Ez az év mindenkinek rengeteg lemondással, veszteséggel, újratervezéssel jár. Miközben zajos, félelmetes és kiszámíthatatlan mind a jelen, mind a jövő, te pont ebben az időszakban fordultál a mesék felé és teremtettél egy új világot. Mondhatjuk, hogy az Angyalkert a válaszod 2020-as évre?
Nem is feltétlenül csak a válaszom. Az igazság az, hogy tavasszal, amikor az ötlet megszületett, nem annyira foglalkoztam még azzal, hogy mi mindent hoz ez az év. Illetve nem is szeretek azonnali módon reflektálni bármire is, túlságosan benne lenni abban, ami éppen történik. Egyszerűen csak nem bírom a tétlenséget. Úgy éreztem, itt ez az óriási szabadidő - igazából egy luk -, amit valamivel ki kell tölteni, és akkor miért ne tegyem valami olyannal, amire korábban nem lett volna időm. Aztán annyira egyértelműen megjött az ötlet, a mese hangulata, képi világa, hogy azt éreztem, hiba lenne nem megcsinálni.
Az csak hab a tortán, hogy erre a mesére gondolhatunk úgy is, mint ami reflektál a körülöttünk történtekre. Igazából semmi másra nincs szükségünk, csak egy kis biztonságérzetre, megnyugvásra, vagy néha csak arra a gondolatra, hogy ott fönt úgyis vigyáznak ránk, és hogy van valami, amibe kapaszkodhatunk. Nekem mindig nagyon fontos volt a hit, úgyhogy ez mozgatott a leginkább. Másrészt lehet, hogy ez a mese a bennem lévő gyereknek is szól, aki nagyon-nagyon megijedt.
Amikor 2005-ben megjelentél a Megasztár-válogatáson, magad is olyan voltál, mint egy népmesei hős, aki odaállt mezítláb a zsűri elé, és mindenféle póz, sallang, „fegyverzet” nélkül azt sugározta: bármire képes vagyok, bármit meg tudok csinálni. Az azóta eltelt időszakot melyik meséhez tudnád hasonlítani?
Nem is annyira meséhez hasonlítanám – bár az én fejemben a regények is mesék. Nekem mindig azok a történetek a legkedvesebbek, ahol valaki hatalmas utat jár be, akár lelkileg, akár fizikálisan. Valahonnan eljut valahova.
Jeffrey Archer Párbaj című regénye nagyon közel áll hozzám. Két fiúról szól, akik ugyanazon a napon születnek, az egyikük egy gazdag amerikai családban, a másik pedig egy szegény lengyelországi asszony törvénytelen gyerekeként. A könyv az ő életüket meséli el, főként a lengyel fiúét, hogy hogyan küzdi fel magát, jut el Amerikába és lesz hatalmas szállodák tulajdonosa. Egy ponton persze keresztezik egymás útját, és bár nagyon különbözőek, mindkét embert megszereted. De mégis ott van ez a furcsa kettősség, párhuzam, hogy ki honnan indult, de az is, hogy küzdéssel, törekvéssel el lehet érni a sikert. Ha meséhez hasonlítanám magam, akkor ez lenne az.
Főleg most, mikor ennyi idő elteltével nézek vissza, hogy ez a gyereklány honnan is indult. Egyáltalán az, hogy elindult.
Mindenkinek megvannak a maga hülyeségei, vágyai, pláne egy olyan gyereknek, aki onnan jött, ahonnan én. Vannak olyan apróságok, amik elsősorban azért váltanak ki örömöt belőlem, mert bizonyítékai annak, hogy sikerült megvalósítani egy-egy elérhetetlennek vélt álmot.
Mondasz egy példát?
Amikor nagyon szeretnék valamit és megadom magamnak, az olyankor azért sikerélmény, mert emlékszem arra, amikor csak áhítozni lehetet bizonyos dolgok után. Ilyenkor büszkeséggel tölt el, hogy nem kaptam, nem loptam, hanem a saját munkámból megajándékozhattam magam vele. Ez nekem fontos.
Említetted, hogy számodra mennyire fontos a hit, és ez a könyvedben is visszaköszön.
