Szendi Nóra készülő harmadik regénye, a Van ilyen. három fivér, az ütődött Péterke, a pszichopata Tátika, a szorongó Csabi és idős anyjuk, illetve az őket körülvevő emberek szerteágazó, mozaikos története. Valamennyien a perifériára szorulva próbálják összeilleszteni széteső világuk darabkáit, a maguk módján - tudatmódosítással, kényszercselekvésekkel, szerelmi drámázással, élősködéssel, hatalmi játszmákkal - igyekezve alkalmazkodni kifordult hétköznapjaikhoz, legyen szó marxista filozófusokat olvasó amfetaminfüggő call-centeresről, fater pénzelte, wannabe művészről, börtönviselt segédmunkásról vagy demens öregasszonyról. Életük fájdalmas, röhejes és banális abszurditására talán egyetlen igazán adekvát, egyszerre rezignált és reményteli válasz létezik: van ilyen.
A könyv várhatóan 2021-2022-ben jelenik majd meg a Kalligramnál, most pedig mutatunk belőle egy részletet és egy rajzot is, a szerző saját grafikáját.
Szendi Nóra: A senkihez sem tartozás légüres könnyűsége - részlet a Van ilyen. című regényből
Tátika köldöknél felcsúszott fehér asszonyverőben, kandúrmód hever az ágyon. A szeme résnyire nyitva. Alvást színlelő ragadozó. Hanyatt hever, két mancsa a mellbimbója vonalánál. Pálmafás fürdőgatyája gumírozott derékrésze nyomot hagyott a hastájékon a köldököt az ágyékkal összekapcsoló sötét vörösesbarna szőrsáv középtájától a haránt hasizomra települt zsírpárna pihétlen, gyöngyházas striákkal csíkozott, hóhúsú területéig. A bal karján tetoválásfüzér tekereg a válla felé. Az elemek szemmel láthatóan más-más időpontban és eszközzel készültek. A kézfejet borító, bizonytalan kontúrú, kékesre színeződött, vízgyűrűszerű körökkel övezett jin-jang jelből erőszakosan kiburjánzó, sablonos nonfiguratív motívum némileg esetlegesen ér véget, nem szervesül az alkar kopottas, talán semmit sem jelentő kínai írásjeleivel, amelyeket, mintha a jin-jang üzenetét ismételnék szájbarágósan, a Windows 95 clipartjait idéző Thália és Melpomené ügyetlenül tónusozott maszkjai követnek. Komédia a bicepszen, tragédia a tricepszen. A vállat borító másik nonfiguratív motívum szóra sem volna érdemes, ha a minták tüskés végződései nem alkotnának brutális, bár bizonyára szándéktalan összhangot az asszonyverő pántja alól kikandikáló, teátrálisan félrenyaklott fejű, eszelősen fennakadt szemű, töviskoszorús Krisztussal.
Szép. Babett műértő tekintete minden illesztéket, minden zeget-zugot, minden apró részletet letapogat. Megkopogtatja a szekrény oldalát.
Tátika hanyatt hever, az állát a vállához billentve, szájsarkait lehúzva Babettre sandít. Egy merő halom deszka volt, mikor idejöttem, úgy nézzed. Amit itt látsz otthonosság tekintetébe, az mind én vagyok.
Az ablaktól balra franciaágy, rajta leopárdmintás plüsstakaró. Az ágy mellett préselt falapokból eszkábált éjjeliszekrény-féleség, a tetején neonzöld lávalámpa, karóra, a polcokon Biblia a lapok közül kandikáló tarka jelölőcetlikkel, irattartó dosszié, spirálfüzet, drabális laptop. A falon, az ágy fej felőli oldalán egyszerű fakereszt. Átellenben energianyalábokból kirajzolódó oroszlánt ábrázoló poszter, celluxszal rögzítve. Az ablakkal szemközt, a sarokban infúziós állvány egy fehér és egy kockás zakóval. Tőle jobbra aranyozott műanyag keretes kép, alkonyfényben csillogó vízesés, a sarka mögé „Jézusom, bízom benned!” feliratú képeslap tűzve. Krisztus vérző szívéből szétsugárzik a szeretet.
Megmondom a patkánynak, szűri a fogai közt fojtottan Tátika, hogy vegye vissza öttel kevesebbe, és részemre el van intézve a történet. El van intézve a történet kvittül, csak felejtsük el egymást. Felhúzott térddel, keresztbe vetett lábbal mered a plafonra. Az egyik lábfeje frusztrált ütemet billeget a levegőben. A rázkódás átterjed a combjára, onnan a törzsére. Babett a finoman rezgő zsírpárnákat nézi. Elnézi ráérősen a finoman rezgő zsírpárnákat, aztán lapos pislantással arrább löki a tekintetét, és puhán a kitárt ablakhoz lépdel. Odalent, nyolc emelet mélységben tapintatlanul átcsörtet egy villamos.
