Oravecz Imre: Kaliforniai fürj
Jelenkor Kiadó, 2012, 622 oldal, 2720 HUF
Fotó: Fekete Csaba
Oravecz Imre a kíváncsiság miatt továbbszőtte az Ondrok gödréből megismert, majd Amerikába kivándorolt Árvai család történetét. Az író nem csak a Kaliforniai fürj keletkezéséről mesélt, de arról is, hogy hogyan hagyta el háromszor az országot, és főként, hogy miért jött mindig vissza, beszélgettünk a nagyszülői örökségről, a hamis illúziókról, és arról, hogy miként éli meg, hogy betölti a hetvenet.
Oravecz Imre Szajlán született (bővebben itt), és bár hosszabb-rövidebb ideig élt Londonban, Berlinben és az Egyesült Államok több városában is, jó néhány éve már ismét a Heves megyei falu lakója. Első verseskötetei (Héj; Egy földterület növénytakarójának változása) a hetvenes években jelentek meg, a nyolcvanas évek elején pedig ugyancsak nagy feltűnést keltett A hopik könyve című verseskötete. Az igazi sikert az 1998-as megjelenésű Halászóember hozta el számára.
2003-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 2006 decemberében pedig a Digitális Irodalmi Akadémia a tagjai közé választotta. Ugyancsak 2006-ban jelent meg a rövid prózai írásait egybefogó Egy hegy megy, első, igazán nagy lélegzetvételű regényét pedig rá egy évvel vehették kezükbe az olvasók. Ez volt az Árvai család útját elindító Ondrok gödre. Történetük most a Kaliforniai fürjben folytatódik, mely tavaly decemberben jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában.
A Kaliforniai fürj az Árvai család történetén keresztül az Amerikába irányuló 19. századi magyar kivándorlás történetét dolgozza fel. Viszont nagyon erős a személyes érintettsége is, hiszen az ön nagyapja is azok között volt, akik annak idején az Újvilágban próbáltak szerencsét, sőt, az édesapja külföldön született. Mennyire volt nyilvánvaló az ön számára, hogy ebből a történetből egyszer könyv lesz?
Az, hogy ez egy olyan történet, ami rám is tartozik, az már évtizedekkel előbb nyilvánvaló volt, de az, hogy én ezt megírjam, egyáltalán fel sem merült bennem korábban. Illetve ha fel is merült, azt gondoltam, hogy én ezt nem tudom megírni. Ezért is van, hogy olyan későn, vén fejjel fogtam hozzá.
Akkor mi volt az, ami mégis meggyőzte, hogy meg kell írnia ezt a könyvet?
Talán a kíváncsiság. Egyszer ültem otthon a dolgozószobámban, és kíváncsiságból leírtam egy mondatot, hogy ilyen lenne az első mondat, ha mégis elkezdeném. Félretettem, majd később elővettem, és még írtam hozzá egy kicsit. Körülbelül így kezdődött. Ahhoz, hogy ez megérlelődjön bennem, nagyon sok minden kellett. Az, hogy az én nagyszüleim kivándoroltak, hogy apám Kanadában nőtt föl, még nem lett volna elég. Ahhoz, hogy regény legyen belőle, alapvetően az én kötődésem kellett, a kötődésem Amerikához. 1973-ban voltam először az Egyesült Államokban, azután többször is: disszidáltam, egyetemi hallgató voltam, menedékjogot kaptam, de mindig visszajöttem. 1985-86-ban azután a fiammal mentem ki, vendégtanár voltam a Kaliforniai Egyetemen. Az országban tehát volt egy hely, melyet szerencsém volt jól megismerni. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy nem nagyon tudok olyasmiről írni, amit nem ismerek első kézből.
Feltűnő is volt, hogy a regény nagyon aprólékosan mutatja be az amerikai magyarok életét, a kezdeti nehézségeket, de akár a hétköznapok küzdelmeit is. Mennyire volt nehéz mindezeknek utánajárni, tekintettel arra, hogy zömmel kétkezi munkásokról van szó, akik nem nagyon dokumentálták életük mindennapjait?
Egyáltalán nem dokumentálták. Sőt, a szakirodalom, a szociológia se foglalkozik a munkásokkal. A regény két helyszínen játszódik, Ohióban és Dél-Kaliforniában. Ohióba kétszer is kimentem, először csak azért, hogy megnézzem, hol van az a ház, ahol a nagyszüleim éltek, de már nem volt meg. Két nagynéném is ott született különben. Aztán miután megírtam az Ondrok gödrét, még egyszer ellátogattam, de nem nagyon volt semminek nyoma. Volt még egy-két öregember, de csak általánosságokat lehetett megtudni, konkrétumokat nem. De, tudja, az úgy van, hogy az embernek általában van egy listája, hogy mit kell megnézni, aztán írás közben kiderül, hogy nem is azt kellett volna megnéznie. Írás közben dől el mindig, hogy mi lesz.
