A közelség fontos
Több a non-fiction könyvünk, mint az irodalom - állapítottam meg hétvégén. Kicsit meglepődtem, kicsit nem, elvégre már a beköltözés után feltűnt, hogy a rendelkezésünkre álló, véges számú polc jelentős részét a mindenféle tudományok képviselői töltik meg. Igaz, a mese- és mítoszgyűjteményem még apámnál várja dobozokban, hogy végre elhozzuk. Az előző lakásban vagy hat polcot elfoglalt, hiányzik, de most fogalmam sincs, hová tenném. Mármint majd a hálóba, nyilván, ott tartom a spekulatív könyveket is, valahogy a közelség fontos. Amikor levetkőzzük, amit aznap ránk pakolt a társadalom, mi marad? A népmesék, meg a mítoszok, meg a belőlük táplálkozó irodalom. Idekint, a nappaliban még mindig ömlesztett az állapot, de
hősiesen küzdök, hogy felépítsem a régi rendszert.
Az irodalom népek szerinti bontásban, a non-fiction tudományterületenként. Az utóbbi időben a legjobb barátom a doboz lett. Ugyan minden költözéskor átválogattuk a könyveinket, a szigorunk (haha) újra meg újra lecsap, mert hát muszáj bevallanunk, hogy ezt vagy azt úgysem olvassuk el/újra. Az érzelmi kötődés persze verhetetlen érv ebben a játszmában is. A hétvégi pakolásnál aztán megint landolt pár kötet a dobozban: amit nem visznek el belőle a barátok, az megy a könyvtárba. A doboz a város barátja is. (SA)
A könyv kivétel
Nagyon szeretek kidobni dolgokat. Amit egy ideje nem használok, könnyű szívvel ejtem a kukába, még valamiféle megkönnyebbülés is átjár ilyenkor. A tipikus gyűjtögető ellentéteként azt gondolom, ha valami egy jó ideig nem kellett, akkor valószínűleg ezután sem lesz jó semmire. Szeretem a nagy tereket, az üres felületeket, megőrjít a zsúfoltság, az összevisszaság, talán éppen ezért dobok ki bármit különösebb probléma nélkül. Hiszen a tárgy csak egy tárgy, nem több, nem emlék, mert az emlék nem a tárgyban van, hanem bennem. A könyv azonban kivétel, azt ugyanis nem tudom kidobni.
Költöztetem, rakosgatom, több sorba, egymás tetejére, állítva, fektetve, keresztbe,
bárhogy, csak férjen el még valahogy a polcon. Nem értem a ragaszkodásom, hiszen elvileg a könyv is csak tárgy - akkor miért nem tudom a kukába hajítani? A könyv az életem középpontja, szakrális dolog, mánia, szinte fétis. Már a látványa, az illata megnyugtat, pláne, ha egy egész könyvespolcnyi, vagy még annál is több vesz körül. Hogy milyen az enyém? Több is van, de a legnagyobb egy kamrapolcokból összeszerelt, egyre bővített szerkezet, melyen természetesen nem színek szerint (a könyv sok minden, de biztosan nem lakberendezési alapanyag), de valamiféle elgondolás alapján rendeztem el a könyveimet. Az én közepesen rendezetlen polcomon van magyar és világirodalom, mindkettő kortárs és klasszikus felosztásban, műnemek szerinti bontás is jó lenne, de az nincs. Külön polcokon sorakozik a filozófia és az irodalmi szakkönyv, illetve a tanári könyvek. Van gyerekpolc is (bár ennek nagy része inkább a gyerekszobákban), és van a minden egyéb, ahol krimik, pszichológiai témájú és nonfiction könyvek találhatók. Ez az elmélet, a gyakorlat pedig az, hogy oda teszem, ahová befér. Ahol van még egy rés, egy apró hiátus. Két hét múlva új lakásba költözünk, ahol, remélem, lesz hely egy plusz polcnak és lehet tiszta lappal, rendezetten kezdeni. (KO)
Nincs szabály
Mostanában könyvekkel edzek. Bárhová megyek (az utóbbi időben pedig állandó mozgásban vagyok, egyik lakásból költözöm a másikba, aztán vissza a szüleimhez, néha Londonba a barátomhoz), viszem magammal a könyveimet. Na jó, nem az összeset, de az aktuális olvasmány(ok) mellett a szívemnek kedves kötetek is gyakran velem jönnek. Sokan kérdezik, minek cipelem, ha nem is olvasom? Hát azért, mert ebben az őrült összevisszaságban a könyvek jelentik a biztonságot. Amikor ideiglenesen letelepedek,
mindenek előtt a könyveknek kell helyet találni.
A rendszerezéssel kapcsolatban az a szabály, hogy nincs szabály. Úgy rendezem, ahogy tetszik, ahogy esztétikusnak látom, de leginkább mégis érzelmi alapon. Azok a kötetek, amelyek valamiért különösen fontosak, mindig olyan helyre kerülnek, ahol ébredéskor azonnal meglátom őket. Így jutott el például Paul Auster 4321 című kötete a belvárosi lakás galériára vezető lépcső legfelső fokára, a nyaraló ablakpárkányára, gitártok és zongora tetejére, ehhez képest most elég unalmas helyre került szegény, csupán egy hétköznapi éjjeliszekrényre. A könyvespolcra (amiből az igazi egyelőre a gyerekkori szobámban van) úgy tekintek, mint egy naplóra. Lehet, hogy most sokan felszisszennek, de szamárfülezek, ráadásul minden kötet elejébe írok pár sort. Így amikor leveszek egy könyvet a polcról és elolvasom a rövid jegyzetet, minden érzés és emlék előjön abból az időszakból, amikor olvastam. Ez persze egyre nehezebben megy, mostanában a családi ház eddig üres polcaira is kiterjed a könyvtáram, ami egyelőre továbbra is keresi végső helyét. (SE)
