Valamilyen módon mindannyian függünk valamitől. Függőségeinknek mértéke és megítélése különbözik: a társadalom, a környezet tekinthet rá erényként, elfogadható gyengeségként, hibaként, de kezelhető törvénysértésként is. Az értelmezésekhez többnyire könnyelműen sztereotípiákat társítunk. Szendi Nóra regénye, a Zárványok is ezt az előítéletektől és függésektől meghatározott és ellehetetlenített világot modellezi, melynek labirintusában Irén próbál boldogulni, jobbára sikertelenül. Keserédes féligazságok között vergődő, cyranói öniróniával rendelkező főhősnőnkben és mindennapjaiban azonban, bárhogy is igyekszik az ellenkezőjét bizonygatni, nincs semmi átlagos, hétköznapi. Ahogy a regény témájában, elbeszélésmódjában és szókincsében sem.
Szendi Nóra: Zárványok
Fiatal Írók Szövetsége, 2015, 426 oldal, 1600 HUF
A Zárványok jóval több, mint a divathullámot meglovagolni kívánó narkós vagy generációs regény. Legnagyobb erénye hogy teljes erőből és szokatlan módon nekimegy a konvencióknak. A posztmodern kortárs irodalmi hagyományoknak inkább az elhallgatott korlátait, mint végtelenek tűnő lehetőségeit hangsúlyozza. A határokat pedig úgy sikerül mégis kitolnia, hogy bizonyos mértékben visszanyúlik a klasszikus hagyományokhoz: idejétmúltnak és valószerűtlennek, nevetségesen patetikusnak tekintett irodalmi hagyományokkal lép könnyedén párbeszédre. Merészen keveri a napjainkban idegennek, körülményesnek tekintett irodalmi kifejezéseket a mindennapi nyelvvel és a szlenggel. Irént nemcsak a fogyasztói társadalom passzív elszenvedőjeként lépteti fel, hanem olykor bravúros kísérleteket tesz arra is, hogy a negatív reklám is reklám elve mentén általa ”eladja” az eladhatatlannak tűnő egykori irodalmi világok leharcolt sztárjait:
„Átpörgetem utoljára a Mohácsi-tankönyveket, elbúcsúzom a tananyaggá meszesedett életrajzoktól, nézegetem a kanonizált faszik képeit, mint egy társkereső oldalon. Ady bejövős a kúnfajta mangaszeme miatt, együtt viszont ziher, hogy szanaszét vágnánk magunkat, Kosztolányi túl piperkőc, Balassi nyílván egy nimfomán dúvad, Zrínyinek jól áll a Zappa-háré, Petőfi törpe, hogy lehetne már az ölébe vetődni, egyébként se bírnám a hiperaktivitását, Mikszáth, Móricz max fiatalon, Csokonai totál vízfejű, József Attila is elég nyomott, Babitshoz bottal se, az abszolút gyász mégis a huszonéves korára megkopaszodó, girhes Kölcsey. Csodálkozunk a felnövekvő generációk irodalomundorán, miközben egy gyomorbeteg képű neurotikus enyhén paranoid oldalsandítását kell naphosszat bámulniuk folyosón, könyvtárban, tanteremben, egészen az érettségiig, hát nem túl felemelő élmény. Magányos, niklai költő keres deli kellemivel a rózsára is homályt vető társat komoly kapcsolat céljából. Jelige: borzolj bele a bajszomba!” (334.)
A regényben kibogozhatatlan határokkal elegyedik a valóság és a narkós vízió, múlt és jelen, és mi hét fejezeten keresztül követhetjük – vagy inkább megpróbálhatjuk követni – az élet tengerén evickélő, be-betépő Irén történetét, aki a befogadóhoz hasonlóan maga sem tudja felvenni a tempót a világ ritmusával. Irén szeretne már „partra szállani” és „vitorlát bontani”, de a megállapodás helyett a tehetetlensége kárhoztatja bizonyos fokú mozdulatlanságra. Egy helyben toporog, „zárványba” ragadva, emögött pedig ellentétes folyamatok dolgoznak: a gondolkodás, a megértés, a hajthatatlan tenni akarás vágyával szemben tart attól, hogy a dolgok mélyére lásson, s míg igyekszik a „nekem teljesen mindegy” látszatát kelteni, addig valójában képtelen a közönyre.
Ez a kötet nem arról a világról mesél, mint A Moszkva tér gyermekei, noha saját bevallása szerint Irén is gyakori vendég a Moszkván. Az Irén és környezetének droghasználatáról való tudósítás sokkal inkább az unatkozó felső-középosztály fiataljainak paródiája. A regény, ha mentes is mindenfajta moralizálástól vagy oktatói célzattól, nem mentes annak figyelmeztető jellegű érzékeltetésétől, hogy ez a függőség nem következmények nélküli.
Irén az esetlenségével könnyen belophatja magát az olvasó szívébe, noha ez a szimpátiakeltés a legkevésbé sem tűnik célzottnak. Míg mások előtt folyamatosan mentegetőzik, addig az önmagát szemlélő narratívában kísérletet sem tesz önfelmentő gesztusokra: a regényben mindig egyértelmű, hogy mikor hazudik, akár önmagának, akár másoknak. E kíméletlen őszinteségű írás a ma kínosan kimódolt vallomásos irodalmi közegben kifejezetten üdítő hatású.
Szendi Nóra regénye nem mindenki regénye, könnyedén tekinthetik erényeit hibának: noha nem hibátlan vagy olyan kiforrott, mint novelláinak világa, napjaink irodalmi szövegtengerében mindenképpen egyike azoknak az egyedi hangvételű köteteknek, melyek nagyobb figyelmet érdemelnének.
Szerző: Steinmacher Kornélia
