Jó, akkor a szokástól eltérően én kezdem el. Csak szeretném felhívni a figyelmedet, hogy nehéz helyzetben leszel, hogy tudsz-e olyan kérdést feltenni, ami nem hangzott el az utóbbi tizenöt napban. Vagy akkor lehet úgy, hogy mondom, hogy melyik cikkben nézd meg a válaszomat.
Jó! Azt is lehet, hogy még az elején elmondod, mi maradt ki.
Már nincs olyan, főleg ezután a könyv után. Azt érzem, hogy amit még szeretnék elmondani, az a második javított példányban vagy a második részben lesz benne.
Ki forgasson életrajzi filmet az interjúkötetedből?
Mundruczó Kornél, Haneke vagy Antal Nimród, de lehet, hogy ők más műveket fognak keresni. Van egy belső érzetem, hogy ebből a közeljövőben diafilm sem lesz.
Pedig szép, nagy ívű a történet: hogyan lesz a géplakatosból a magyar film és színház emblematikus alakja.
Sok mindent nyilván nem ugyanúgy látok, mint a géplakatos szakmát tanuló 15 éves fiatalember. Remélem, hogy történt változás, mármint észrevehető változás azon kívül, hogy ráncosabb lettem. Azt tudom, amit megéltem, hogy ehhez a pályához is kell nagyon komoly kitartás, szívósság, vértezve kell lenni a kudarcokkal szemben és kapaszkodni azokba a pillanatokba, amik az alkotás élményéből, a felfedezésekből adódnak. Emiatt nehéz kilépni erről a pályáról: ha létrehozol valamit, akkor szeretnéd, ha az a bizonyos pillanat újra megtörténne. Érzed, hogy létrejött valami, ami fontos. Lehet, hogy csak annak a tíz embernek, aki csinálta, de az csodálatos érzés, ha az még egy kicsit kitágul és hatni tud.
Elkészült egy könyv, ami interjúkötet, de életrajz is. Két borító közé szorítottátok be az életed, milyen érzés volt az életeddel mint tárggyal találkozni?
Nem nekem volt a legtöbb dolgom ennek a könyvnek a kialakításában, bár volt beleszólásom, hanem a Lacinak, ő irányította. Az első, amit mondtam neki, hogy próbáljuk meg, kezdjük el és majd kiderül, hogy ez tud-e olyan beszélgetés lenni, mintha csak ketten lennénk. Hogy mennyire lesz zavaró, ha be van kapcsolva egy vagy két szerkezet, és hogy majd mikor visszanézzük, az olyan lesz-e, amilyennek én akarom. Hogy tudunk-e azzal a tudattal beszélgetni, hogy a jelentős része nyomtatásba kerül. Pont került ennek a könyvnek a végére, ez már ott van. Az első 63 év – és akkor lehet, hogy itt mindent abba kellene hagyni, mert vége van. A következő 63 évnek jobbnak, sűrűbbnek, különlegesebbnek kell lennie. Ha betöltöttem a 126. életévet, akkor a rákövetkező 63 évet úgy kell lenyomni, hogy valaki érdemesnek tartson arra, hogy arról megírja a harmadik kötetet.
Az összegzés igénye mennyire volt meghatározó?
Úgy vagyok gyúrva, hogy nagyon kevés dologra mondom azt az életben, hogy létrehozunk valamit, és az kész van. Lehetne jobb, lehetne rosszabb. Most annak örülök, hogy nem rosszabb, az meg egy hiátus, hogy miért nem jobb.
Nagyon kevés olyan emberi élet van, ami hibátlan, már-már tökéletes, jézusi vagy buddhai, de ettől a sajátom távol van. Vagy jól látom, vagy nem, de azt gondolom, – és remélem, igazam van –, keveset ártottam, vagy nagyon kevés embernek, és néhány embernek tudtam derűt okozni. Biztos lehetett volna ez tökéletesebb, lehetne nagyobb, sokkal szebb, de ez ilyen, nem szégyellnivaló. Az ember életében vannak emlékek a gyerekkorból, a régmúltból, a közelmúltból, és ezek ott lappanganak, és egy picit jobban fel lettek most kavarva. Jó volt végigmenni azon az úton, amit bejártunk, valószínű, hogy ezt magamtól így nem jártam volna be.