Főbb helyszínnek a kaliforniait érzem, azt jobban is ismerem, de jobban is kell ismernem, mert annyira elüt attól, amit a magyar olvasó ismer. Könyvekből azt nem lehetett volna kideríteni, hogy milyenek ezek a kopár hegyek, hogy mennyire nem lehet semmit termeszteni – és hogy mégis a világ legfejlettebb mezőgazdasága van itt most ezek között a kopár hegyek-völgyek között.
Oravecz Imre: Kaliforniai fürj, Jelenkor, 2012, 2720 HUF
„A HAPAG német-amerikai hajótársaság Fürst Bismarck nevű óceánjárója kilenc napos út után egy szeptemberi reggelen befutott a New York-i kikötőbe” – ezekkel a szavakkal indít Oravecz Imre Kaliforniai fürjcímű regénye, és ezzel kezdődik az Árvai család amerikai bevándorlásának és beilleszkedésének a története is. Holott kezdetben még szó sem volt arról, hogy hosszú időre rendezkednének be: szent meggyőződésük volt, hogy csak addig maradnak, amíg sikerül annyi pénzt összekuporgatniuk, hogy hazatérésük után Szajlán vehessenek majd földet.
Ezért az álomért pedig hajlandóak voltak nagyon sok mindent elviselni: a kezdeti burdos házat, az állandó spórolást, a nehéz munkakörülményeket, a kiszolgáltatottságot, az amerikaiak megvetését. A hónapokból évek lesznek, a család pedig, legalábbis ami a gyerekek számát illeti, egyre gyarapodik. Ami azonban máskor áldás lenne, az – akkor és ott – gyakran teher. A gazdasági válság ráadásul őket is sújtja, egy idő után ezért az ohioi Toledót maguk mögött hagyva Kaliforniába érkeznek.
Árvai István és családja nagyobb zökkenők nélkül alkalmazkodik az új körülményekhez, a szülőknek ugyanakkor hamarosan új problémával kell szembesülniük. Gyerekeik, akik legfeljebb már csak hallomásból ismerik az ókontrit, egyáltalán nem vágynak vissza abba a távoli országba: „Nekik Magyarország nem az, ami nekünk. Tévedtünk. Ezt nem tudtuk előre, ezt nem kalkulálhattuk be.”
Az elvágyódás, a megmaradás és a kötődés regénye is a Kaliforniai fürj, amely ráérősen, a klasszikus történetmesélés hagyományait felelevenítve, a részleteket aprólékosan kibontva festi fel a gazdasági boldogulást kereső 19. századi magyar kivándorlók portréját. Az arctalanoknak és a névteleneknek erős kontúrokat rajzolt a szerző, igaz, a fókusz egyértelműen a szülőkön, és főleg Istvánon van. Rajta keresztül pereg át rajtunk Amerika: a fárasztó öntödei napok, a kaliforniai olajfúrók fölött rezgő forró levegő, a mindennapok fájdalmai és kibeszéletlen tragédiái.
István pedig, akárcsak Anna, szinte észrevétlenül változik: már nem az az ember, aki annak idején Ellis Islanden tolongott a többi szépreményű között, igaz, már nincs is az a világ, ahonnan ő évtizedekkel korábban útra kelt. Legfőbb álmuk egyike mégis teljesül: igaz, nem pontosan úgy, ahogyan az előző század végén ők azt elképzelték. De az a század, hasonlóan az utána következőhöz, nem is arról volt nevezetes.
A nagyszülei történetét egyébként mennyire tudta beépíteni a regénybe?
A regénybe nem, csak annyiban talán, hogy ők is Toledóban éltek. Abban az üzemben dolgozik a hősöm, amelyben a nagyapám is dolgozott, de azt, hogy ott konkrétan vele mi történt, azt nem tudom. Azt se tudom, hogy miért jöttek vissza az első világháború előtt Magyarországra, azt csak el tudom képzelni, hogy esetleg összejött a pénz, vagy hiányzott nekik a haza. Azt is el tudom képzelni, hogy miért mentek vissza. Amikor az Egyesült Államokban bevezették a kvótarendszert, akkor már csak Kanadába lehetett menni, és viszonylag közel mentek Toledóhoz, a határ másik oldalára, északra, Windsorba. Ma autóval másfél óra a két város. Hogy voltak-e Toledóban közben, azt nem tudom, de biztosan nem véletlenül mentek oda. De hogy például milyen leveleket írtak ők haza, azt nem tudom, mert nem találtam meg a leveleket. A nagyanyám viszont írt Kanadába: a nagyapám és a nagyanyám ugyanis szétváltak, hivatalosan valószínűleg nem, és a nagyanyám hazahozta apámat. Apám testvérei azonban kint maradtak, velük leveleztek, egy-két ilyen levelet sikerült felhajtanom. Ezt sikerült hasznosítanom, de mást nem.
