Milyen jövő vár az emberiségre? Talán a mesterséges intelligencia egy váratlan pillanatban fellázad ellenünk és mindenkit szolgasorba hajt? Vagy a nagymértékben romló környezeti adottságok miatt mind mesterséges terekbe kényszerülünk majd? Kömlődi Ferenc jövőkutató szerint sokféleképpen el lehet képzelni az elkövetkező évtizedeket, viszont egy biztos: a technológia szerepe és az emberi faj átalakulása kulcsfontosságú lesz ebben a folyamatban. Az Öröklétek egy izgalmas, technóval és művészettel átitatott látlelet a nem-emberi léptékű jövöről, amelyben a már most népszerű transzhumanizmus és poszthumanizmus határozza majd meg a mindennapjainkat. Kérdés, hogy készek vagyunk-e szembenézni a jövőnkkel.
Kömlődi Ferenc: Öröklétek (részlet)
Szingapúr 2065-ben ünnepli függetlensége centenáriumát. A Marina-öböl víztömegéből az ember uralta világ mementójaként emelkedik ki két ikonikus épület: a háromtornyú Marina Bay Sands szálloda, egyben üdülőkomplexum, és a kinyíló lótuszvirágról mintázott MűvészetTudomány Múzeum.
Az évforduló előestéjén közöttük bolyong, igyekszik művésszé válni, elsajátítani a csak a Homo sapiensre jellemző kreativitást Geomancer, a munkáját végleg befejező környezet- és határvédő műhold, egy lázadó mesterséges intelligencia (MI).
A poszthumán tudatosságról szóló, közel ötvenperces videó a Londonban élő maláj-kínai Lawrence Lek 2017-es alkotása. Az egyedi kameramozgások, a letisztult vizualitás, az elidegenítő, mégis mély érzelmeket kiváltó hanganyag lenyűgöz, elmerülök az ember nélküli terekben, együtt vívódom az MI-vel…
A Geomancert a Ludwig Múzeum 2022. őszi „Nem vagyok robot.” A szingularitás határain kiállításmegnyitóján láttam, elementárisan hatott, ott és akkor állt össze bennem, hogy könyvet fogok írni a transzhumán kultúráról.
*
Az 1990-es évek közepe, a technokultúrát bemutató, a Fénykatedrálishoz végzett anyaggyűjtés óta foglalkozom a transzhumanizmussal. Akkor ismertem meg a jellegzetesen kaliforniai, jövőorientált eszmeáramlatot, és azonnal beszippantott. Teljesen azonosulni egyetlen gondolatrendszerrel sem lehet, mert az már hit, és nem racionális világkép, de a távolságot és a kritikus szemléletet megtartva, a mai napig transzhumanistának tartom magam.
Elfogadom alapvetését, hogy az evolúció nem ér véget az emberrel, hogy mostani és közeljövőbeli csúcstechnológiákkal nemcsak beavatkozunk, hanem irányítani is tudjuk a folyamatot.
Transzhumanista megoldásokkal (MI, ember-számítógép interfészek, szintetikus biológia, nanotech) szellemi és fizikai képességeink jelentősen feljavíthatók, az élettartam meghosszabbítható. Az emberi állapot nem végleges: Homo sapiens és high-tech közös fejlődésével új létformák alakulhatnak ki, miközben már útjára indítottuk a természetesnél gyorsabb gépi evolúciót. Ha megértjük őket, ezekkel a technológiákkal megakadályozható a klímakatasztrófa, és a világűrbe is kirajzhatunk.
*
Szingapúr, Marina-öböl, 2014. január. A monumentális épületegyüttes 2561 szobás szálloda, kongresszusi-kiállítási és bevásárlóközpont, múzeum, színház, celebszakácsok fémjelezte éttermek, kaszinó, lebegő kristálypavilonok rendszere. Aszimmetrikus lábakon álló, felfelé keskenyedő három toronyként, görbülve szökik az égbe; a tetőn végtelenített medencéivel, kertjeivel és futópályáival a gördeszkává laposított, űrhajó forma égi híd, a Skypark köti össze őket.
Közvetlen közelben még különlegesebb formák, a Kertek (Gardens by the Bay), a Marina víztározó szélén két hűtött télikert, a száraz mediterrán éghajlatot utánzó Virágkupola és az ezer-háromezer méter közötti trópusi hegyvidék klímáját szimuláló Felhőerdő üvegházai irdatlan méretű tetőkkel, belső támasztékok nélkül, mégis kecsesen, légiesen emlékeztetnek a jövő szépségére, környezeti lábnyomunk eltüntetésére. Az esővizet a felszínről gyűjtik össze, s keringetik az éjjel változatos színekben ragyogó Szuperfákhoz kapcsolódó hűtőrendszerben. A látképet uraló, huszonöt–ötven méter magas fák, tizennyolc építmény, lenyűgöző vertikális kert; ezek bocsátják ki a forró levegőt, hűtik le a vizet.
