Szendi Nóra: Várható fejlemény [Barátságos aknamező 1.]

Várható fejlemény 

Amúgy nem igazán az esetem.

Ilyen harmincas középosztálybeli arcok járnak ide, nyöszörgi.

Egy barátnőm utasított, hogy mit száradozok, takarodjak fel Tinderre. Oda? Felejtsd el. Majd negyvenes szikkadt kóróként, esetleg. Végső kétségbeesésemben.

Mi is harmincas középosztálybeli arcok vagyunk, nem?, vetem közbe bizonytalanul. Botladozva ügetek mellette a murván.

Harmincas felső középosztálybeli arcok. Minden szó kezdete gyötrődő, affektált nyögés. Úgy mozog, mint aki folyton attól tart, hogy beveri a fejét az ég aljába. Nem, egyáltalán nem az esetem.

Egyik éjjel, az egyik szokásos álmatlan éjjel értem a legaljára. Hajnali kettőre görcsöt kapott az ujjam. Egy fogkeféhez kellett folyamodnom. Feküdtem ronggyá izzadva, a testemben egy fogkefenyéllel, kiégett idegvégződésekkel, és arra gondoltam, hogy vissza kéne szokni a cigire. Legalább a cigire. Aztán inkább az éjjeliszekrényre csaptam a fogkefét, és sminkvideókat bámultam bambán csüngő állkapoccsal. Oké, mondtam, jöjjön, aminek jönnie kell.

Díjaznám, ha meghívna erre a hatszáz forintos szörpre. Nem hív meg, de az is lehet, hogy én nem várom ki, hogy meghívjon. Szélütött gólemként tornyosul mellettem. Nem nézek rá, a pultossal heherészek. Mindenhová nézek, csak rá nem, mintha annyira az esetem volna. Az elmém azt játssza velem, hogy az esetem, és ettől zavarba kell jönni, hogy izgalmasabbnak tűnjön a helyzet.

Ugyanazok a fejek. Ugyanazok, akik tréfásan nekiveselkedve tolják a pisai ferde tornyot, és megcsippentik a gízai piramisok egyikének csúcsát. Ugyanazok, akik felmeredő hüvelykujjal prezentálják a táplálékukat, ami ugyanolyan, mint a többieké. Ugyanazok, akik be tudják tűrni vállalhatóan az ingüket, és láthatatlan vaxot használnak, hogy kisöpörjék a hajat a homlokukból, mind ugyanabba az irányba. Aztán végre. Valaki.

Nem is az, hogy az esetem, de legalább valaki.

Bár ha nem kopaszodik, talán. „Doing nothing club” feliratú sapka, hawaii ing, szándékolt bénasággal mögéfotosoppolt pálmafás háttér. Életem első matchének mentális orgazmusa. Pár napig lagymatag, semerre sem tartó csetelés.

Mindig elfelejtem, hogy én is harmincas vagyok. Merev, gyíkszerű nyaknyújtogatással pásztáz körbe a laza, sportos, kisgyerekes-kutyás családokon. Nagyon nem komfortos. Behunyja a szemét. Szorítja, mintha fájna neki a fény.

Szerintem amúgy izgalmas a felnőtté válás, próbálkozom.

Dühömben hívtam el. Dühömben, amiért nem történik semmi. Túl gyakran vagyok dühös, az a baj.

Kisüvít belőlünk a levegő. Összelappadó gumimatracok. Csend. Űzötten rám bámul, mint aki nem érti, hogy került ide. Visszabámulok. Ilyenkor kéne bájosan mosolyogni, vagy valami. Valamit produkálni. Szétpattannak a pillantásaink. Én szopkodom a szívószálat. Ő intenzíven kopaszodik. Fülledt meleg. Két perc alatt el fog fogyni ez a cukros szar.

A Tinder-adatlapok tipológiáját elemezzük tudományos igénnyel, mintha nekünk semmi közünk sem volna ehhez az egészhez. Srégen ülünk az asztal két oldalán, kamillázunk össze-vissza. Úgy veszem ki, nagy tehetségnek indult, aztán letett magáról. A beálló szünetekben a körömágya melletti bőrt harapdálja, tele szájjal ásítozik, gyermeteg önfeledtséggel pötyöngeti a telefonját. Mindig pont akkor hunyja be a szemét, amikor nekidurálom magam, és küldök valami jelet. Csak a miheztartás végett, szinte a magam kedvéért, hogy azért hozom én a minimumot, ha úgy tartja kedvem. Nem tudom, hogy zavarban van, mert nagyon tetszem neki, vagy a menekülőutat keresi, mert nagyon nem tetszem neki, vagy azért vág fejeket, mert én is fejeket vágok, vagy túlgondolom, és pont így szoktak beszélgetni az emberek egy randin, már ha ez egyáltalán randi. Vagy mindezek egyszerre.

