„Kérdés, hogy Európa történelme vajon megírható-e a zsidóellenesség történeteként?” – olvassuk Sági György fontos dilemmákat felsorakoztató regényében. A cselekmény 2024-ben Amszterdamban, az Ajax és a Maccabi Tel-Aviv meccse után indul, amikor palesztinpárti tüntetők keveredtek összetűzésbe az izraeli csapat szurkolóival, majd a vita hamar erőszakba torkollt. Ahogy olvasunk tovább, a holokauszttúlélő Lili családjának történetét ismerhetjük meg Mátészalkától Amszterdamon át egészen New Yorkig, miközben egyre világosabban látszik, hogy hiába változik folyamatosan a világ, van, ami mindig ugyanaz marad.
Sági György: Amszerdamban esett a Dunába (részlet)
„Ennek a könyvnek a tárgya nem a zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.”
Ember Mária: Hajtűkanyar, 1974
Ki lehet biztos abban, hogy az angliai York város püspökének, a keresztény időszámítás szerint az úr 1185. esztendőjének március 11. napján messzire hangzó kiáltása: „Legyen meg Isten akarata!” az Örökkévaló szándékát visszhangozta? Hogy jön ahhoz egy püspök, csúcsos süveggel a fején, pásztorbottal a kezében, hogy a maga szándékait, a Jóteremtő akaratának feltételezze? Hogy jön ahhoz bárki, hogy egyenrangúnak tekintse saját elképzeléseit a Világ Uráéval?
Micsoda önhittség, gőg és elbizakodottság szükséges az emberi lélekben egy ilyen érzéshez?
Legyen meg Isten akarata, kiáltja úgy, mintha nem ő, saját maga osztotta volna magára ezt a szerepet. Persze honnan tudná ezt az a közösség, amelynek ő gondozza lelkét? Vajon az a szó, hogy lelkipásztor, az ő esetében, nem kigúnyolása még a keresztény Biblia pásztorokra vonatkozó csodájának is?
Nem ő az első, aki így cselekedett. Többen, sokkal többen folyamodtak ehhez a kinyilatkozáshoz, mint ahányan valóban hittek abban, hogy bennük testesül meg a teremtő akarata.
Vajon épelméjű ember jó szívvel hihette azt, hogy a Jóteremtő saját akaratának tekinthető, hogy a maga választotta népének elpusztítását várja el York angolszász és brit keresztény lakóitól? Még ha elfogadnánk is azt, hogy Isten újrakötötte szövetségét Jézussal, és ezzel korábbi szövetsége, amely a zsidókra vonatkozott, mint egy korábbi végrendelet az újjal szemben, hatályát veszítené, vajon jelent-e ez bármit is?
Hiszen Yoshua ben Joszéf maga is zsidó volt, előbőrétől megszabadított, hithű zsidó.
És az is maradt élete végéig, a kereszten is. Ehhez semmi köze sincs a Keresztelő János által elvégzett aktushoz, amellyel az a Jordán folyó vizében megmerítette. Yoshua ben Joszéf nem tagadta meg zsidóságát. Miért is tette volna? Csak később kapta idegenektől azt a zsidó ember számára furcsán és szokatlanul hangzó nevet, hogy Jézus Krisztus.
A yorki keresztény főpap kiáltására a város polgárai huszonhét részben meggyilkolt és néhány önként a halába menekült, élettelen zsidó tetemet hagytak a városi őrtorony teraszán, a krónika szerint nem számítva a nőstényeket és a kölyköket, meg az ostrom alatt elpusztult tizenhárom csecsszopót. Köztük a rabbiét, aki a zsidó hagyomány szerint a harminchat igaz egyike nemzedékében, akiknek a kedvéért az Örökkévaló fenntartja ezt a Földet. Az egészet. A zsidók és a nem zsidók által lakott földet, nem téve különbséget lakói között.
De ez a történet nem zsidó sors, hanem brit történelem.
Ahogyan a spanyol inkvizíció történetének tárgya úgyszintén nem a zsidó sors. Amit a százezer spanyol zsidó elpusztítása, százezer elüldözése és még százezer kényszerkikeresztelése elbeszél, már több, mint ötszáz éve, az spanyol történelem. Az egységesülő és minden lelkében, remélhetőleg, kereszténnyé váló Ibéria, legkatolikusabb királyainak spanyol történelme.
A velencei gettó történetének tárgya sem a zsidó sors. A város előbb a szexuális kapcsolatokat tiltotta el a lagúnák mellett a zsidó férfiak és nem zsidó nők között, farsangi maszk mögé bújtatva Európa leggazdagabb szigetének szexuális szabadosságát, majd a zsidókat éjszakára bezárta a volt ágyúöntő műhelyek szigetének falai, a Ghetto közé.
Amit a velencei gettó elbeszél, az Itália történelme.
Még Dreyfus kapitány története sem zsidó sors. A francia tisztikar önpusztításra is képes pökhendisége, amit Dreyfus kapitány elítélése és ördög-szigeti börtönbüntetése elbeszél, az francia történelem.
Tiszaeszlár, Solymosi Eszter és a vérvád, a rituális gyilkossággal megvádolt helyi zsidók, hogy pészah ünnepére a kovásztalan kenyér sütéséhez használják fel a keresztény gyermek vérét és az, hogy egy tizennégy éves zsidó gyereknek, Scharf Móricnak kellett az apja és a rokonai ellen vallania, nos, ez sem a zsidó sors.
Ez magyar történelem.
Sztálin mexikóvárosi jégcsákánya, vagy kezelőorvosai büntetőperének tárgya sem a zsidó sors. Amiről Trockij agyonverése, vagy az orvosok gyilkos elítélése elbeszél, az orosz (szovjet) történelem.
A varsói gettólázadás tárgya sem a zsidó sors. Amiről a lázadók magárahagyatottsága beszél, az lengyel történelem. Nem, még véletlenül sem német történelem, hiába az ő kezük fogta a fegyvert, a lengyel ellenállóktól magukra hagyott zsidók a lengyel történelem lapjairól néznek ránk.
A Gustav Klimt festette Adele Bloch-Bauer portréja a bécsi Belvedere Galerie-ben nem a zsidó sors. Amiről a tulajdonosától elrabolt portré kiszolgáltatásának megtagadása beszél, az osztrák történelem. És nem háborús történet, hanem boldog békeidők, az újra meggazdagodott és a múltját ködbe burkoló, rátarti Ausztria története.
Auschwitz történetének tárgya sem a zsidó sors.
Amit a holokauszt elbeszél az már nem is csak német történelem, az Európa történelme. Európa közös történelme.
Minden, amiről ezek a történetek mesélnek, Európa történelme. A mi Európánké. A zsidók által szeretett Europáé.
Kérdés, hogy Európa történelme vajon megírható-e a zsidóellenesség történeteként?
Persze a szavak, az elnevezések változnak.
Antijudaizmus, zsidógyűlölet, antiszemitizmus, anticionizmus, Izrael-ellenesség. Mindegy, hogy minek nevezzük.
Ami Amszterdamban az Ajax és a Maccabi Tel-Aviv meccse után történt, a keresztény időszámítás 2024. évében, annak tárgya sem a zsidó sors, nem is izraeli. Amiről az az éjszaka mesél az már nem csak holland történelem, vagy a múlt, az az egységesülő Európa egységesülő történelme. Európa közössé váló történelme. Az európai civilizáció története.
A múlt mindig jelenné válik, és a jelen előlép a múltból.
Fotó: A szerző Facebook-oldala
