Suvasztás
Az olvasás egyik legnagyobb élménye, amikor egymástól látszólag távol álló könyvek párbeszédbe lépnek egymással. A legjobban ez akkor domborodik ki, amikor az év végi ötvenes lista összeállításakor heteken át beszélünk, egyeztetünk, vitázunk az adott évben megjelent könyvekről, és a beszélgetések vagy a pillanat hevében olyan kapcsolódások, irodalmi idegpályák derengenek fel az egyes könyvek között, amelyek addig nem voltak láthatók. Pontosan ilyen élményem van, ha napról napra a könyvespolcomra nézek, de ennek oka nem az intenzív mentális munka, hanem – a helyhiány. Olvasói axióma, hogy polc sosincs elég, ezért miután az ember elrendezte a könyveit zsáner, szerző és nyelv szerint, kipipálta a duplasort, de még mindig hegyekben állnak a könyvek, akkor jön a suvasztásos módszer (erről a karantén alatti Maradj otthon-sorozat egyik darabjában írtam részletesen, ajánlom mindenkinek). A módszer csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoz, a felszabadult érzést, amit annak illúziója gerjeszt, hogy legalább egy kis időre mintha rend lenne,
felülírja a káosz.
Utóbbi viszont végtelen számú lehetőséget rejt magában és egészen különös kapcsolódásokat is eredményez. Így lehet aztán, hogy Nádas Péter Rémtörténetekje polcszomszédja lesz Cserna-Szabó Zerkójának, Chabon Kavalier és Clay-e is kompatibilis az Austenekkel, a Kirké Madeline Millertől meg békésen elpocol a Hemingway-eken, amivel az égvilágon semmi baj nincs, hiszen az irodalom sokszínű, néha káoszos és fésületlen, de legalább demokratikus. Mindig eljön viszont az a pont, amikor nincs mit tenni, szelektálni kell. A polcról lekerülő könyvek ilyenkor könyvtárakhoz kerülnek; utóbbiak borzasztó forráshiánnyal küzdenek, ha tehetitek, a jó minőségű könyveiteket, amit ti már nem olvastok, de azt gondoljátok, más szívesen tenné, ajánljátok fel – biztosan van a környéken olyan óvoda, iskola, kórház, idősotthon, amely örülne neki. A sor folytatható. (RO)
Könyvespolcismeret
Pár éve a töküres Word-dokumentumokban türelmesen villogó kurzor keltette nyugtalanságról beszélgettünk a cimborámmal egy sör fölött. Nem vagyok biztos benne, hogy sokakat érint a dolog. Mindenesetre azt tanácsolta akkor a haverom, hogy, ha úgy érzem, nehezen alakulnak mondatokká a gondolatok, vigyem magammal a konyhába a laptopot, vagy üljek le a szoba valamelyik sarkába egy kicsit, és
vizsgáljam meg szokatlanabb szemszögből a jól ismert teret.
A gyakorlat működik, és ennek hála, azóta különösebbnél különösebb nézőpontokból vettem szemügyre a virágainkat, a villanyórát és a könyvespolcunkat is. A Covid alatt aztán, amikor a szépkorú bútordarab közvetlen közelében volt csak helyem felülésezni és nyújtani, újfent szintet lépett a könyvespolcismeretem. Azt figyeltem meg, hogy két gyakorlatsor között egy-egy könyvgerinc-szekvenciára bambulok, és vannak különösen kedves passzusaim. Ilyen mondjuk a Berniczky Éva–Bertók László–Bodor Ádám–Borbély Szilárd–Borcsa Imola-szakasz. Vagy az a polc, ahol a román és a szlovák kötetek kaptak helyet – rugalmas ábécérendben követi egymást nálunk magyar- és világirodalom. Egy-egy blickfangos kötetet időről időre a kezembe veszek, és megvizsgálom, megvan-e még a szövege, betűről betűre. Hasonló rituáléval közeledek a bakancslistán várakozó könyvekhez is. Leemelem őket, fixírozgatom és az elolvasásukra vonatkozó ígéreteket suttogok magamnak meg nekik. Amiket nemigen sikerül többnyire betartani. De erre akkor derül csak fény, ha egy cikk írásával elakadok, és a könyvespolcunkból igyekszem ihletet meríteni. (VN)
Önarckép
