Az elején például rettenetesen fárasztó volt szembesülni mások fogadkozásaival (megtanulok egy idegen nyelvet, elolvasom a Tolsztoj-összest, online fogok táncolni/zumbázni/balettozni/makramézni, stb.), miközben a saját közel- és hosszú távú tervem nagyjából annyi volt: egyben maradni. Még egy kósza, titkos ambíció furakodott a mindennapi rutin levezénylésébe, és elhatároztam, ha netán úgy adódna,
végre rendet vágnék az otthoni könyvek között.
Na, ez az, ami még nem történt meg.
Mindez viszont nem jelenti azt, hogy ne faragnék folyamatosan elméleteket arról, hogyan is fogom – még a karanténidőszakban – végrehajtani a rendszerezésnek álcázott rendrakást. Hogy soha nincs elég könyvespolc, az olyan kőbe vésett axióma, amelynek igazságtartalmát kár is feszegetni, egyelőre viszont már annak is örülnék, ha azok a könyvek beférnének valahová, amelyek elfektetve pihennek itt és ott. Biztos vagyok benne, hogy egy bizonyos könyvszám fölött mindenkinek saját szisztémája van a rendezésre: J.K. Rowling például színek szerint rendezi a könyveit, aminek a lakberendezési fotók esztétikáján túl az égvilágon semmi értelme, de simán lehet, hogy van olyan ember, aki az egyik nap sárga, a másik nap meg kék borítós könyvet akar olvasni.
Az én kategóriáim megbízhatóan kiszámíthatóak: magyar szépirodalom, külföldi szépirodalom, idegen nyelvű könyvek, tényirodalom, és külön polcot kapott a krimi meg a gyerekirodalom. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy a könyvek elkezdtek vándorolni és összekeveredni, a kétségbeejtő helyhiány ugyanis olyan vészhelyzetet idézett elő, amelyre csak egyetlen orvosság létezik:
a suvasztás.
Mindenki el tudja képzelni, de azért leírom: ez rendszerint úgy történik, amikor nagy levegőt véve, két kézzel belekapaszkodva akkor is beszuszakolsz még egy könyvet (valahová, mindegy hová!), ha emberi számítás szerint már nem férne oda semmi sem. (Befér. Valahogy mindig befér.)
Van persze olyan lakberendezési irányzat is, ami szinte teljesen száműzné a könyveket a lakások tereiből, mivel a sokféle szín és borító az összevisszaság, rendetlenség látszatát keltheti. Aki könyvek közt nőtt fel, és fél életét könyvtárakban meg könyvesboltokban töltötte, nagyjából már a felvetést sem érti. Hiszen akinek a könyv esztétikum (is), az nem tudja felfogni, ha annak esetleges hiányát hánytorgatják fel.
Hiszen melyik az a dimenzió, amiben egy halom könyv valakinek esetleg szúrja a szemét?
Az olvasás terei markánsan megmaradnak az ember emlékezetében, ezt nagyjából gyerekkorunk óta tudjuk. Az első könyvtári élményem a móri Lamberg-kastélyhoz kötődik, ahol egy kanyargós lépcsőn kell felosonni az emeletre, ha az ember kölcsönözni szeretne. Az olvasás élményéhez így kapcsolódott egy építészeti, egy stílusbeli és egy esztétikai élmény is. És bár akkor hatalmasnak tűnt az épület, valójában egy intim tér lehet például ahhoz a gigantikus könyvtárkomplexumhoz képest, amelyet Valuska Gábor fotózott Helsinkiben:
Megmutatjuk a 21. század könyvtárát, a finn könyvmennyországot! - Könyves magazin
Rengeteg képen mutatjuk meg, hogy az analóg és digitális kultúrát hogyan ötvözik a finnek: tanulj, gondolkozz és érezd jól magad, ez a legfőbb üzenete az őrületes könyvtárnak, amiben mindössze 100 ezer könyvet tartanak a polcokon a világ egyik legszebb épületében.
A könyvtárhasználati szokásaink sokat változtak az elmúlt években (hiszen aki ma könyvtárba jár, a kölcsönzésen kívül élményeket is gyűjt, ezt az igényt pedig egyre több intézmény ismerte fel – így aztán élő találkozásokat szerveznek írók és olvasók között, színházi előadásoknak adnak teret vagy – ahogy a helsinki fotóriportunkban is írtuk – játékszobát rendeznek be), miközben a könyv és olvasója találkozása valahogy sosem változik. Maximum az olvasót körülvevő díszlet. De bárhol is történjen, a könyvolvasás kivétel nélkül egyszerre külső és belső élmény, és aki saját könyvtárat épít otthon (legyen az akár egyetlen polcnyi vagy egy egész falat fedő könyvgyűjtemény), pontosan azt a közeget teremti újra, amelyben folyamatosan könyvek veszik körül.
Persze ha a rendrakás Halálcsillagára, Marie Kondóra hallgatnának az emberek, akkor valószínűleg senkinek sem lenne otthon könyvtára. Kondo szerint ugyanis sokszor azért nem válunk meg a könyveinktől, mert azt hisszük, hogy egyszer majd újraolvassuk őket. Hitvallása szerint rendszerint azért olvasunk könyveket, mert élményeket várunk ettől a tevékenységtől, és ha már egyszer elolvastunk egy könyvet, meg is kaptuk az élményt. És mi a helyzet a félbehagyott könyvekkel? Kondónak erre is van tanácsa: „Ami azokat a könyveket illeti, amiket csak félig olvastál, vagy egyáltalán nem, azoktól szabadulj meg.”
Csak annyit nem tesz hozzá, hogy nincs több látnivaló, haladjunk tovább.
Mindenesetre, ha valaha Kondóra hallgatnék, akkor például nem tudtam volna levenni a polcról Umberto Eco gigaregényét, A rózsa nevét, amit annak idején én bizony nem olvastam végig, viszont pár hete megint elővettem. Mindent összevetve nagyon erősen hiszek abban, hogy nem bűn vagy hiba félbehagyni egy regényt, és előbb vagy utóbb eljön az az élethelyzet vagy lelkiállapot, amikor újra megszólít minket a félig olvasott könyv.
Valószínűleg A rózsa nevében van amúgy a világirodalom egyik leghíresebb könyvtára is, ami szintén egy teljesen más – egyszerre izgalmas, titkokkal teli és baljós – teret jelenít meg:
„Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza.”
Valahogy úgy képzelem az Aedificiumban berendezett könyvtárat, mint amilyen a Trónok harca hatodik évadában Sam szeme elé tárul a Fellegvárban. Egyszerre fenyegető és lenyűgöző, és kicsit azt az érzést kelti, amit Graham Swift is megfogalmazott az Anyák napi kimenőben („A könyvtárszobák még üresen is azt a rosszallást sugallták, hogy az ember fölösleges.”).
Mit keres egy pucér nő a könyvtárban? - Könyves magazin
Elmehetsz a bálba! - szokatlan mottót választott kisregényének Graham Swift: az Anyák napi kimenő ugyanis egy olyan sztori, melyben a mesebeli Hamupipőkét nem a bálba, hanem az ágyába invitálja a szép szőke herceg, majd ahelyett, hogy gyűrűt ajánlana meg a fele királyságát, megkéri, hogy távozáskor dugja egy kőtömb alá a kulcsot.
Pedig teljesen mindegy, hogy hol történik, hiszen nagyjából minden könyvtárhasználó arra vágyik, amit Kempis Tamás A rózsa nevében neki tulajdonított mondatban állít, miszerint:
„Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.”
