Yaa Gyasi: Hazatérés
A ghánai-amerikai író egészen a gyarmati múltig nyúlt vissza, hogy két egymást soha nem ismerő testvér történetén keresztül meséljen kirekesztésről, elnyomott hangokról, kiszolgáltatottságról, és persze a kitörés és bizonyítás vágyáról. Yaa Gyasi egyik jelenkori hőséhez hasonlóan kamaszként szintén nem igazán tudta, minek tekintse magát: amerikainak vagy ghánainak. Kisgyerek volt, amikor a szülei az Egyesült Államokba költöztek, és a könyv megírásának ötlete akkor vetődött fel benne, amikor tinédzserként hazautazott Nyugat-Afrikába, és ellátogatott abba a part menti erődbe, ahonnan annak idején tömegével szállították Amerikába a foglyul ejtett afrikaiakat a rabszolgahajók. Az identitás, a hovatartozás kérdése kulcsfontosságú a regényben, ahogy az a bizonyos sóvárgás is, melynek tárgyáról maguk a szereplők is tudják, hogy sosem volt igazán az övék: „Nem mehetünk vissza, ugye? (...) Nem mehetünk vissza valahova, ahol soha nem voltunk.” (Kritikánkat ITT tudjátok elolvasni.)
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
„A báró gyerek volt, 17, majdnem 18 éves, amikor elhagyta Magyarországot, de ez nem a saját döntése volt, hanem a családja hagyta el az otthonát. A könyv bárója beteges módon érzékeny, fiatal korában is az volt, és később sem változott. Az ő viszonya az otthonhoz azt hiszem, gyökeresen más, mint amit normális viszonynak tekintünk, és ennek az egyik oka, hogy számára az otthon nem magától értetődő hely. Nem tartozik azon szerencsések közé, akiknek a lélegzés például magától értetődő” – nyilatkozta a Könyves Magazinnak Krasznahorkai László, miután a Báró Wenckheim hazatérrel elnyerte az Aegon Művészeti Díjat (ugyanezzel a könyvvel később elnyerte az Amerikai Egyesült Államok egyik legismertebb irodalmi díját, a Nemzeti Könyvdíjat). Hőse, a báró Argentínából utazik haza a kisvárosba, melynek lakói úgy várják, ahogy a megváltót szokás. Kritikánkban azt írtuk, hogy Krasznahorkai ezzel a regénnyel nemcsak tematikájában tért vissza Magyarországra, hanem korai könyvei világához is. (A regény bemutatója is egészen különleges volt, beszámolónkat ITT tudjátok elolvasni róla.)
Rofusz Kinga: Otthon
Rofusz Kinga ebben a könyvben szavak nélkül, a vizualitás nyelvével meséli el egy otthon elhagyásának és újbóli megtalálásának történetét. Ha nagyon leegyszerűsítenénk, mondhatnánk azt is, hogy egy szimpla költözésről van szó, de aki már megélte, tudja, hogy annak a helynek az elhagyása, melyet sokáig az otthonunknak tartottunk, soha nem egyszerű. Korábbi interjúnkban Rofusz Kinga ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Az Otthonban azt akartam megmutatni, hogy egy ilyen elszakadást igenis el kell gyászolni, és utána felépülhet majd valami új.” A kötet melankolikus, magával ragadó rajzai is azokat az apró, mégis fontos részleteket villantják elénk, amelyeket nem feltétlenül vihetünk magunkat – ez lehet a kilátás az ablakunkból vagy a kerti fák lombja. A könyvből azóta animációs film is készült, melyet ITT tudtok megnézni.
Kováts Judit: Hazátlanok
Kováts Judit harmadik kötetében a felvidéki németek sorsán keresztül mutatja meg, milyen az, amikor a történelem változásai miatt egy soknemzetiségű vidéken élő lánynak egyszer csak nem lesz többé hazája. A második világháború alatt a késmárki cipszer gimnazistát, Lilit – több más gyerekkel együtt – ki kell menekíteni a faluból. Családjától elszakad, egyedül az a remény élteti, hogy a háború végeztével majd minden jobb lesz. A békeidőszak viszont nem hoz nyugalmat, a német gyökerű családot kitelepítik Bajorországba, ahol nemhogy tárt karokkal nem fogadják őket, de kimondottan ellenségesek velük szemben. A lányban rendesen dolgoznak a miért?-ek, és egy csomó olyan kérdése van, melyekre talán senki sem tudja a választ, kiállása mindenesetre példaértékű: „ (…) ahol egy mondatot németül kezdenek, szlovákul folytatnak és magyarul fejeznek be, dekrétumokkal nem lehet elérni, hogy valakit csupán azért, aminek született, gyűlöljenek”.
Oravecz Imre: Kaliforniai fürj
A rög gyermekei trilógia jó száz évet ölel fel, és az Árvai család történetén keresztül mutatja az otthon elvesztésének, elhagyásának és megtalálásának kicsit sem hétköznapi krónikáját. Az Ondrok gödréből megismert Árvaiak Amerikában próbálnak szerencsét, dilemmáikról ugyanakkor Oravecz Imre korábbi interjúnkban a következőt mondta: „Az sokáig egyáltalán fel se merül, hogy maradjanak-e, hanem inkább az, hogy mikor menjenek már haza? Mert egyre nehezebb összeszedni a pénzt, mert az 1929-es nagy válság előtt is voltak már válságok, és mindig volt munkanélküliség, gazdasági pangás. (…) De a hazatérés egészen az utolsó pillanatig nem kérdéses, legfeljebb nincs állandó napirenden Kaliforniában, ahol eléggé elszigetelten élnek, mert csak egy magyar család van ott rajtuk kívül”. A regényt részben Oravecz családjának története inspirálta, hiszen a nagyszülei ugyancsak megjárták Amerikát, majd hazatértek (az otthoni újrakezdés történetét Oravecz az Ókontri című kötetben írta meg). Maga az író is többször elhagyta Magyarországot, mégis mindig visszatért. A miértre a következőt felelte: „Annyi sok mindent lehet erre mondani. Például, hogy hülye voltam, ezt is lehet mondani. Most pedig már azt, hogy ezt a könyvet valószínűleg meg kellett írni, meg a Halászóembert is meg kellett írni. De nincs rá jobb szó, mint hogy a haza. A haza hozott vissza. Ezt az ember nagyon sokára érti meg”.