A hotel és a kertek futurisztikus tündérmese.
Minden clean, mintha világot megváltoztató esemény után, és nem előtte járnánk, mintha a technológiai szingularitást követő időkben élnénk már, amikor a gépi értelem túllépte az emberi intelligenciaszintet.
Akkori és korábbi sci-fi olvasmányélményeim ugrottak be. Mind a szingapúri hangulatra rímelt: Iain M. Banks Kultúra-regényei, Charles Stross Accelerandója, Greg Egan Diaszpórája és Hannu Rajainemi Jean Le Flambeur trilógiája. Cyberpunk és poszt-cyberpunk utáni transz- és poszthumán irodalom, az evolúciómérnökké előlépett ember új világolvasata.
Bő tíz évvel később MI-k írnak verset, generálnak képet, partnerként vesznek részt kreatív folyamatokban.
*
London, Charing Cross, 2007. augusztus vége. Deák Ambri (Amb) barátommal járjuk a késő esti, kora éjszakai várost, a kilencvenes évek első számú elektronikus tánczenei világszínpadát. De ez már nem az a London, ez már az ezredforduló utáni, zeniten túli, csodát nem váró, hétköznapjait élő világváros, szürke, mégis érzéki dekadenciával, poszt-millenniumi hangulatokkal.
Ebből a hátországból indult William Emanuel Bevan aka Burial, és robbantotta atomjaira poszt-dubstepjével, 2006-os első (Burial) és 2007-es második (Untrue) albumával a zenei jelent és múltat.
Az éjszaka hangjai, transzhumán muzsika, ugyanazokkal az e világian túlvilági, tündérmesei elemekkel, mint a szingapúri kertek.
2005-re kifulladt az elektronikus tánc- és kevésbé táncolható zenék diadalmas első hulláma, helyben toporogva, mainstreammé váltak a klasszikus stílusok: techno, house, trance, drum ’n bass, breakbeat és a többiek. Máig születnek élvezhető, minőségi számok ezekben az irányzatokban, de már nem az alkotás, hanem a technológia a nóvum bennük. Zenei forradalmakra régóta képtelenek, önmagukba záródtak. Csak magukon túllépve, magukat felszámolva tudnának ismét innovatívvá válni, de az nem techno és a többi, hanem valami más lenne.
Az innováció stafétabotját átvevő Burial, kiadója a Hyperdub és hasonló szellemű alkotók szabadították ki tánczenei béklyóiból az elektronikát.
*
2019 őszétől 2024 tavaszáig digitális nomádként jártam Latin-Amerikát, és naponta belefutottam a reggaetonba. Az első pillanattól kettős hatást gyakorolt rám: kommersz kacatnak tartottam, viszont megfogtak a csak ott átélhető hangulatokhoz és az utca művészetéhez, a jellegzetes muralokhez kapcsolódó, egyedi ritmusai, kedvenc helyszíneim, Cartagena Getsemani negyede, Poblado (Medellín), Buenos Aires-i underground klubok fülledt világa.
Mexikóvárostól Valparaisóig a begyöpösödött rendszerek, társadalmi hierarchiák, politikai berendezkedések a helyi street artban és zenében kifejeződő, elementáris erejű elutasításától pulzált a kontinens.
Nagyon mélyre kellett ásnom, hogy megtaláljam a reggaetonon és innovatívabb leágazásán, a neoperreón túlmutató, a transzhumán kultúrához kapcsolódó réteget: napjaink Aphex Twinje, de a zseniális elődtől markánsan különböző Arca és mások, például az Entrañas vagy az andalúz GAZZI munkáit.
*
Szöul, 2018. szeptember. Dél-Korea fővárosa kelet-ázsiai referenciapont, mint Szingapúr és Hongkong. Vagy Tokió. Ezekben a metropoliszokban formálják a jövőt, ami Szöulban egyelőre új kezdet nélküli „poszt”, mert ott még nem ért véget bizonyossággal egy korszak, egy világ, mint a sterilen tökéletes, hibátlanul jólfésült Szingapúrban.
Az első jövősokk az Incshon reptér: poszt-cyberpunk és transzhumanizmus sokadszorra találkozik, ezúttal a kávéfőző és információs robotok, áttetsző humanoidfej és jégkrém ATM, cizellált fémszerkezetek és absztraktfehér üres felületek, csúcstechnológia- és csúcsdesign-bemutató, tompa színű objektumok mértani rendjében.