Toledóban mi az, ami ma az egykori magyarokra emlékeztet?
1990-ben voltam ott először, akkor még a templomban magyar pap volt, magyarul is volt mise, azután magyar utcanevek is vannak. Van egy pár magyar stílusú ház, az amerikaiak így mondják, amire nem mondaná az ember, hogy ez magyar stílus, de elüt a többitől. Aztán van egy Paco nevű vendéglő, és ott árulják a „híres magyar hot-dogot”. (Nevet)
Most tudni kell, hogy ez egy ipari negyed volt, normális ember ilyen helyre nem költözött. A folyóparton minden volt: kikötő, hajógyár, öntödék, kohászat, felvonógyár, finomító… És borzalmasan büdös volt mindig, nagyon rossz volt a levegő, és a helybeliek úgy nevezték ezt a helyet, hogy Kis-Birmingham. Itt kialakult egy magyar negyed, ahol majdnem tízezer ember élt a csúcsidőben. Úgy létesült a 19. század végén, hogy a cég, amely itt létesített egy hatalmas öntödét, ahol a hősöm és a nagyapám is dolgozott, száz magyar munkást telepített ide Clevelandből. Ezután egyre több magyar jött, és a végén már olyan sokan voltak, hogy nyugodtan megélhettek a „külvilág nélkül”. Minden volt ugyanis a negyeden belül, és anélkül élhetett itt az ember, hogy angolul tudott volna. Meg különben is úgy gondolták, hogy nincs értelme megtanulni angolul, hiszen úgyis mennek haza. Azután lett magyar templom, magyar iskola. Posta nem lett, azt egy magyar ügyvéd intézte, és rajta keresztül küldtek haza pénzt is.
A regényben az Árvai családnak végig nagy dilemma, hogy hazamenjenek vagy maradjanak, és…
Nem ez a dilemma. Az sokáig egyáltalán fel se merül, hogy maradjanak-e, hanem inkább az, hogy mikor menjenek már haza? Mert egyre nehezebb összeszedni a pénzt, mert az 1929-es nagy válság előtt is voltak már válságok, és mindig volt munkanélküliség, gazdasági pangás. Ráadásul ez a család egyre növekszik, és ez is nehezíti a dolgot. De a hazatérés egészen az utolsó pillanatig nem kérdéses, legfeljebb nincs állandó napirenden Kaliforniában, ahol eléggé elszigetelten élnek, mert csak egy magyar család van ott rajtuk kívül.
Azzal, hogy ők maradnak, a történetük ön szerint kudarcnak vagy sikertörténetnek tekinthető?
Attól függ, hogyan nézzük. Olyan szempontból kudarc, hogy ők azért mentek ki, hogy visszajöjjenek. Egyébként nagyon sokan voltak így. A köztudatban az van, hogy mindenki hazajött, és mindenkinek jó volt, de ez egyáltalán nem így történt.
Azt többször is leszögezte, hogy nem lesz folytatás, holott ebben a történetben, a későbbi utódok tekintetében, azért még elég sok van. Miért döntött úgy, hogy végleg lezárja az Árvaiak történetét?
Mert a szülők nemzedéke érdekelt. A második generáció már mindenhez másképp viszonyul – például kérdés, hogy egyáltalán magyarnak érzi-e magát? Rengeteg konfliktus van a szülők és a gyerekek között, már a kezdet kezdetén, és végül a döntésben, hogy kint maradnak, az is erősen belejátszik, hogy a kint született gyerekek nem akarnak magyarok lenni. Meg az is nyilvánvaló, hogy a ’20-as évekkel valami más kezdődik az Egyesült Államokban, ami beletorkollik abba a borzalmas válságba, és a válságból kivezető úton pedig megint valami más kezdődik a második Roosevelt elnöksége alatt.
A hetvenes-nyolcvanas években ön többször is itt hagyta az országot, és végül mindig Amerikában kötött ki. Soha nem merült fel komolyan önben, hogy végleg maga mögött hagyja az országot?