Az álomlakással kapcsolatban már gyerekként két nagyon konkrét elvárásom volt: a konyhájában mindenképpen férjen el kényelmesen egy giganagy konyhaasztal és legyen benne minimum egy faltól falig futó könyvespolc. Saját lakásom ugyan még nincs, a giganagy konyhaasztalos konyhát lassan kezdem elengedni, de legalább életem tizenhetedik költözésekor egy olyan albérletet találtunk, ahol a nappaliban ott a faltól falig érő könyvespolc és az évekig dobozokban tárolt könyveimből végre könyvtár lehet. Az új hely belakásának a több tucatnyi könyves „banánosláda” kipakolása volt az első és legfontosabb aktusa, igazi rituálé, szentélyépítés. Ennek jelentősége persze csak utólag tudatosult bennem, amikor felnéztem a kész műre. A falról saját önarcképem köszönt vissza, egy majd' négy évtidzednyi emléket, élményt felvonultató tabló, aminek minden kötete a beléjük írt történeteken kívül még számos másikat mesél: Mackó úr utazásai nagypapám akkurátus felolvasásait, Anne Shirley kötetei a kiskamasz évek küzdelmeit, hogy végre megtaláljam helyem az új iskolában, városban, hatalmas büszkeségre is okot adó szakácskönyv és gasztrótörténeti kollekcióm azt az időszakot, amikor hadilábon álltam az evéssel, de pont ezért mindennél jobban érdekeltek az ízek, ételek, eredettörténetek, az Agatha Christie-összes pedig azokat a mélypontokat, amikor nagyon szerettem volna kicsit elmenekülni a valóságomból. A Kunderák és a Szabó Lőrincek Anyukám miatt fontosak, míg a már lapjaira esett kedvenc P. G. Wodehouse-regényem és a klasszikus háborús irodalom - köztük a még mindig olvasatlan A 22-es csapdája - Apukámat hozza vissza. És itt sorakoznak hosszabb-rövidebb ideje tartó heppjeim szakirodalmai is: Jane Austentől és Jane Austenről minden és mindezek többféle kiadásban, Robert Capa-életrajzok és -albumok, Szabó Magda és Nemes Nagy Ágnes életműve, de komoly szekciója van a nő- és várostörténeti írásoknak is. A könyvek elrendezése bár kaotikusnak tűnhet, igazából nagyon logikus rendet követ, káosz inkább bennem van olykor, de ha el néha el is veszek magamban,
ez a polc egy biztos pont, látványos összegzése annak, honnan jöttem, ki vagyok, hol is tartok.
(SzK)
A könyvtár egy élőlény
Nincs könyvtáram. A könyvtár tudatosságot, rendszert és szándékot is jelent, de valójában nekem csak könyveim vannak. Az egyik költözés után derült ki, hogy ezekben lehet találni valamiféle rendszert, de az nem túl izgalmas, kortárs magyar, világirodalom, non-fiction vagy régi magyar irodalom. Soha nem gyűjtöttem a könyveket, nem akartam, hogy valami az én tulajdonom legyen. A könyveket azért vettem, hogy olvassam, vagy azért kaptam, hogy írjak róluk. A könyv, vagyis az olvasás elsősorban cselekvés. Az én könyvtáram elsősorban az én személyiségemnek a lenyomata: amiket olvastam és amiket el kellene olvasnom. Az elmúlt tíz évben rengeteg könyv halmozódott fel a lakásomban, ami egyfelől végtelen szabadságot ad, hiszen bármikor bármit le lehet venni a polcról, másfelől fojtogat, elveszi a teret, porosodik, illetve jelzi, hogy lenne még mit olvasnom. Pár éve éreztem meg azt, hogy nyomasztanak a lakásban a könyvek. Nem értettem, hogy miért okoznak szorongást a polcokon, a konyha- vagy íróasztalon tornyosuló könyvek, de azt éreztem, hogy a könyvtár egy élőlény, ami terjeszkedik, felszámol, diktál és uralkodik.
Szembe kellett néznem a végtelennel és a lehetetlennel, mert soha nem fogok annyi könyvet olvasni, amennyit jólesne, ezért csak az elvárás maradt, meg az El Nem Olvasott Könyvek Listája.
A könyvtár én magam vagyok,
az, amit elolvastam életemben, és az, amit majd el fogok. Ebben a könyvtárban nem kell rendet rakni, nem kell porolni és nem kell katalogizálni. Ez az én könyvtáram, és ehhez képest teljesen lényegtelen, milyen és mennyi könyv van otthon a polcokon. (VL)
