Kléner munkanélküli újságíróként nem igazán aggódik a jövője miatt, sőt nem is igazán érdekli semmi a világon, míg magánnyomozó barátja fel nem keresi, hogy egy 20 évvel korábban eltűnt személy nyomába eredjen. Viszont még nem tudja, hogy nem egy egyszerű munka vár rá, és az underground klubok, anarchista ex-pornósok, telepatikus terroristák, a 90-es évek gengszterei és az eltemetetlen múlt alakjain keresztül vezet az útja. Kaszás V. Sándor feszesen megírt első regénye egy klasszikus neo-noir, ami megannyi popkulturális utalással, misztikummal, humorral és fordulatokkal merül el a mai Magyarország művészi és bünözői bugyraiban – a kavalkád pedig magáért beszél, akár egy Thomas Pynchon regényben is lehetnénk.
Kaszás V. Sándor: A belső évad (részlet)
Reggel 6:57.
Budapest
A kis mellékutca viszonylagos csendjébe éles fékcsikorgással hasított bele egy 1987-es bolerovörös kettes Golf: gyári 1.6 TDLLK motor, gyönyörűen csillogó 15-ös BBS alufelni, tengelyenként állítható airride szett, elől négypontos övvel ellátott sportülések. Az utcára néző hálószobaablak szélesre tárva, ennek ellenére Kléner és Linn mégsem e kinti őrült fékezésére ébredt, hanem arra a másik őrültre, aki a kapucsengőre tehénkedett rá, és minden kétséget kizáróan le sem akar szállni róla, míg valaki fent fel nem veszi a kagylót. Amit Klénerék ekkor még nem tudtak, hogy e két őrült egy és ugyanaz a személy: a Nyest. Felix Feldmann asszisztense.
Ja, igen, a zajrock vakáció után, szigorúan biztonsági okokból az első estét Kléner inkább Linnél töltötte. Nem mert még hazamenni.
Ezt természetesen nem vallotta be a lánynak. A lány meg nem kérdezgette.
Alighanem bírta Klénert, felőle aludhat nála. Kléner (aki szintén egyre jobban csípte Linnt) nem akart rátelepedni, de tudta, hogy másnap kora estig ki kell húznia itt, ugyanis fél nyolcra szervezte le az interjút.
Az este könnyed nyár esti locsi-fecsibe, pizzázásba, majd jóllakott, lusta szexbe, végül mély szunyálásba torkollott. Délig nem is állt szándékukban felébredni. Szóval legkevésbé ez a kora reggeli kéretlen/könyörtelen ébresztés hiányzott nekik egy kapucsengő-fétises barommal a ház előtt.
– Ki vagy, és mit akarsz? – dörmögte Kléner álomtól fakó, panaszos hangon, miután a sokadik csörgésre kikecmergett az ágyból, és felvette a kaputelefont.
– Ébresztő, pajtás! Késésben vagyunk! – az iménti fékcsikorgásnál is élesebben recsegett a hang a kaputelefon hangszórójából.
– Hogy? Hol vagyunk?
– Késésben! Felix Feldmann már vár.
– Te vagy az, Nyest?
– Én vagyok az, én, én igen, ÉN! Lent várlak, tíz perc múlva indulunk!
– Hová?
– A rendező úrhoz, bassza meg, megdumáltuk, hogy…
– Édes Istenem…
– Ha befejezted a reggeli áhítatot, öltözz fel, és gyere! Elszaladok a pékségbe valami reggeliért meg kávéért, mert még én sem reggeliztem, addig kapd össze magad. Hozzak neked is valamit?
– Ez most… szóval… nem viccelsz, ugye? – ásítozta Kléner, míg hátrasimította szemébe lógó, kócos haját.
– De nem ám! Mi a fasz van veled?
– Aaaaaaa… – még egy ásítás – …aaaaa, kurva élet. – arcvakarás, szemdörgölés. – Nem este fél nyolcra dumáltuk le?
– He? Szerintem te vagy az, aki viccelődik. Reggel fél nyolckor van talitok. Mindent világosan egyeztettünk.
