz ezzel mondani?

Minek egyek ilyen tress kajákat, ha mardos miattuk a bűntudat?, csattanok fel vádló panaszossággal. Ha már most szörnyen érzem magam?

Rendben. Akkor veszünk tojást, és kész, jelenti ki határozottan. Mintha egyáltalán nem rázná meg a súlyos döntés.

Bután pislogok.

Ilyen könnyen feladod?

Ha szörnyen érzed magad tőle, akkor minek? Nem veszünk csokit. Sem pizzát. Megesszük vacsorára a spenótot, jó? És téma lezárva.

Diszkréten nyelek egyet. Jó.

Csend. Valamit magyaráz a kormányzati kommunikációról vagy talán a nagybátyjáék gyermeknevelési szokásairól, nem pontosan tudom, csak aházok. Caplatunk a bolt felé.

Előtte szörnyen érzem magam, szólalok meg élénken, de amikor már megvettük, elfelejtem az egészet.

Vagyis?

Egy hang a fejemben arra utasít, hogy élvezzem az életet.

Vagyis?

Egy másik hang a fejemben arról szónokol, hogy iszonyú felszínes dolog ilyen pillanatnyi élvezeteket hajszolni.

Tehát?

Egy harmadik hang pedig… Semmi bajom nem lenne, ha nem kezded el ezt a baromságot, török ki. Megőrülök tőle, hogy egy rohadt csoki miatt nem tudok odafigyelni arra, amit mondasz!

Veszünk egy kis csokit, és utána elmondom újra, fuvolázza.

Én nem akarok ilyen mérgeket enni, háborgok. És tudod, mi van a boltban? Oreós és kekszes! Mindig csak oreós és kekszes! Halálra unom! Utoljára eszünk csokit, és ugyanazt esszük, amit mindig! Most mentünk el a kínaiak előtt, ott van epres-sajttortás és mandulás is, ráadásul olcsóbban, de már mindegy, most már tök mindegy, négykor zárnak. Menjünk boltba, vegyünk tojást, együnk spenótot. A hangom megbicsaklik. Befejeztem.

Sprintelünk a kínaiak felé.

Félek a jövőtől. Annyira drága ez az egész így egyben, majszolom nehezen leplezhető gyönyörűséggel azt az óriáscsokit, amelyet a vacsorához vett fejenkénti egy-egy óriáscsokin felül vettünk, azok idő előtti megdézsmálásának kivédésére. Tudniillik egyszer élünk. Ma kirúgunk a hámból. Közéleti műsorokat nézünk, és fenn maradunk tizenegyig.

Ebben a hónapban ez az első i–

Elseje van, vetem közbe szárazan.

–lyen, és az utolsó is. Jövő héten kezdődik a diétám. Büszkén rám vigyorog, mint aki már végig is csinálta. Meghívsz egy pizzára?, billenti oldalvást a fejét. Még nem jött meg a fizum.

A következőt te állod, morgom beletörődőn.

Nem lesz következő. Veszünk kólát is?

Hogyhogy nem lesz következő?

Soha többé?

Hát igen. Júniusig. Ha lemegyünk Balcsira. Rendelj kólát is, légysziii!

Júniusig, te jó isten. Évek.

Na? Na? Na? Kóla?

Este kilenc. Eltelten heverünk a kanapén, mint két odavágott, meleg vizes tömlő. Az utolsó pizzaszelettel általában képtelen vagyok megbirkózni, nekiadom. Addigra ő rég bepusztítja a sajátját. Olykor némán a kezemben tartott tésztaszegélyre mutat, szerényen jelezve, hogy szívesen feláldozza magát, ha nekem túl száraz. A kosarába száműzött kutya csöndesen szenved, fektében centiről centire közelítve a dohányzóasztalhoz. A nyála nem cseppen el, stabilan himbálózik a pofája két oldalán. Elszántam nyeldeklem az utolsó szelet szegélyét. Ő a csoki negyedénél feladja, feje a vállamra nyaklik, szénsavasan a fülembe böffent.

Szeretsz?

Nagyon szeretlek, nyöszörgöm elhalón, le-leragadó szemhéjjal. Lágyan cirógatom a haját, véletlenül eloszlatva rajta egy adag ragacsos epertölteléket. Nem szólok róla. A kutya szívettépőn felsóhajt, majd kisvártatva horkolni kezd.