Szoktam ezekről beszélni, csak sokszor azt érzem, nem biztos, hogy a mai világ abba az irányba tart, hogy ez bárkit is érdekeljen. Épp ezért örülök nagyon, hogy a mesém úgymond port kavart, mert azonkívül, hogy van benne egy rakás modern elem, és hogy sokan azt gondolták, na, az énekesnő most már mesekönyvet is ír, vajon mi lesz az a nagy okosság, igazából egy egyszerű bölcsességre épül: hit kell, remény és szeretet.
Szerintem előbb-utóbb az ember eljut oda, hogy már pontosan látja: semmi sem fontosabb, csak az, hogy mi lakik benned, mit hozol magaddal, hol vannak a gyökereid és merre tartasz. Illetve, hogy legyen benned szeretet és tisztelet a másik iránt. Legyen benned egyszerűen csak emberség. Minket úgy neveltek, hogy bárhogy is alakul, egy dolgod van, legyél jó ember. Persze ahogy növekszel, nem mindig érted, ez igazából miről is szól. Most már tudom, hogy ennél tényleg nincs semmi fontosabb.
A világ formálhat bármilyenre, de valahol legbelül mindig érezd a határokat és tudd, a legfontosabb az, hogy a lelked szép és jó legyen.
A mesében feltűnő volt nekem az „itthon” és „otthon”dilemmá
Ez mindig is nagyon erősen megvolt bennem, aztán a tehetségkutató, illetve maga a helyzet még jobban kihozta. Egyrészt ott a vidéki lány, a falusi kislány. Vannak napok, amikor azt érzem, csak akkor tudom megtalálni a helyemet, ha kint vagyok a földeken, vagy mondjuk elsétálok egy kukoricás mellett. Ott és akkor érzek valami olyat, ami egy picit hazavisz és megnyugtat. Másrészt viszont itt a saját Angyalkertem, amit megvalósítottam, és itt tündökölni, lubickolni lehet és szabad is. Ebben is teljesen jól érzem magam, ez is én vagyok, és imádom, de egy másodperc alatt le tudom vetni magamról. Mindkettő a részem, csak az egyiknek a színpadon a helye, a másiké inkább a való életben. Úgyhogy igen, ez a kettősség abszolút megvan bennem. De észreveszem másban is. Ahogy újra- és újraolvasom a mesét, nekem is sok benne a felfedezés, mert vannak benne nem tudatos karakterek is.
Ki az, aki nem volt tudatos választás?
Például José, a lustálkodó fuvaros. Hatalmas széltoló. Aztán rájöttem arra, hogy lehet, van bennem egyfajta vágyakozás kipróbálni azt, hogy milyen lehet nem állandó készenlétben lenni, mint egy katona, és mindent akkor csinálni, amikor kell, hanem figyelmen kívül hagyni a szabályokat, elengedni dolgokat és néha csak úgy lustálkodni. Ellógni az időt – sose tudtam ilyen lenni. Képtelen lennék rá, de tudat alatt valószínűleg bennem van a kíváncsiság. Tényleg vicces, hogy akarva-akaratlan is mennyire benne vagyok ebben a mesében.
Épp mostanában mesélte a barátnőm, hogy a kisfia, aki autómániás, először ki se akarta nyitni a könyvet, mert hogy nincs benne autó, most pedig már másodjára olvassák együtt, és a kedvence ráadásul a nagy bölcs gondoskodó Gábriel, aki mindenkit megóv. Olyan szép, hogy megszületik egy mese, majd a gyerekek megtalálják magukat benne, és aztán él általuk, továbbviszik a saját kis elképzeléseik szerint.
Szerintem ilyen szép dolgot még nem is csináltam soha.
És miközben tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy Dosztojevszkij-mű, mégis olyan jó érzés, hogy ennyi gyereknek tudtam mosolyt csalni az arcára.
Gábriel alakja többször megjelent már munkáidban. Visszaköszön a tehetséggondozó alapítványod nevében, dalt írtál róla, a mesében is talán ő a legfontosabb szereplő – mikor köszönt be először az életedbe, hogyan választottátok egymást?
Akkor kezdtem el nagyon erősen angyalhitben égni és élni, amikor elindultam a tehetségkutatón. Nagyon nagy volt bennem a vágy a kitörésre. Tudatosan hívtam magamhoz az angyalokat és kértem a segítségüket, hogy támogassanak engem. Titkon mindig nekik énekeltem, hogy halljátok, segítsetek.