Babett flegmatikusan rágyújt. Majd elintézed holnap, most már akadj le róla. Felfelé fújja a füstöt, összehúzott szemmel fürkészi a gomolygás közepét. Vagy ezt a tizenötöt buktad, legalább tanulsz belőle.
Azt le is szarom. Értsed jól, én sosem az anyagi javat nézem. Nem vágyok földi kincsekre, csak meglegyen a napi szükségletem. Tátika felkönyököl, felsőtestét az ablak felé csavarja. Tudod, mi? Megpaskolja a mellkasát. A törődés magam felé. Az hiányzik.
Ez rakja belém az ideget, hogy megint nem tudtam jól kimutatni a törődést magam felé.
Visszahanyatlik. Megveszem magamnak az órát, azon kattogok egy hétig, hogy azt megvegyem, hogy majd valami lesz, ha megveszem, és én addig nem nyugszok, amíg ott nincs nálam, hogy az legyen a fejemben, hogy ezt most meg tudtam venni magamnak a tisztességes munkavégzésből kifolyóan, a normális, rendezett életvitelből kifolyóan, és akkor érzek egy ilyet, hogy azzal is előrébb vagyok, hogy van órám, aztán semmi. Fekszek, üresbe vagyok. Nem érzem a szeretetet magam felé. Megkajázok, rendelek pizzát, megpakoltatom minden szarral, látszik is rajtam, mi, olyan vagyok már, mint egy fóka, megkajázok, bekómálok, döglök, és akkor az jó, de az nem a boldogság. Heverek, mint szar a fűben, de mintha ott se lennék. Abból érzem, hogy hozzám ér a takaró, hogy azzal baszkurálom magamat, abból érzem, hogy ott vagyok.
Babett figyelmesen hallgat. Az arca tárgyilagos, töprengő. Mióta egyedül van, Babettnek ismét nincsenek problémái. Ilyenkor nagy kedvvel foglalatoskodik másokéival. Finom ujjakkal bontogat, mintha izgalmas, különböző formájú és ízesítésű csokoládék sztaniolját.
Az jólesett, hogy kerestél. Tátika a plafonnak beszél. Testvéreim, édesanyám szerinted keresnek? Nekem is megvan a kötelességem feléjük, azt én soha el nem tagadtam, én tisztességgel belé is állok a kimutatásba, de hogy egy jó szót, egy kérdezést soha, mikor tudják, hogy nem vagyok jól.
Babett a kapcsolatai mézeshetei után mind gyakrabban torpan meg és hordozza körbe a tekintetét. Egyáltalán hogy került ide? Mikor történt mindez? Az ismétlődés kelepcéje. A semmit sem jelentő, egyensárga szmájlik, egyenpiros szívecskék a Messengerben. Az esti táplálékbevitel utáni menetrendszerű szexuális aktusok. A megkívánás bármiféle spontaneitást nélkülöző taglejtései. A kapkodva a szájába pöndörödő, vacsora- vagy fogkrémízű nyelv. Az orgazmus előtti mechanikusan agresszív vagy infantilis mimikák. Végtére is ki a fasz ez. Babett nem hunyja be a szemét, néz, néz, vár. Kivár. Talán szólni kéne, hogy ez az egész tarthatatlan, ehelyett ujjai gépiesen az emotikonkészletbe kotornak, és a csetablakba hullatnak valami a helyzethez illő, édeskés jelecskét.
Már ott voltam, hogy öntestemen kísérelgettem a bökőmet. Azt is meg kéne élezni, úgy kitompult, alig vitte, csak kontár nyiszatolásra van vele történet. Öt éve vagy tíz, most nem emlékszek, mint a vajat pacekba, megmutassam? Tátika lábat cserél, anekdotázó tónusra vált. Exem nem tudta a határt, csak fújta, csak fújta, rám került a hirtelen felindultság, mondtam, akkor engem eddig láttál, azt nyissz, suhint végig gáláns mozdulattal a plafon felé nyújtott jobb karja könyökhajlatán.
A félig szívott cigaretta nesztelenül ér földet egy gazverte betonrepedés mellett. Babett elismerőn megérinti a tejüvegszerűen áttetsző könyökhajlat kékes ereit keresztülszelő forradást. Hát nem szaroztál, hallod.
Sugárba tört belőle, gondolhatod. Mint a tűzcsapból, egy az egybe, úgy képzeljed el. Exem az visít, én meg amíg állni bírtam, tartottam oda a kezemet, így tartottam oda, mutatja Tátika, hogy kapjon belőle a pofájába. Rötyög. Babett önfeledten, hátravetett fejjel felvihog. Tátika arca valamelyest kisimul, a családi üdülés tréfásra sikerült Ki nevet a végén?-jén nosztalgiázók elégedettsége időzik rajta. Ja, kapott belőle rendesen, ne féljél, ismétli merengő vigyorral.