Második jövősokk: Dongdaemun Design Pláza (DDP), az iraki-brit sztárépítész, Zaha Hadid (1950–2016) egyik csúcsműve. A szimultán kecses és gigantikus alumínium-acél-beton-kő képződményben hibátlanul érvényesülnek a környezetbarát szempontok; napelemek és hulladék-újrahasznosító rendszer figyelmeztet: ez az utolsó előtti óra, aztán Szöult is ellepi a víz… A légiesen monstre belső terekben életre kelnek a populáris kultúra, játék- és cybervilág, e-sportok és trash egyszer hagyományosan ábrázolt, máskor 3D szkennelt és nyomtatott ikonjai.
Giccs és magasművészet sokadjára, talán végérvényesen talált egymásra bennük.
Az ezüstös-szürkés épületegyüttes üzenet az ember utáni jövőből. Egy, az űrből érkezett és a földi évszázadok során fura hibriddé vált MI, az épület előtt álló genderfluid poszthumán szoboralak mutatja be kései utódainknak a korai huszonegyedik századot.
*
A huszadik század végét két új kultúra határozta meg: az 1972-ben indult posztmodern, majd 1984-től a techno. Pontos születési dátumokat nehéz megjelölni, és mindig, így a transzhumán esetében is utólag tesszük s állítjuk: 2005 körül kezdődött.
Kultúrák váltják, de ritka esetektől eltekintve, radikálisan nem szüntetik meg egymást: a fősodorrá alakuló új mellett tovább él, lassan sorvad el, rosszabbik esetben bóvliba megy át az előző mainstream.
Új kultúrák másként diszruptívak, mint az új technológiák. Azok alapjaiban alakítják át vagy szorítják háttérbe a megjelenésükig a piacot uraló megoldásokat. Gyökeresen eltérő üzleti modellt kínálnak, nincs folyamatosság, csak szakadás, mint volt a mobiltelefon a vezetékes, vagy a Netflix a Blockbuster kárára.
A kultúra másként működik, türelmesebb.
Most posztmodern, techno és transzhumán él egymás mellett. Hosszabb távú dominancia szempontjából az innováció mértékének folyamatos eltolódása a lényegi különbség köztük. Egy ideje a transzhumán kultúra a leginnovatívabb.
Technológiák mindig markánsan hatottak a kultúrára, a posztmoderntől kezdve azonban még egyértelműbb, diszruptív tech esetében különösen látványos a hatás. Kulturális termékek létrehozása egyre több high-tech készséget igényel, a kortárs műalkotások jelentős része tudomány-művészet, sok művész egy személyben alkotó, futurológus, szoftverfejlesztő és adattudós. Nemcsak festők vagy szobrászok, hanem – inkább – a környezetet is kidolgozó, a szereplőket, mozgásukat és interakcióikat megtervező álló- vagy mozgóképteremtők.
A technológiai fejlődés viszont annyira felgyorsult, hogy az evolúció által a szavannán élő őseink túlélésére „huzalozott” emberi agy egyre nehezebben követi.
Testrészeink gépi kiterjesztései segítenek, ember-gép hibrid rendszerek alakulnak ki, és egyelőre humán irányítással, de a gépi támogatás megkerülhetetlen a kortárs művészetekben, hőseim, például Refik Anadol, Sougwen Chung, Lawrence Lek vagy Neri Oxman munkáiban.
*
A transzhumán kultúra részben (és nem csak a technológiai alapok miatt) a technóból nőtt ki, aztán teljesen mássá fejlődött. Eredetében is, stílusaiban és tematikájában pedig különösen nagyok a különbségek. A techno ipari gyökerei erősebbek, önállósult indusztriális-posztindusztriális hibrid, míg a transzhumán jellegzetesen posztindusztriális. A techno és a modernizmus között masszívak a kapcsolódások, a transzhumán esztétika viszont közelebb áll a posztmodernhez.
A techno – főként a cyberpunk irodalom és képregények, mangák és animék, korai elektronikus tánczenék és a technokor filmművészete – stilárisan jóval egységesebb az eklektikus transzhumánnál. A transzhumán kultúrában nincs Tokió- és általában Japán-kultusz, Hongkong sem fontos már.
Monokróm-felületek, metropoliszok éjszakai neonorgiája helyett az akár a Földön is megjelenített kozmosz fényeire és hangjaira tevődött a hangsúly.