Aztán Gábriel lett valahogy a kedvencem. Erről ritkán beszélek. Volt pár év, amit nagyon nehezen éltem meg. Megjelent az első dalom, az első lemezem, az Aprócska blues, ami kijutott az Eurovízióra is, de aztán jött egy olyan időszak, amikor nem indultak el a dalaim. Egyszerűen nem tudtam slágert letenni az asztalra. Nagyon-nagyon frusztrált, mert azt éreztem, hogy kisiklik a kezemből mindaz, amire vágytam. Hogy hiába van meg a munkamorálom, meg minden, ami ehhez a pályához kell, ha nincs dalom, kisiklik. Emlékszem, hogy hazamentem Kishegyesre, és mondhatni keservesen könyörögtem, hogy segítsetek, küldjetek nekem dalokat. Pár hónappal később szembejött velem egy horvát dal, amiről már el is feledkeztem, pedig gyerekként nagyon szerettem. Az volt a címe, hogy Gábriel angyal. Hatalmas slágernek számított a nagy Jugoszlávia területén.
És valami akkor ott bevillant. Fogtam ezt a dalt, lefordítottuk, és azt mondtam, ezt most kiadom Magyarországon. És elindult, szerintem nagyobb sláger lett itthon, Magyarországon, mint volt a régi Jugoszláviában. És vele elindult a karrier, elindult az út.
Azt éreztem, hogy ő lépett be a képbe, ő döntött úgy, hogy jól van, segítem ezt a gyereket.
Onnantól kezdve mindenhol ott van, nincs olyan fellépés, hogy ne hangoznék el a Gábriel című dal. Minden koncertem előtt hozzá imádkozom, és igazából azt is mondhatnám, hogy Gábriel minőségét, hirdetését és kommunikálását azóta már szinte misszióként élem meg, mindig beszélek és beszélnem kell róla, mert nekem ő a megmentőm, a legnagyobb támaszom.
Az a fajta energia, ami már kislányként is ott volt benned, hogy el kell jönnöd, ki kell törnöd, hogy megcsináld azt, amit meg szeretnél csinálni, miből táplálkozott? Kik voltak azok a hősök, példaképek, akik a muníciót adták ahhoz, hogy elindulj a világba?
Nevetni fogsz, de ami elsőre eszembe jut, az egy pici dolog. Nem is feltétlenül arra bátorított, hogy bármit meg tudok csinálni, sokkal inkább arra, hogy keressem a boldogságot. Ez pedig Elvis, illetve a hangja. Méghozzá azért, mert én az anyukámat nagyon sokszor láttam sírni, viszont emlékszem arra, hogy akkor viszont mindig nagyon boldog volt, amikor mondjuk épp főzött a konyhában, ment a zene, ő mosolygott, néha táncoltunk – én ráálltam a lábára –, és olyankor mindig Elvis szólt. Több mint valószínű, hogy a kicsi fejemben Elvist összekötöttem a boldogság keresésével.
Fotó: Rosta Márk András
Az Angyalkertben is folyton Elvis-dalok szólnak a mennyben.
Azt hiszem, ha valaki elkezdené elemezni ezt a mesét, akkor nagyon sok mindent tudna meg rólam. Olyan dolgokat is, amikről sose beszél az ember.
És a mesék közül melyik volt a kedvenced?
A népmeséket szerettem igazán, amikor a legkisebb elindul szerencsét próbálni. A végén mindig nagyon boldog voltam, hogy sikerült neki. De a legkedvesebbek Mátyás király történetei voltak. Szerintem már akkor megfogott Mátyás nagysága, hogy dacára annak, hogy ő a király, tudott nagyon egyszerű ember is lenni. Ez valamiért már gyerekként is elvarázsolt.
Tudod, mit szerettem még benne nagyon-nagyon? A szegénységben, vagy a szegényebb létben és nem a dúskálásban nekem mindig erőt adott az olyan ember, aki a szegényembert is elfogadta.
Az ilyenekre mindig felnéztem.
Bennem pont ezért van nagyon erős szociális érzékenység, és megígértem magamnak, hogy adja a Jóisten, hogy mindig legyen miből adnom, hogy soha ne tegyek különbséget ember és ember között.