Az önéletrajz is konstrukció, aminek a tétje, hogy az adott személy hogyan szeretné elmondani az életét, milyennek mutatja magát az olvasóközönség felé. Mivel vett rá az interjúkötetre Bérczes László, aki Cseh Tamással, Törőcsik Marival, Szarvas Józseffel, Kovács Lajossal készített könyveket? Miért léptél be ebbe a párbeszédbe, aminek a középpontja a te megismerésed, megmutatásod?
Döntő volt, hogy ez egy közel negyvenéves barátság, ami egy bizalmi helyzet. Ennek úgy mentem neki, hogy ha nagyon rossznak látom vagy látjuk, akkor az életünkből elment jó pár óra, ami az ördögé. Volt már ilyen.
Említetted, hogy ez a munka le van zárva azáltal, hogy a könyvet kinyomták. Nem lehet előadásról-előadásra javítani. A Nézőművészetis előadásokról mondod, hogy talán 20-25 előadás kell ahhoz, hogy beérjen. A filmforgatásról azt, hogy a rendező tudja, hogyan fog összeállni majd a film. Milyen volt így dolgozni?
A filmforgatásnál egy sor dologból kimaradsz, a forgatás után a felvett anyaggal még rengeteg minden történik. Van egy forgatási élményed, és utána meg találkozol valamivel. A filmforgatás után a vágásnál nem szoktam jelen lenni, nem mondom, hogy ne azt tegyük vissza, hanem ezt. Itt volt módom szólni, tehát ami itt van előttünk, az előtt volt két-három alkalom, amikor még változtattunk.
Bérczes Lászlóval leültetek beszélgetni színházról, családról, magánéletről, filmről, indulásról, sikerekről kudarcokról, ami leginkább egy pszichoterápiára hasonlít. Mennyire volt nehéz szembesítened magad ezekkel a régi történetekkel?
A jó pozitív irányba, napsütöttébbé válik, a negatív meg enyhébbé, mert annak már csak egy sebhelye van. Máshogy tekint rá az ember a hetvenes évekre, mint mondjuk 2004-re. Nyilván az volt a cél, hogy ez egy beszélgetés legyen, sőt őszinte, de nem tudtuk, hol van a határ, ahol már nem akarok megnyílni. Ezt kellett keresni, és kérdés volt, hogy mennyire lesz túl óvatos, mennyire lehet elmondani bizonyos történeteket.
Voltak olyan témák, amelyeknél szigorúbban meghúztad a határt?
Nem szigorúbban, de azért kell a második könyvre is tartalékokat hagyni, teljesen nem terítem ki magam, de nem is az volt a cél. Ennek a könyvnek a gerincét a 41 színházi év adja ki, vagy a színészi munka nagy része. Remélhetőleg benne van a mi kapcsolatunk is a Lacival.
A Krétakörben vagy a Nézőművészetiben, a Jancsó-filmek főszereplőjeként, esetleg Tóth Jánosként nemcsak a káromkodás határait léped át, de megmutatsz egy dühös vagy csalódott átlagembert, akivel a közönség könnyen tud azonosulni. A Feketeország híres villanyszerelős jelenetében az egész magyar társadalom káromkodik a te hangodon. Mintha te mutatnád meg közös tehetetlenségünket. Milyen, hogy ezzel is azonosítanak?
