„(E)gy szeptemberi estén, 2005-ben, miközben a kidobott férj a fiúkat vitte vissza anyjukhoz egy apák napi kiruccanás után után, a régi, fehér Holden Commodore-ja lesodródott az útról, alig öt percre az otthonuktól, és belehajtott egy mesterséges víztározóba. A férfi kiszabadította magát a járműből, és kiúszott a partra. Az autó lesüllyedt a tó fenekére, és mindhárom gyerek a vízbe fulladt” – így kezdődik az ausztrál Helen Garner regénye, A fájdalom háza alapsztorija.
A fenti idézet egy megtörtént tragédia leírása, a regény tehát igazi true crime, műfaját tekintve tárgyalótermi dráma. Megnyugtató, hogy rögtön a fülszövegből megismerjük az esetet, aminek lehetséges hiteles elbeszélését keresik 2007-ben a bíróságon az ügyészek, ügyvédek és bírók, valamint – az angolszász jogrendszerből következően – az esküdtek is.
A könyv 2014-ben jelent meg, most ért el Magyarországra. A 83 éves Helen Garnert tavaly ismerhették meg a magyar olvasók, amikor megjelent A vendégszoba című, barátságról, betegségről, öregedésről, elmúlásról, halálról szóló, alapvetően nehéz témákat érintő könyve. Hiába számít az ausztrál irodalom sikeres alkotójának, viszonylag lassan hódította meg könyveivel az amerikai és angol könyvpiacot, de szerencsére ez megtörtént, és a Magvetőnek és Vereckei Andrea fordítónak köszönhetően itthon is megismerhettünk egy izgalmas hangot.
Nem egy szörnyeteg
Garner újságíróként végigkövette az esetet követő bírósági folyamatot: megrajzolja előttünk a kisvárost, a szereplőket, akit a közösségen belül mindenki ismer, kiderül, milyen konfliktusok vezethettek a tragédiához.
A fájdalom házában Garner ennek a kisvárosnak a tagjaként beszél, mindenhez közel van:
a bíróság ajtaját előzékenyen nyitja ki előtte a központi szereplő, a gyanúsított apa, Robert Farquharson, de többször beszélget az elhunyt gyerekek nagyszüleivel is.
A bírósági tárgyalásokra is mintha azért járna, hogy bebizonyosodjon a férfi ártatlansága, hogy ő is egy áldozat, nem egy szörnyeteg. Nem a hite, hanem a kisvárosi közössége miatt, mert erre a bűnesetre nem lehet magyarázat. Pedig az elbeszélő, ahogy nagyon sok ide kapcsolódó sorozatban, megtehetné, hogy egy szörnyeteg tetteként számol be az eseményekről, de Garner neki is megadja a lehetőséget, hogy megismerjük az érvelését.
A védelem balesetként mutatja be a történteket: Farquharson köhögőrohama miatt elvesztette eszméletét, letért az útról, be a víztározóba, ahol elsüllyedtek.
Empátia a megérthetetlenhez
A true crime nem mai műfaj, az olvasókat nagyjából a könyvnyomtatás elterjedése óta foglalkoztatja, hogy egy-egy bűncselekmény valódi történetét megismerjék. Néha balladában mondták el, néha újságcikkben, néha könyvben vagy podcastben. Truman Capote Hidegvérrel című klasszikusát mindig megemlítjük, és a nemzetközi kritika Garner esetében is nagyon sokszor felhozza, jogosan.
A szakértők szerint a true crime azért irtó népszerű, mert a nézőnek/olvasónak kontrollérzetet, biztonságot, pszichológiai felkészültséget ad, még akkor is, ha a műfajból következően rengeteg brutális, visszataszító, ijesztő, félelmetes történetet ismerhetünk meg. Szeretjük érteni, mi miért történik a világban ilyen makroszinten is.
Garner profi újságíróként vesz részt a történetmesélésben: megfigyel, jegyzetel, kérdez, átgondol, ütköztet.
Szerepe ebből következően nem egy szépíróé, nem akar saját értelmezésekkel előállni, egyszerűen megérteni akar: összeolvassa a nyomokat, a vallomásokat.
Empátia nélkül lehetetlen megértésre törekedni, derül ki az elbeszélésből. Valójában egy átlagos férfi történetét ismerjük meg, aki feleségével három gyereket nevel, mindketten dolgoznak. Azonban a feleség, Cindy Gambino egy másik férfival képzelné el az életét, elválna. Ebből következik a családon belüli erőszak egészen szélsőséges esete, amivel a férj az elvált feleséget büntetheti.
A fikciós krimikhez képest – amikor a dramaturgia vezeti a nyomozást, az új információkhoz való hozzáférést –, Garner követi a tárgyalás eseményeit, a kihallgatásokat.
Ez is egy családregény: vége
A könyv befejezése után álltam neki csak feltúrni az internetet az esetről, megismerve a gyanúsított, a volt feleség vagy a gyerekek arcmásait. Videókat és beszámolókat olvastam, mert a döbbenetes sztori bizonyos értelemben még döbbenetesebb elbeszélést kapott.
Nem találtam még infót a lehetséges megfilmesítésről, pedig az olvasóra egy nagyon is filmes elbeszélés vár.
Garner tárgyalótermi drámájának felszínén izgalmas harc folyik a győztes narratíváért, ami határozhat igazságról és hazugságról, gyilkosságról és balesetről, szándékosságról és véletlenről.
Viszont a felszín alatti témák talán ennél is nehezebbek. Hogyan működik egy család? Mitől megy tönkre? Hogyan lehet feldolgozni egy teljességgel feldolgozhatatlan eseményt, azaz három gyerek halálát? Hogyan lehet bízni a másikban? És mit jelent a szerelem, a szeretet, a düh vagy a tanácstalanság? Egy történet, amiben nagyon sokan érezhetik magukat felelősnek egy pillanatra, miközben valójában egy felelős van.
Az elbeszélő nagyon óvatosan és távolságtartóan bánik a szereplőkkel, mindenki lehetőséget kap arra, hogy megértse, mi történt, mert az esküdtszék nemcsak ott és akkor működött, hanem az olvasáskor is: mi magunk vagyunk az esküdtek.
Tárgyalótermi hullámvasút
A tárgyalótermi dráma tizenéves koromtól az egyik kedvenc filmes műfajom, elsősorban a különböző nézőpontok és narratívák ütköztetése miatt, és mert végeredményben minden ilyen történet az igazságot keresi.Ehhez pedig a jelek olvasásán és a szövegértésen keresztül vezet az út.
Ebben a kontextusban az olvasás tehát mindig nyomozás, amihez szükség van empátiára, nyitottságra és megértésre, minden tanúnak vagy vádlottnak meg kell adni a lehetőséget, hogy bemutassa történetét. A nyelv nem hazudik, felfedi az összeesküvéseket, a titkokat, az elhallgatásokat, a rejtett viszonyokat, az elfojtott érzelmeket.
Garner ezeket hozza felszínre, hogy az olvasót beültesse egy hullámvasútba, amiben egy pillanatra sem érezheti magát biztonságban.
A fájdalom háza bemutatja a szemtanúkat, a barátokat, a szakértőket, a családod. Ülünk ezen a hullámvasúton, az igazságos döntésre várunk, vagyis a végére, miközben a lényeg útközben történik, ahogy megismerjük az elbeszéléseket, amiket hol darabokra szednek, hol megerősítenek a tanúk. Ez a true crime, ami az elbeszélések bizonytalanságát is ábrázolja.