Az alapítványnál is sokszor észreveszem, hogy ott áll egy hihetetlen tehetség, és tördeli a kezét, bizonytalan. De nem a tehetségében az. Látom olyankor benne saját magamat: a szegény gyerek, akit most el fognak küldeni, mert nem elég jó, mert neki nincs olyan szép ruhája, vagy mert ő a senkinek a gyereke. Ilyenkor mindig feltörnek bennem ezek az érzések. Én a tehetséget akarom látni. És ezeket a gyerekeket pont azért szeretném támogatni, hogy érezzék, az a fontos, ami bennük van, nem a körülményeik.
Neked ez egy intenzív élmény volt? Hogy megítélnek az alapján, ahonnan jöttél?
Hogyne. A mai napig megítélnek. Csak felül tudok emelkedni rajta. Már mosolygok azon, amikor valaki például azt mondja, hogy a falusi lány vagy a parasztlány, mert pontosan tudom, hogy én ezáltal sokkal több tudok lenni. Hogy mennyi pénzed van, csak egy dolog, az a nagyon fontos, hogy mihez tudsz nyúlni, mik az eszközeid.
Amikor valaki a semmiből is fel tud állni, vagy építeni magának egy saját kis világot, amivel elégedett, az szerintem nagyon-nagy siker.
És ezt nem mindenki tudja. Könnyebb valamibe beleszületni, mint valamit elérni és megvalósitani. Ez mindig így van.
A gyerekkori dolgokon nehezebb felülemelkedni. Akkor még nem voltam felvértezve ezzel a tudással. Most már mondhat akárki akármit, elég, ha mosolygok, mert tudom, hogy mi van mögöttem, milyen lehetőségeket adott nekem az élet, milyen emberek vannak mellettem. Nem is beszélve a tudatról, hogy a zenémmel tényleg be tudom lopni magam rengeteg ember életébe, ott lenni a hétköznapjaikban és az ünnepeiken, ezáltal szeretetet adok és kapok.
A meséd kerettörténetében egy olyan hang, Izabella hangja, játssza a főszerepet, amibe – jó értelemben – az emberek beleborzonganak, meggyógyítja őket, és ami, ha kell, hegyeket képes megmozgatni. Sokak számára a te is ilyen vagy. Neked ki ez a hang?
Van egy olyan hang, akit Magyarországon kevésbé ismernek, akit már gyerekként is nagyon-nagyon szerettem, és amikor meghalt tavaly nyáron, nagyon-nagyon meggyászoltuk. Ő Oliver Dragojevic, egy horvát énekes, és én gyerekként is, meg huszonéves koromban is, nehéz napokon sokszor hozzá fordultam. De ő a régi világ ugye. Az újak közül Gregory Porter hangjába már akkor is beleborzongok, ha csak rá gondolok. Imádom. Egészen mély, fantasztikus rezgésű. Olyan, mint amikor egy nagybőgő megszólal. Elképesztő. Csoda. Az ő hangját nagyon-nagyon szeretem.
De ami a lelkemnek is azonnal ad valamit, mármint olyan értelemben, hogy közöm is van hozzá, az nyilván magyar. És ez pedig vagy Máté Péter, vagy Szécsi Pál.
Talán még erről sem beszéltem soha, de van egy dal, ami szerintem az én lelkem dala: a Hull az elsárgult levél. Számomra ez az a dal, amin kisírja magát az ember, aztán sóhajt egy nagyot. Utána már úgy hallgatod meg, hogy ad a lelkednek valamit, és aztán mész tovább.
És megint csak, hogy mennyire része vagyok a mesének: Izabella éneke egy olyan dal, amit nagyon régóta ismerek, a nővérem tanította meg nekem. Amikor bánatom volt, mindig ezt énekeltem magamnak. Az elátkozott Izabella lényébe – akinek a történetét, a prológust jóval a mesét követően, nyár végén írtam – tényleg a saját félelmeimet szőttem bele.
A csendtől félsz, vagy attól, hogy nem hallanak meg?
A csendet nagyon szeretem, jóban vagyok vele. Talán gyakrabban is hallgatok, mint kéne. Hiszek abban, hogy nem kell minden időt kitölteni, a csend is tud mutatni dolgokat.
A félelmem sokkal inkább az, hogy mi van, ha soha többé nem kell már az amihez értek.