Azok lesznek a maradandó élmények a színházban vagy akár a Facebookon, amik azonosulást váltanak ki, amik nemcsak hatást keltenek, de amikből ráismersz önmagadra vagy a szomszédodra. Minden szerepben, amit csinálok, az a cél, hogy megérintsen vagy hasson rád, legyen egy felismerésed a világgal vagy egy emberrel kapcsolatosan, ami megráz, felkavar vagy a térdedet csapkodva megnevettet. Egy szerep próbája során az a cél, hogy felismerhető legyen. Felismerhető legyen a félelme, a nagypofájúsága, a fájdalma, ami érte az életben, és amiről tudod, hogy te is megélted. A humorosabb szerepeknél ugyanennek kell működnie, és talán bizonyos dolgokon könnyít. Megoldást nem ad, de ha már röhögni tudunk, akkor talán egy picivel, lehet, hogy csak egy arasznyival, de közelebb kerülünk a feltáráshoz, vagy ne adj isten, a megoldáshoz.
Nemcsak a focit adtad fel a színházért, hanem mindent ennek rendeltél alá, a kötetből sok-sok példát lehetne erre hozni. A szabadságot találtad meg a színjátszásban, a belső vágyadtól vezérelve akartad elérni. Mennyire volt nehéz ezt az autonómiát megtalálni és megtartani?
Az alkotás legfontosabb része a szabadság: a szabadság számomra azt jelenti, hogy megtehetnék bármit, de ezt kontroll alatt tartom. Nem teszem meg, mert fájdalmat okoz, keserűséget vagy árt. Abban a reményben létezem, hogy ezt a pontot mindig megtalálom. Nem azért nem vizelek vagy köpök itt a büfében az asztalra, mert ezért megvernek, hanem mert vigyázok a környezetemre. A szabadság felelősséggel jár.
Ha most belöknének húsz SZFE-s gólya elé, ahol el kellene mondanod, szerinted mi a legfontosabb a nulladik ponton a pályájukon, akkor mit mondanál nekik?
Azt, hogy bármit csinálnak, azt nagyon sok oldalról vizsgálják meg, minden szempontból kutassák, keressék az igazságot vagy a kérdésfeltevés miértjét. Ne választ akarjanak adni, hanem nagyon jó kérdéseket tudjanak feltenni, elsősorban önmaguk számára legyenek hitelesek, mert ha abban bizonytalanok, akkor azt nem szabad kiadni, dolgozni kell rohadt sokat a pályán. Nem tudom, biztos valami ilyesmit. Minden művészeti ágnak a korára kell reagálnia, ezért ha bármilyen alkotás felvet valamilyen problémát, az nem rosszindulatból fakad, és bosszúból nem szabad semmilyen alkotást létrehozni.
A színházban számodra mennyire fontos, hogy új valóságot teremthetsz, új szabályrendszereket alakíthatsz ki, és nem ugyanaz történik, mint a kvázi mindennapokban?
Ha kialakítasz egy világot, az számomra olyan, mint a gyermeki létezés. Nagy lehetőség, hogy különböző problémákkal mélyebben foglalkozunk. Hat-nyolc hétig a darab által felvetett problémát nézzük különböző szögekből. A próbák folyamán viták alakulnak ki, valaki felvet valamit, ami nekem eszembe se jutott, aztán valaki ad egy olyan kódot, amire én nem jöttem volna rá, és az kinyit egy új világot, egy új megközelítést. A keresés és a felfedezés öröme, mindkettő ott van benne. Akkor jó egy próbafolyamat, ha felfedezel valamit, és amikor megvalósítod, akkor meg nem mindig jön magától értetődően.
A keretes szerkezet miatt: ha tényleg elkészül ennek a könyvnek a folytatása, miről fog szólni?
Hát, abban jó lenne, ha már az unokák beszélnének, hogy ez a ráncos öreg bácsi milyen dinka, mennyit hülyéskedik, milyen jó vele utazni. És olyan jó, hogy velük többet vagyok, mint az apjukkal, akik mesélik, hogy mindig színházban volt az apjuk. Valami ilyesmiről.