A váltást plasztikusan szemléltetik például a William Gibson Neurománca (1984) és Hannu Rajainemi Kvantumtolvaja (2010), Ridley Scott Szárnyas fejvadásza (1982) és Denis Villeneuve Érkezése (2016) közötti stiláris különbségek. Örökösen vibráló földi közegek helyett nyugtatóbb színekkel ábrázolt, „világvége utáni” mérhetetlen terekben, űr- és űrhajóvárosokban bonyolódik a cselekmény, stroboszkóp helyett meteorfény világítja be környezetünket. A transzhumán a szó szoros értelmében is légiesebb, lebegőbb, cseppfolyósabb, éteribb – és változatosabb. Letisztultabb is – gondoljunk például Lek Geomancerére, és vessük össze, mondjuk, Robert Longo 1995-ös Gibson-adaptációjával, a Johnny Mnemonickal.
A transzhumán zene nem zárt világ, egyszerre atonálisabb és dallamosabb, több az ellenpontozás, a végletesség (Arca: Kick i-iiiii, 2020–21), elképzelhetetlen a technóban meghatározó, önálló stílussá vált minimalizmus (Plastikman: Consumed, 1998). Kevésbé repetitív, gyakoribbak az ugrások, hirtelen vágások, míg a technónak az ismétlődés, a kiindulási állapot fejlettebb változatába visszatérő loopok, az „örök újrakezdés” az egyik alapja.
Tematikailag, a transzhumán kultúra kozmikusabb dimenziókat fog át, jobban magába szív olyan tudományterületeket, technológiákat, mint a kvantummechanika, a multiverzumok és a mesterséges intelligencia.
Jelenleg főként az MI határozza meg, míg a technokultúrát leginnovatívabb szakaszában az internet, a játékok, a korai virtuális közösségek és a cyborg alakja uralták – David Cronenberg eXistenZe (1999) az egyik, Spike Jonze Herje (A nő) (2013) a másik oldal. A transzhumán teremtő, például az ötödik generációs robottársnál tartó képzőművész-performer Soungwen Chung számára az intelligens gép nem metafora, hanem valóság, mert szimbiózisban alkot vele.
A transzhumán kultúra ugyan az új földtörténeti kor, az antropocén eddigi legadekvátabb kultúrája, mégis kevésbé Föld-, ember- és ember-gép központú; a cyborg utáni evolúciót kitekintés helyett beépíti tematikájába. A térábrázolás is árnyaltabb, sokrétűbb: fizikai és virtuális valóság ellentéte feloldódott, természetesebb a kettő közötti átjárás, a történetek egyre több dimenzióban játszódnak, hihető, és nem mesebeli az időutazás. A techno nagy narratívája az ember-gép kapcsolat, a transzhumáné az evolúció új irányai, a transz- és a poszthumán létezés. Míg a techno kevesebbet, háttérleírások kivételével alig foglalkozik társadalmi-gazdasági, politikai kérdésekkel, addig a transzhumán kultúrában felerősödött a minden elutasítása; hangsúlyosabb a bioszféra, a természet, amit a szomorú tények is indokolnak: 2025-ben fenyegetőbb a klímaváltozás, mint az ezredforduló körül volt.
*
Medellín, Poblado-negyed, 2024. január eleje. Dél-Amerika egyik legdinamikusabban fejlődő nagyvárosának Modern Művészeti Múzeumában természet és technológia kapcsolatát bemutató videót nézek. Minden, még a mesterséges intelligencia is bezöldült.
Pár nappal korábban a legendás Comuna 13 negyedben, street art és retróként ható kortárs pszichedelia hipszter-paradicsomában, a közelmúlt emlékezetében jártam. Az egykor rettegett barrio ma turistaparadicsom, Pablo Escobar, a kartell és a nyolcvanas–kilencvenes évek távolodó-halványodó múlt, de a jövőt mégsem ott, hanem a múzeumban és Poblado utcáin láttam.
Az előző éjszakára gondolva, állt össze a kép: a város hangulatai ugyanazt a minden utáni valóságot juttatták eszembe, mint tíz éve Szingapúr. Itt viszont senki sem jólfésült, sterilitásnak nyoma sincs – kokaingőzös multikulti forgatag izzik az erotikában, hedonista expatok és mulatásra mindig kapható helyiek, gyönyörű latinák és nem-binárisok táncolnak reggaeton utáni elektronikára.
Transzhumánba tart a karnevál.
A múzeumból távozva, kulturális havilap, a helyi Generación elemzését olvasom a „metamorfózis évében”, 2023-ban a világon vírusként végigsöprő ChatGPT-ről és MI-forradalomról.