Hogy mi a fene!, Kléner nem akarta elhinni, hogy ezt beszélték meg, annyira ellenkezett mind a józan ésszel, mind az évtizedes szokásaival/tapasztalataival, de nem volt mit tenni.
– Igyekezz! – vakkantott a hirtelen beálló csendbe a Nyest.
– Jó-jó. Hé!
– Mi van?
– Melyik pékségbe mész?
– Ami itt van a sarkon. Fornetti.
– Vegyél már nekem légyszi tíz-tíz deka sajtosat meg pizzásat, meg egy hosszúkávét, két barnacukorral, tejszínnel.
– Szógálattyára, kegyelmes uram. A limuzinban várom.
Kléner lerakta a kagylót, majd azzal a lendülettel kitántorgott a fürdőszobába megmosakodni. Egy fél minutumra sajnos elkapta a tükörből visszanéző képét: táskás szemek, nyúzott arc, kócos haj. „Ez van, srácok”, ahogy azt Tapsi Hapsi szokta nagy bölcsen mondani. Irány a hálószoba, gyerünk öltözködni. Majd féltempóban elfütyölte a Bolondos Dallamok nyitódalát, épp csak akkora hangerővel, hogy ne ébressze fel vele Linnt, aki időközben visszaaludt. Nem jött be.
– Hová mész? – kérdezte a lány résnyire nyitott ajkakkal és szemekkel.
– Váratlan melóka. Interjú a világ egyetlen korán kelő művészével. Mennem kell.
– Ühüm – dünnyögte Linn, aztán menthetetlenül visszazuhant valahová az alvás és az ébrenlét közti stádiumba. Azt a puszit, amit Kléner sebtében lehelt még a hajába indulás előtt, már biztosan nem érzékelte tudatosan, de a szája mintha halványan csücsörítésre rándult volna.
Lenn az utcán Kléner és a Nyest fornettit majszolva kocsiba pattant, de mielőtt Kléner bármit is kérdezhetett volna, a gumi felsikított, és a Nyest úgy lőtt ki, mintha csak az NFS Payback-kel játszana otthon: éles kanyar jobbra, és máris a Nagykőrösi úton száguldoztak.
Ja, hogy a kávé? Az nincs. A pékpipi azt nyafogta, aki mellesleg szakasztott úgy nézett ki, és úgy is beszélt, mint az Argóban a mekis csaj, hogy bedöglött az a kurva kávégép apukám, csokistej van.
– Csokistej? – hümmögte Kléner, és letépte a doboz oldalára ragasztott műanyag szívószálat, hogy dühösen beledöfhesse a tetejébe. Mielőtt beleivott volna, adott magának öt másodpercet, hogy megbékéljen a dologgal: Bocsáss meg Földanyó, Greenpeace-es haverok, és baszódj meg Nyest, te környezetszennyező vadbarom, ámen.
– Komolyan reggel fél nyolcra beszéltük meg ezt a talit? – kérdezte Kléner az első korty után.
– A lehető legkomolyabban. Te adtad meg a címet, hogy hová jöjjek érted.
– Baszdki!
– Sokat szívsz, haver?
Szűk húsz perccel később a Nyest kilökte Klénert egy belvárosi bérház előtt, felcsengetett a rendezőhöz, aztán azzal a lendülettel el is húzott.
Kléner belépett a sötétbarnára mázolt, óriási kapun, végigsétált a fakockákkal kirakott belső udvaron, fel a megkopott márványlépcsőn, a szürkés, málló falak mellett, egészen a második emeletig.
És íme, a lassan nyíló lakásajtó mögött feltűnt Felix Feldmann, teljes valójában, a tökét vakarászva, alsógatyában, kinyúlt, V-nyakú, trópusi mintás pólóban, arcán két, vagy már akár három napos borosta, az ajka felett vékony bajusz, szemeiben a kialvatlansággal összemixelt kötelező hajnalbambaság:
– Te vagy az újságíró?
– Aha.
– Gyere be!