Dehogynem.
És mi hozta akkor vissza?
Annyi sok mindent lehet erre mondani. Például, hogy hülye voltam, ezt is lehet mondani. Most pedig már azt, hogy ezt a könyvet valószínűleg meg kellett írni, meg a Halászóembert is meg kellett írni. De nincs rá jobb szó, mint hogy a haza. A haza hozott vissza. Ezt az ember nagyon sokára érti meg. Persze az is benne van, hogy aki akár most elmegy egy másik országba, hogy ott egyedül, teljesen idegen környezetben éljen, az borzalmas traumákat vállal magára. És ez egész életén végigkíséri az első nemzedéket, például a szülők és a gyerekek viszonyában.
Legelőször egyébként nem úgy mentem el itthonról, hogy nem jövök vissza. Párizson át Londonban kötöttem ki, és ott kaptam egy ösztöndíjat Iowába. Ez negyven éve történt. Utána jött egy úgynevezett disszidálás, és akkor tulajdonképpen azért jöttem haza, mert hiányzott a kutyám. (Nevet) Az ember mindig talál valamit, amit be sem vall magának. Meg nehéz is volt. Mert nem úgy volt, mint régen, ahogy az ötvenhatosok mondják, hogy tárt karokkal vártak minket. Mindenki teljesen magára volt hagyva, és időnként rosszul ítélte meg a helyzetét is. Én például politikai menedékjogot kértem, és azt gondoltam, hogy soha nem fogom megkapni. Hazajöttem, és itthon kiderült, hogy megkaptam.
És itthon ebből nem volt kellemetlensége?
Dehogynem. Mindig volt, még akkor is, amikor nem is disszidáltam. Akkor is disszidensnek számítottam. Londonban teljesen legálisan meghosszabbították a kint tartózkodási engedélyemet a követségen, és amikor hazajöttem, az az abszurd helyzet állt elő, hogy mentem fűhöz-fához, és mondogattam: „De hát itt vagyok!”, a szerkesztőségekben meg azt mondták, hogy „De nem közölhetünk, te le vagy tiltva, mert disszidáltál”. Másodszorra már csak az állásomat veszítettem el, nem találtam munkát tanárként. Az utolsónál, a ’89-esnél meg tényleg elmentem: akkor abszolút elhatározásnak látszott. A fiam miatt akartam elmenni, hogy ne itt nőjön föl. Egy berlini ösztöndíjból akartam továbbmenni. Összetett dolog, hogy miért jöttem vissza, de ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor azt mondom, hogy azért, mert ide tartozom.
De nem csak hogy visszajött az országba, hanem néhány éve visszaköltözött a szülőfalujába, Szajlára, ahonnan hősei elindulnak az Egyesült Államokba. Mi vonzotta vissza a faluba?
Elegem lett a városból, és szerettem volna, hogy ha kilépek az ajtón, még otthon legyek. Mert kint az udvar fogad, meg a kert, a kutyák fogadnak, a macska. Meg csend van. És akkor nem egyedül mentem, volt ehhez egy társam. Lehet, hogy ha nincs, akkor egyedül nem vállalkozom erre. Az, hogy Szajlára költöztem, nem a tervszerűség eredménye, így alakult. Ideológiai oka nincsen, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ismerem a hegyeket-völgyeket. A falut már nem lehet felismerni, ez már nem az a falu, elképesztő állapotok vannak ott, mint vidéken általában.
Az a típusú kivándorlás, melyet ön ábrázol a könyvben, azért is különleges a magyar-amerikai történelemben, mert kimondottan gazdasági motivációk húzódtak meg mögötte, szemben a későbbi évek, a második világháború előtti évek vagy az 1956-osok kivándorlásaival. Az a munkaerő-kiáramlás, amelynek jelenleg a tanúi vagyunk Magyarországon, szintén gazdasági jellegű – lehet bármiféle párhuzamot vonni a kettő között?
Hogyne, hiszen megint gazdasági indíttatású az elvándorlás. Aki elmegy, vagy nem tud megélni, vagy nem úgy, ahogy szeretne. Persze kérdezhetné, hogy az én orvos fiam is miért van Londonban? Ő azt mondta, hogy egy-két évre megy ki... Hagyományos kínai orvoslást tanult Kínában, és annak azért Angliában nagyobb hagyománya van.