Intenzív egy állat vagy te is, bazmeg. Babett hangja reszelősen elmélyül. A szemében éhes fény villan. És? Mi lett?
Na mi, szerinted mi. Itt vagyok, nem? Megmentettek. Tátika a vállát vonogatja, mintha mindez csupán a történet mellékkörülménye lenne. Elkomolyodik. Megvan velem az Úrnak a célja, tudom azt régen.
Babett megemeli és maga felé húzza Tátika ernyedt mancsát, szemügyre venni a csuklóját, ahogy háziállat lábát szokás, ha tüske fúródott a talppárnái közé. Ezt azért nem vitted túlzásba, jegyzi meg ajakbiggyesztve.
Mondom, hogy nem akartam fars munkát csinálni. Tátika szemöldökén bosszankodó vibrálás fut keresztül. Hogy majd egy darált húsként bukkanjanak, azt az örömöt nem kapják meg. Vágni a szakszerűség keretébe, vagy sehogy, én azt gondolom. Böködtem, böködtem egy darabig, aztán el is ment a kedvem az egésztől.
Babett gondosan visszahelyezi Tátika mancsát a mellkasára. Somolyog. Lehet, ezt is az Úr intézte így.
Ja. Lehet. Tátika elgondolkodva forgatja, nézegeti a csuklóját. Úgy fest, nem érti az iróniát.
Rakja elém az Úr a próbákat folyamatába. Mindegy. Beléfáradtam.
Találtam még pár Frontint ennél a faggyas gecinél, int megvetőn az ajtó felé, meg dobozos fagyi, ez a családi lófasz, tudod, aztán aznapra megvoltam. Csak ez így mi? Szerinted ez az önszeretet?
Nem hinném, veti oda Babett könnyed, csevegő tónusban. Fél kézzel Tátika combnyaktája mellé támaszkodik. Balkezes vagy? Én is. Tök fless. Nem? Ilyen különleges dolog. Tátika vigasztalan kutyaszemmel bámulja a plafont. Babett fejét félrebillentve, várakozón pillog az infúziótartó felé, valószínűleg csupán a póz kedvéért. Nem érnek egymáshoz. Fölöttük, alattuk, mellettük a paneltömb gigantikus szervezetének több tucatnyi emésztő, kutyorgó gyomra. Emberi zörejek, vacsora utáni tévéműsorok dobozmorajlása, edénycsörömpölés. Távolabbról, a síneken túli susnyásból fáradhatatlan, robotikus tücsöknászének.
Simogatnád kicsikét a fejemet, legyél szíves?
Drámai lilaságú, fényszennyezett alkonyat. A senkihez sem tartozás légüres könnyűsége. Pórusok, szeplők és anyajegyek csillagrendszere, mindenféle vastagságú, árnyalatú és irányban sarjadt szőrszálak, pihék, pillák és sörték áramvonalai, borosta hipnotikus örvénylése. Galaxis. Babett, míg a gyermekien lágy hajba túr, úgy szemléli ezt a parasztot, ezt a gyönyörű, suttyó parasztot, ahogyan talán csak Isten szemlélheti.
Hé, te dorombolsz, mosolyodik el. Kedve volna végigfuttatni az ujját a szemöldök horizontvonalán, megtudni, milyen anyagból készült.
Tátika felsandít rá őzikepillái rácsán keresztül. Ügyesek a kezeid. Abba ne hagyjad. Csinálhatod egy kicsikét erősebben.
Na gyere. Babett a sarkára kucorodik, a térdére veszi Tátika fejét. Nekigyürkőzik. Tátika jólesőn nyöszörög. Ott, ott, nagyon jó, nyávogja fejhangon. Erősebben!
Az önátadásban széteső és japán babaábrázattá rendeződő pofázmány. Pofácska. Szinte pofika. Babett tövig vágott, bordó körme hófehér csapásokat szánt a selymes vörhenyességben.
Erősebben! Erősebben! A nyávogás követelővé élesedik. Még erősebben!
Puhán, alattomosan ólálkodik a telepre a sötétség.
Elfáradtam. Babett hanyatt dobja magát, a feje Tátika felhúzott térde vonalában. Nem érnek egymáshoz.
De geci jó volt, dünnyögi Tátika behunyt szemmel, zsibbadt szájjal. Megint van vérkeringésem.
Megint érzem, hogy élek.
Köszönöm.
És kapok cserébe valami ellenszolgáltatást?
Tudok olyan bolognait, hogy beszarsz gyönyörűségedbe. Ha úgy van, legközelebb megcsinálom.
Édes vagy. Mondjuk én inkább hátmasszázsra gondoltam.