És ilyenkor az is végigfut a fejemben, hogy én már tudom, vagy érzem, hogy milyen jó érzés, amikor van miből adni. Hiszek abban, hogy van egyfajta körforgás. Ami kell is, és én meg is ígértem, hogy így teszek. Már tudom, hogy ebben mi a jó, mi az íze. Egyáltalán nem az, hogy valaki neked megköszönje és hajbókoljon. Az a nagyon nagy öröm, amikor eltelik pár év, és egyszer csak valahol látod a másikat boldogan, vagy csak rád kacsint, rád integet valahonnan és cinkosan összenéztek, mert ti tudtok valamit.
Az alaphelyzet, amire a mesédet felépítetted – meghal egy hatéves kislány, vagy legalábbis nagyon közel kerül hozzá –, igazából tabu téma, amihez félve nyúlunk, pedig a gyerekeket nagyon-nagyon foglalkoztatja az elmúlás misztikuma. Ez is inkább egy tudatalatti választás volt, vagy szándékosan döntöttél úgy, hogy jó, akkor most beszéljünk a halálról?
Azért mertem beleírni, mert a gyerekek szerintem könnyebben fogadják ezt a dolgot, mint a felnőttek. Nyitottabbak. Egyrészt szerettem volna egyfajta megnyugtatást adni, hogy ott az angyalokkal fogsz találkozni. Nekem ezt mondták, és el is képzeltem, hogy az mekkora buli majd, és már nem is féltem annyira. Bár lehet, törlesztek is egy picit. Sosem felejtem el, 5-6 éves lehettem, amikor nyáron, a szomszéd hasonkorú unokájával játszva előadtam a nagy bölcset, és közöltem vele, hogy bizony egyszer ő is meg fog halni. Teljesen kiborult, én pedig cudarul kikaptam – nem értettem, hogy miért, ha egyszer ez az igazság: előbb-utóbb mindenki meghal. A fejemben a meghalás az angyalokkal volt teli, egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Persze mondták, hogy a rossz emberek a pokolra jutnak, de tudtam, hogy csakis a mennybe mehetek, mert én rettenet jó vagyok.
Más szempontból viszont, egy kicsit én is meghaltam. A mesebeli kislány valahol én is vagyok.
Minden egyes alkalommal, amikor valami miatt egy kicsit más leszel, az éned egy része megújul, egy része meg félig meghal.
33 éves voltam, amikor egy alkalommal, az éjféli misén megértettem, hogy miről szól a karácsony, hogy mi születik újjá, hogy mi is ez az egész. És rájöttem arra, hogy de hát ez minden évben megtörténik velünk, illetve a lelked, annak egy része, időről időre átváltozik, megújul, olyan ez, mint a hámlás, és jön a helyébe valami más, valami új. Ez a kislány az újjászületésnek is szimbóluma, de annak is, bárhogy is nézed, tulajdonképpen mindvégig itt is vagyunk, meg ott is. Főleg akkor, ha megteremted a saját mennyországodat. Főleg akkor, ha tényleg próbálod körülvenni magad a szép dolgokkal. És közben nézd meg a mai világot. Hát nem hal meg valami? Kicsit bennem van a félelem, hogy valami nagyon új dolog következik, valami nagyon új világnak a küszöbén állunk. És igen, az a gyerek fél, hogy lesz-e kapu visszafelé, vagy hogy mi jön ez után. Mi kell ahhoz, hogy alkalmazkodni tudj, vagy megérteni az újat? Pont azért kellenek ezek a mesék: bár nem tudjuk, mi jön, de egy dologban egészen biztos vagyok: nagyon kell a hit, és nagyon kell a kapaszkodó. És az, hogy be tudom lopni a gyerekek lelkébe, hogy legyen hited és hogy van kapaszkodó,
szerintem olyan dolog, mint amikor a kisgyerek elkészíti az első fából készült íját: már van valamije, amivel védekezhet.
A történet vége az, hogy a kislány hazatér – bármennyire is jól érezte magát az Angyalkertben, muszáj visszamennie, hogy szépet teremtsen, mert attól lesz jobb a világ.
A zenéért vívott harcot a musical jobban boncolgatja majd. Én igazából semmi nem vagyok nélküle. Nem értek semmi máshoz, énekelni tudok, ennyit kaptam. És tudok szórakoztatni. Egy kis bohóc vagyok, akinek az a dolga, hogy amikor szomorú, akkor is szórakoztasson. Ezt vállalom. De ez jó, szeretem. Nélküle egy nagyon szomorú ember lennék.