De társadalmi szempontból most nem azok mennek el, akik a 19. században és a 20. század elején. Akik akkor elmentek, zömében parasztemberek voltak. A köztudatban persze úgy maradt meg a József Attila-i sor, ami félrevezető, hogy ezek az emberek kitántorogtak. De hát nem lehetett kitántorogni, mert sokba került. A nincstelenek nem tántorogtak sehova, ők maradtak. Az ment el, aki elő tudta teremteni az út költségeit. Borzasztó sokba került a hajójegy. És egy idő után szándékosan nehezítették a kiutazást. A magyarok évekig egyébként nem Fiumén keresztül utaztak ki. Az már később volt, amikor a magyar kormány már profitálni is próbált a kivándorlásból, és szerződött a hajótársaságokkal. Ezért bírálták is a magyar kormányt, mert közben azt mondta mindig, hogy itthon kell tartani az embereket.
A legtöbben azzal a hamis illúzióval mentek el, és gondolom, most is így van, hogy ott aztán minden nagyon jó lesz. És nagyon sokan visszajöttek azzal, hogy nem jött össze, nem sikerült. Nagyon nehéz ám éveken keresztül kuporgatni egy viszonylag ellenséges környezetben. A zöm azután hazajött, a hazajöttek több mint fele azonban csalódott: vagy nem tudta megcsinálni a pénzéből, amit akart, vagy megcsinálta, de később meg kellett érnie, hogy a földjeit elvették a szovjet rendszerben.
A regénybeli Árvai Istvánnak eléggé ellentmondásos kapcsolata van a saját szüleivel, a saját gyerekeihez, főleg a fiához, azonban bensőséges viszony fűzi. Érdekelne, hogy az ön szülei mit szóltak, amikor megtudták, hogy a fiuk írásra akarja adni a fejét?
Az én szüleim már nem igazi parasztemberek voltak: az apám Kanadában nőtt föl, itthon azután a harmincas évek végén jogosítványt szerzett, ami nagy dolog volt, a nyugdíjig sofőrként dolgozott. Anyám pedig, bár paraszti munkát végzett, de lecsúszott polgári személynek lehetett tekinteni, mert az anyai nagyapám erdész volt, és az rang volt régen. De hát mégis ebben a környezetben éltek, és nagyon sokáig nem értették ezt az egészet. Lehet, hogy később sem értették, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Bár anyám mintha élete vége felé büszke lett volna rám, de ezt soha nem beszéltük meg. Az úgynevezett sikeremet mindenesetre nem élték, nem érték meg, mert amikor a Halászóember megjelent, már nem éltek. A szüleim olyan emberek voltak, mint a régi falusi emberek általában, nem nyilvánítottak érzelmet, ha tetszett is nekik valami. Abban az értékrendszerben egyszerűen nem volt író meg írás. Mindig mosolygok azon, amikor a népköltészetről beszélnek, meg a népművészetről, a parasztemberek ugyanis általában fütyültek erre. Anyám kifejezetten ideges lett attól, amikor Márk fiamnak mesét olvastam fel, és mondogatta, hogy „De hát ez nem igaz, csak bolondítod vele!” (Nevet)
A fiával szokott egyébként még angolul beszélni?
Csak angolul.
Hogy is kezdődött ez?
Nekem ítélte a bíróság annak idején, és magammal vittem az Egyesült Államokba. Santa Barbarában voltam az egyetem vendégtanára, és ott kezdte el az iskolát. Az ő beilleszkedését akartam elősegíteni ezzel. Hetekig segítettem neki, és egyszer kirándulni mentünk a Death Valley-be, a Halál-völgybe, és még oda sem értünk, azt vettük észre, hogy nem beszélünk magyarul. És attól kezdve angolul beszéltünk. Én nem erőltettem, ő meg nem kezdeményezte az ellenkezőjét. Érettségi után egyébként először az ELTE-re járt, és szerzett is egy diplomát amerikanisztikából. Ezra Poundból írta a szakdolgozatát.
Február közepén ünnepli a hetvenedik születésnapját. A kerek évforduló általában mindig a nagy összegzések vagy számvetések ideje, ha tetszik, ha nem. Ön készül valami ilyesmire?
Hogy? Majd biztos pocsékul fogom magam érezni. Most voltam orvosnál, és megkérdezték, hogy hány éves vagyok? Megszoktam már, igaz, azt is nehéz volt, hogy hatvanvalamennyi, és most azt kell mondanom, hogy mindjárt hetven leszek, hát, ez borzasztó. Számvetés pedig mindig van, mindig kell, hogy legyen. Számvetni esetleg majd az fog, aki ír rólam, de hát amikor az emberről ilyenkor írnak, az olyan, mintha nekrológot írnának. Ha egyáltalán írnak.