Most újult ki a sérvem. Kíméletbe kell tartsam magamat. De meg lesz oldva, ne féljél.
Nem félek.
Csend. Hanyatt hevernek, a szemük csukva. A tücsökszárnyak és a lávalámpa viaszbuborékainak rendületlen munkája.
Hogyan szeressem magamat?
Babett kinyitja a szemét. A plafont bámulja, mintha onnan volna leolvasható a válasz. Hallgat.
Tátika oldalba böki. Hm? Mit mondasz rá?
Nem tudom. Gondolkodom.
Csend. Hanyatt hevernek, a szemük nyitva. Nem látják egymást.
Na? Kigondoltad?
Nem. Csend. Te szeretsz másokat?
Igyekszek. Próbálom, csinálom. Csak a távoltartástól szenvedek. Hogy mások tartják a három lépést. Néha túljátszom a szerepem, talán az miatt.
Nálam a szeretetéreztetés nem a szavak szintje, tettekbe nyilvánul.
Mert akiért én tenni akarok, azért mindent teszek, többet is annál. És ez sok. A legtöbb személyeknek sok.
Babett ábrándosan felsóhajt. Ja, vágom. Ebben is hasonlítunk. Pár dologban kicsit így mintha a tesóm lennél. Gyávák az emberek, én arra jutottam. Nem úgy, mint mi.
Nincs semmi, amit felmutassak, mormolja Tátika gyászosan, üres tekintettel fixírozva a plafont. Egy szar senki lettem megfelelésből. Egy csicska kutya. Azt se tudom már, ki vagyok.
Full cuki csávó vagy, hallod. Babett megemelt állal Tátikára sandít. Lehet téged szeretni.
Régen más volt.
Megvolt a kisugárzásom, megvolt a lehengerelésem.
De már fogy az erőm. Kókadt fasz vagyok. Nem érdekes, le is szarom. Az idő kerekét úgysem tudom leigázni.
Figyelsz egyáltalán? Babett határozott mozdulattal felkönyököl. Itt sír a szád, aztán mondhatok bármit, lököd a redundáns faszságodat.
Milyen faszságot?
Mindegy. Faszságokat szövegelsz. Lehet téged szeretni. Babett nyomatékosan végigméri Tátikát. Lehet szeretni. Hallod?
Ja. Hallom. Emésztem.
Hanyatt hevernek. Fölöttük a mennyezet csillagtalan boltozata. Babett elbóbiskol. Csend. Odakint kaparászás, a bejárati ajtó nyílása és csukódása. Tátika felneszel. Nehézkesen szusszanó klaffanások, csosszanások. Mintha valaki dugig tömött szemeteszacskót vonszolna.
Isten faszába, sziszegi Tátika. Hogy egy perc nyugta nem lehet az embernek. Megjött a szarzsák. Van egy kis beszédem vele. Itt várjál. El ne mozdulj.
Lélegezni szabad, pislog rá Babett álomittas, angyali mosollyal.
Tátika keresztbe font karral, összehúzott szemmel áll fölötte. Szorosra zárt csücsörét mosoly böködi belülről. Nem szabad. Tartsad vissza magadat. Figyellek.
Babett az ágyon hasalva nyújtózkodik az éjjeliszekrény felé. Halkan leemeli a spirálfüzetet. Tekintete az ajtó felé villan, sietve belelapoz. Álmélkodó, mohó mosoly szalad szét az arcán.
Kávét kiöntve, otthagyva, vízforraló ugyanúgy, szónokol Tátika. Kaptam egy ígéretet a vízkőről, azóta is áll bent! Csak ennyit kértem, a vízkőt, és ezt sem tudod megcsinálni!
A válasz kivehetetlen, békítő nyunnyogás.
Babett felszökken, a táskájához iszkol.
Ha legalább egy jó szót kapnék a fáradságaimért, de semmi, csak a szemrehányás! Kapom a szemrehányást folyamatába! Ebbe fogok tönkremenni! Desszert figyelmességet hozok édesanyádnak, direkt megkérlek, hogy adjad oda azzal, hogy a Tatár gyerek küldi, és akkor ez mi? Ez itt mi? Legalább nem az asztal közepébe, Buflák, ez is, ez is egy tekinteti probléma. Hogy van bennem tekintet a másik félre. Egy rálátás a dolgokra.
Ebbe fogok tönkremenni. A tekintet hiányába.
A nyunnyogás mintha bocsánatkérőbbre váltana.
Babett kikapja a táskájából a telefonját, és visszaiszkol vele az ágyon nyitva hagyott spirálfüzethez.
Napi szinte gyakorolom a bűnbocsátást, Buflák. Napi szinten. De ha madárba néznek, azt nehezen viselem.
Babett fotóz és lapoz. Fotóz és lapoz. Fotóz és lapoz.