*
A transzhumán kultúra hét téma köré szerveződik.
Az adat mindenhatósága: az adatrobbanás, a big data által felhalmozott, exponenciálisan növekvő adatmennyiséget az ember egyre nehezebben vagy egyáltalán nem képes kezelni, gépi segítség nélkül nem talál bennük rejtett mintázatokat, nem nyer ki belőlük hasznos infót.
Az adat szó mágikus tartalommal telítődött, a kultúra „mindenható” alapja, adatok és összefüggéseik, adatkészletek és mintázataik megjelenítése kulcsfontosságú alkotótevékenység.
Fuck the system: a politikai rendszerek folyamatosan „alulteljesítenek”, eltávolodnak az egyéntől, groteszk technofeudalizmusba mennek át. Leghitelesebben gúnyos anarchista-libertariánus elutasítással viszonyulhatunk hozzájuk. A közösségi média térnyerésével, összeesküvéselmélet-divattal és félretájékoztatással, dezinformációval és mélyhamisítványokkal (deepfakes), a hagyományos média szerepvesztésével, „igazság utáni” világban élünk. Csak az alulról szerveződő, szűk és átlátható közösségek jelentenek ideig-óráig működő menekülési útvonalat, rombolhatják eredményesen a rendszert.
Az identitás multidimenzióssá válása: a történelmet a szabadság egyre magasabb szintje felé ívelő folyamatnak feltételezve, a globalizált világ fejlett információs társadalmában egyéni és közösségi identitás is homogénből heterogénné, etnikai alapúból multikulturálissá alakul át. Fizikailag és jelképesen is előbb átjárhatóvá válnak, aztán megszűnnek a határok, a fejlődés – a ciklikusan visszatérő és harsány rendpártiság ellenére – csúcstechnológiákkal felerősített kisebbségek önmegvalósítása, hagyományos nemi korlátokat átlépő, nem-bináris identitások, transzhumán identitás, a komplexitás magasabb szintjei felé tart.
Az új identitások újfajta tereket laknak be: jelenlegi fizikai tereink emberalapú és ember nélküli infokommunikációs megoldásokkal beágyazott/behálózott okos településekké fejlődnek, értelmüket vesztik a fizikai és a virtuális világ, valóság és szimuláció közötti különbségek.
Univerzumunk a multiverzum része, ahol az időutazás is megvalósítható, de az is lehet, hogy szimulációban élünk.
Az építésznek ezeket a környezeteket és időket, a világűrt, a bennük lakó, nem csak humán személyiségeket is figyelembe kell vennie tervezéskor.
Ember-gép/MI együttműködés: humán és gépi intelligencia szimbiózisban, egymást erősítve, és nem egymás ellenében, is-is és nem vagy-vagy alapon fejlődik. A Homo sapiens gépi intelligenciát teremtett, a gépi intelligencia fejlődése visszacsatolási hurokként (feedback loop) hat ránk, aztán finomhangoljuk a gépet, utána a gép minket és így tovább, mert a „szavanna-agyat” csak így tudjuk végleg magunk mögött hagyni. Az MI az alkotót támogató eszközből alkotótárssá, majd önálló alkotóvá válik.
Az evolúció új irányai: az ember saját ura, az evolúció irányítója lett.
Egyrészt sejtautomatával, mesterséges élettel és a belőlük kialakuló entitásokkal, rendszerekkel, illetve az MI-vel elindítottuk a gépi evolúciót.
Másrészt, a biológiaalapú, de posztbiológiaivá váló „evolúcióváltozattal” előbb ember-gép hibridek, majd a világűrbeli körülményekhez alkalmazkodó, távoli égitesteket földszerűvé alakító, földönkívüli idegen civilizációkkal kommunikálni képes poszthumán lények jelennek meg.
Megakadályozható a klímakatasztrófa: ha a tudományos-technológiai fejlődés nem lassul le, ha a döntéshozók nem a környezetkárosító technikák mögötti ipari lobbik érdekeit szolgálnák ki, ha – és ez egy nagyon nagy, kétségbeesett „ha” – vezető politikusok képesek lennének rövid távú és önös érdekeiken messzebbre tekintve, tényleg felelősen gondolkodni, akkor hatékony high-tech kombinációkkal, megfontolt geomérnöki tevékenységgel eredményesen léphetnénk fel a klímaváltozás klímakatasztrófává válásával szemben. Versenyt futunk az idővel, mert ha nem érjük el a technológiai fejlettség szükséges szintjét, bekövetkezik a katasztrófa, a túlélők pedig csak álmodozhatnak transz- és poszthumán jövőről.
Fotó: Agave Kiadó