Az előtérből két szoba nyílt, az egyik résnyire nyitva, hálószobának látszott, a másik egy tolóajtós, fényes nappali/műteremszoba lehetett. Kléner lopva körbenézett a helyiségen: egy kihúzható kanapé, egy ruhásszekrény, egy régi lemezjátszó, a padlón szanaszét Miles Davis, Hank Mobley és Dexter Gordon lemezek, könyvek, főleg művészeti albumok (Cy Twombly, Warhol, Czóbel, Márffy, Klimt, Schiele…), ecsetek, vásznak, palettakések, füzetlapok, több évfolyamnyi művészeti- és filmes magazin egymásra tornyozva, két festőállvány, rengeteg akril-, akvarell- és olajfesték, egy működőképesnek látszó Super 8-as és egy Sony HD kamera, egyszóval pont úgy nézett ki, ahogy azt a legtöbben elképzelik a bohém műteremlakásokat. Sőt, már-már valószerűtlenül precíz mása volt eme fantáziáknak.
Mese-, vagy inkább festményszerűnek hatott az egész: lám a művész lakása is műalkotássá változott, és ez az idegen alak baromira nem illett a képbe – valószínűleg így gondolta ezt maga a művész is.
Feldmann lazán ledobta magát a kanapéra, majd felvette a fehérre mázolt hajópadlón heverő vázlatfüzetét, és egy kis széndarabbal antropomorf alakokat, figurákat kezdett firkálgatni. A rajzokat illusztrációnak szánta az egyik barátja hamarosan megjelenő új verseskötetébe, amely egy nívós német kiadónál fog megjelenni. Nemcsak online, hanem országosan is kapható lesz a nagyobb könyvesboltokban. Berlin, Kontakfehler lesz a kötet címe. Jó cím. Jó versek. Így naná, hogy jó rajzok dukálnak hozzá.
Feldmann Klénerről épphogy csak tudomást véve nyeglén henyélt a kanapén, a jegyzetfüzetébe merülve, amiből Kléner valami olyasmit vélt kiolvasni, hogy: Marha rosszkor jöttél haver, és meglehet, én magam javasoltam ezt az időpontot, de momentán nem tudnám megmondani, miért ilyen korán. Biztos, ez a kibaszott Nyest keverte már megint a szart.
Mindegy, essünk túl rajta, kapsz egy fél órát, oszt auf Wiedersehen.
Ennek fényében Kléner óvatosan megkínálta magát hellyel, egy Feldmann-nal szemközti fotelon. A hátizsákját lerakta maga mellé. Lapozgatta kicsit a jegyzetfüzetét, elővette a diktafonját. Azt tervezte, hogy tényleg készít vele egy rövidke interjút – elsősorban a filmjeiről, mert sajna a grafikus/festő oldalát vajmi kevéssé ismerte –, és majd csak ezután tér a lényegre. Ha véletlenül mégsem tud belőle semmit sem kihúzni Helmon Tamást illetően, akkor is lesz a kezében egy interjú, amit minden bizonnyal elpasszolhat egy filmes magazinnak.
Egy röpke félórán keresztül ebben a mederben csörgedeztek az események, aztán Kléner összeszedte magát, és megpendítve Feldmann magyar származását, hebegve-habogva elmotyogott egy se eleje, se vége, többszörösen összetett mondatot, amiben benne rejtőzött négy kulcsszó: Helmon Tamás… 1999… Budapest… Rádaszőlős.
Tudta, hogy a szavai célba fognak találni, de hogy ennyire? Erre a reakcióra azért mégsem számított. Feldmann olyan arcot vágott, mint akit négyszer gyomorszájon rúgtak. Motorikusan és magától értetődően letette a kezében tartott széndarabot, és mélyen Kléner szemébe nézett, úgy, mint aki egy megjósolt végítélet hírnökét látja vendégül.
A filmrendező arckifejezése, az a megdöbbent, sokkot kapott képe kétségkívül megakadályozta, hogy úgy tegyen, mint akinek fogalma sincs, miről van szó.
Kléner látta rajta, hogy valami olyasmin tépelődhet, hogy van-e értelme tettetni, hogy fogalma sincs, miről van szó? Hogyan hazudhatná ki magát ebből? Egyáltalán, mi a faszt akar tőle ez a fazon?
Fotó: Instagram / Kaszás V. Sándor
