Az író rég nem látott helyszíneket keres fel, és közben az is kiderül, hogy miképpen kapcsolódik össze, rakódik egymásra művészete és valós élete. Az pedig már csak ráadás, hogy közben olyan helyzetekben is láthatjuk őt, ahogy korábban sosem: például megnézhetjük hogyan mászik kerítést, merre volt a kedvenc kocsmája, vagy hogyan nézi meg fiatalokkal a naplementét.
A film részleteit természetesen most nem áruljuk el, de felsorolunk pár izgalmas adalékot, amiért érdemes megnézni:
- láthatod, hogy a Báróhoz hasonlóan, hogyan tér vissza Krasznahorkai szülővárosába, és mit él át közben
- mesél szüleiről és megmutatja, hogy melyik házban született
- beszél az egykori városi legendákról és azokról a figurákról, akik valamilyen formában felbukkannak a regényeiben
- megnézheted, hogyan mászik meg gondolkodás nélkül egy pillanat alatt egy kerítést a hatvannégy éves író
- kiderül, hogyan szerzett tudomást édesanyja öngyilkossági kísérletéről
- elmondja, hogy miért érzi azt, hogy elveszítette az otthonát
- megmagyarázza, hogy miért nem ugyanaz a Báró gyerekkorának Gyulája és a mostani város
- megmutatja melyik volt a kedvenc kocsmája, és elárulja azt is, miért nem iszik 18 éve
- mesél a rockzenekaráról, és arról, hogyan tört ketté zenei karrierje tizenhét éves korában
- szó esik Tarr Bélával való megismerkedéséről és a Sátántangó megfilmesítéséről
- elmondja, hogy szerinte hogyan adja ki egy mű összes szereplője az író személyiségét, és hogy számára a figurái miért nem választhatók el a valóságtól
A Báró Wenckheim hazatérről megjelenésekor ezt írtuk:
„Krasznahorkai László regénye egyáltalán nem adja könnyen magát, mert az író prózája ellene megy az olvasás megszokott elvárásainak: ahogy haladunk a történetben, azt várjuk, hogy a cselekmény is pörögni fog, de szándékosan nem, vagy alig-alig halad. A Báró Wenckheim hazatér egy csodás regény az időről, ami telik, de nem múlik, hogy klasszikust idézzek. Olvasóként ebbe a várakozói pozícióba kényszerülünk, csak várjuk, hogy végre történjen valami (a nem-történés is történés), pedig nem fog, karaktereket és eseményeket ismerünk meg, amikkel a várakozás absztrakcióját tudjuk kitölteni, ezért pont olyanok leszünk, mint a szereplők többsége a könyvben.”
Interjúnkban az író ezt mesélte arról, milyen volt, amikor a Báró elhagyta a hazáját:
„A báró gyerek volt, 17, majdnem 18 éves, amikor elhagyta Magyarországot, de ez nem a saját döntése volt, hanem a családja hagyta el az otthonát. A könyv bárója beteges módon érzékeny, fiatal korában is az volt, és később sem változott. Az ő viszonya az otthonhoz azt hiszem, gyökeresen más, mint amit normális viszonynak tekintünk, és ennek az egyik oka, hogy számára az otthon nem magától értetődő hely. Nem tartozik azon szerencsések közé, akiknek a lélegzés például magától értetődő. Báró Wenckheim még a saját lélegzetvételét sem tekinti magától értetődőnek, mivel semmit sem képes annak tekinteni. Az emberek számára a lélegzetvétel egy olyan adottság, ami csak úgy megy magától. Senki nem gondol arra, hogy vajon mekkora az a belélegezhető levegőmennyiség a Föld körül, amelyből ő is beszippantja egy életen át a magáét, és ha megszorozza azt 7 milliárddal, akkor az körülbelül mennyi időre elég, amennyiben nem termelődik újra és újra ez a fajta belélegezhető levegőtömeg. Mi van, ha egyszer csak belélegezzük a Föld körüli levegőt? A báró például kiszámolta fiatalkorában, hogy hány embernek kell élnie ahhoz a Földön, hogy egy adott pillanatban a lélegzésvétellel eltüntessék a belélegezhető levegőmennyiséget. Mi most mosolygunk ezen, de a báró nem mosolygott annak idején. Számára minden kérdés átgondolandó volt, és az átgondolás után súlyos krízisek álltak elő. Mert mindent képes volt a végletekig elvinni, és ilyen módon alakult ki az élettel szembeni alapvető bizalmatlansága. A báró egyik legmélyebb tulajdonsága, hogy abszolút bizalmatlan az élet bármilyen megnyilvánulásával vagy szereplőjével szemben, ennek tünete a bátortalanság és a félelem. Egyetlen emberrel szemben alakult ez másként, és ez az a kislány, akibe tizenvalahány éves korában beleszeretett, akit az életét megtartó erőként, élete értelmeként kezel, és akihez aztán öreg korában ebben a regényben visszatér.”