Kár, hogy nem iszol, nyávogja. Jó lenne bebaszni.

Hát az jó lenne. Ha ihatnék, legalább tudnám, mit érzek. Maszatos és teátrális érzés lenne, de legalább valami. Legalább valami eldőlhetne valamilyen irányban, tompa puffanással.

Nincsenek spontán megnyilvánulásaim, nyekergi csukott szemmel, aprókat rázva a fején. Előre megkomponálom a mondataimat.

Mintha felolvasnád őket egy lapról, nem?, élénkülök meg.

Harminc fölött amúgy annyira nem tré a kopaszodás. Biztos ez is olyasmi, amit meg lehet szeretni, ha szeretünk valakit. Próbálom elképzelni, ahogy a tonzúráját cirógatom. Megborzongok, dús, puhának látszó szemöldökére kapom a tekintetem.

Ja, olyan. Fakó hüllőszeme felpattan, rám mered. Tapintatlan alapossággal végigmérjük egymást. A közelben két szimmetrikus lény jövöget össze szabályos koreográfiával, mintha valami megszépítő filter felhőjében lebegnének. Semmilyen hasonlóságot nem tudok felfedezni a csaj és köztem, pedig biztos van. Egyszer vettem egy hajvasalót, talán ez, de még sosem használtam. A srác snájdignak mondható, ezeket szoktam szinte gépiesen balra pöckölgetni reggelente, a vécén trónolva. A harmadik hatszáz forintos szörpömet szopázom.

Valami applikációról magyaráz. Mint a tamagocsi, olyan. Bizonyos időközönként meg kell etetned Kim Dzsongunt. Rengeteg sajtot zabál, vihog fel váratlanul idióta gyerekhangon.

Ne oltsál, ilyen van?

Várható fejlemény volt.

Mondjuk ja.

Mintha neki akarna gyürkőzni, hogy átüljön mellém, aztán csak közelebb hajol, úgy mutatja a kijelzőt. Véletlenül rávigyorgok. Végül is úgy történik, hogy vigyorgok az applikáción, csak közben pont nem az applikációt nézem, hanem őt. Lehet, hogy ennyit csinálnak a nők, feszt vigyorognak, és közben a megfelelő szögbe állítják a tekintetüket.

Kihörpinti a söre maradékát. Körbesandít. Gyász ez a hely. Nem lépünk?

Hová, kérdezem reménykedve.

Mit tudom én. Például haza.

Nem sikerül eldönteni, hogy ebben reménykedtem, vagy épp az ellenkezőjében.

Szótlanul caplatunk kifelé. Botladozunk a murván.

Te merre, kérdezem, még mindig nem világos, miben reménykedve. Talán abban, hogy egyszerre ráébredek: mégis az esetem, és bármit megtennék, hogy újra láthassam.

Arra. Botkeze a sajátommal ellentétes irányba mutat, majd élettelenül lehanyatlik.

Na jó… Hát akkor… Á, tudod mit, még eljövök veled a sarokig, legyintek gálánsan, mint aki hosszas unszolásnak enged.

Szótlanul caplatunk a sarokig, ő elöl, én a nyomában loholva.

Nulla óra harmincöt, a Tindert pörgetem az ágyban. Ugyanazok a fejek. Jelenleg egyetlen párom van: ő. Nem értem, miért nem törölt még le. Nem értem, én miért nem töröltem még le. A szüleivel lakik. Ha elfogadná magát, és nem próbálná a tonzúrájára tapasztgatni a maradék haját, hanem letolná mindet nullással, egész vállalható faszi lenne. Ha összeszedné magát, találhatna normálisabb melót is. Hogy lehet valaki ennyire élhetetlen. Dühít.

Talán dühömben történt. Egy pillanatra kihagyott az agyam. Csovaz, tok jot dumaltunk ma. Mit szolnal a folytatashoz? Az elküldött üzenetre meredek. Túl gyakran vagyok dühös, az a baj. Vagy csak unatkozom.