Fotó: Gál Csaba / PIM
Nem jó jelen lenni, ha dicsérik az embert, azt sem tudja, tapsolni kell-e, amikor elhangzik a verse, mondja Oravecz Imre, aki nem akarta, hogy megünnepeljék, hogy 75 éves lett. Kiadója, a Magvető, és a Petőfi Irodalmi Múzeum ezért egy unorthodox ünnepséget rendezett neki, ami csak félig tűnt születésnapinak, a másik felét könyvbemutatónak álcázták. Egy születésnapon az ünnepelt kap ajándékot, ám a PIM-ben (vagy ha úgy tetszik, Hotel Californiában) az ünneplő tömeget ajándékozták meg, méghozzá a trilógiává bővült A rög gyermekei sorozat harmadik kötetével, az Ókontrival, amit, ha hihetünk 2016 Aegon-díjasának, több regény már nem követ. (a Távozó fáról ITT írtunk) A Halászóembert, Az erdő óhajtását és az Összegzést Hegedűs D. Géza szavalta, a barátokat, kollégákat és rajongókat Kiss Péter zongoraművész edukálta komolyzeneileg.
A parasztember nem ünnepelte, sőt nem is nagyon tartotta számon a születésnapját. Ez alighanem a középkorból eredt, amikor a világrajövetelt az élet siralomvölgyébe való belépésnek, a földi szenvedés kezdetének tekintették, és azon nem lehetett örvendezni
– olvassuk az Ondrok gödrében (Jelenkor, 2007), vidámságra inkább a névnap adott alkalmat. Oravecznek nem nagyon volt tudomása a születésnapjáról gyerekkorában, de nem is hiányzott neki. Később rájött, hogy tulajdonképpen minden így volt jól, „nem volt mit ünnepelni”. Az Imre névnapot november 5-én tartják, emlékeztet az örvendezés időpontjára szerkesztője, Szegő János, majd elmeséli, hogy Amerigo Vespucci állítólag Szent Imre hercegről kapta a nevét, Amerigóról meg Amerika kapta, az imreség és az amerikásság tehát szépen egybefonódik, bár Oravecz szerint akkor is így alakult volna a kapcsolatuk, ha máshogy keresztelik a szülei. A névadásnál előkerül John Steinbeck és az Édentől keletre is, amelynek egyik szereplőjéről olvasás közben kiderül, hogy tulajdonképpen Steinbeck édesanyja. Valami hasonlót tervezett Oravecz is az Ókontrinál, saját magát akarta beleírni, de rá kellett jönnie, hogy az első könyvnél már elhasználta az ehhez szükséges anyagot.
Tanulmányi kirándulás az álomban
Ha újra születne, földműves lenne, idéz egy korábbi Oravecz-interjút Szegő, az ünnepelt pedig bevallja, hogy a regényírás sokkal rosszabb, mint a földművelés. A vers is vendég, de nem olyan fárasztó, mert ritkábban jön, és kevesebb ideig marad.
Oravecz Imre: Ókontri - A rög gyermekei III.
Magvető, 20148, 464 oldal, 4299 HUF
A 75. születésnap azt is jelenti, hogy az ünnepeltet valószínűleg számos alkalommal laudálták már, kezdi Kulcsár-Szabó Zoltán, aki 1996-ban kismonográfiát írt Oravecz költészetéről (Oravecz Imre, Kalligram), ő például 3 évvel korábban a Szépirodalmi Figyelő-díj átadásakor. Oravecz első laudálója Weöres Sándor volt 1969-ben, a Költők egymás közt antológiában, amelyben kortárs költősztárok írtak elismerő szavakat arról az új generációról, ami Weöres szerint kiemeli majd a magyar irodalmat az elzártságából. Oravecz költészete kezdet, olyan, mintha gondosan a semmibe illesztené a szavait, írta, és ezzel tulajdonképpen megjósolta azt a kiszámíthatatlanságot (kiszámítható-e a kiszámíthatatlanság?), amely az életművet jellemzi. Kulcsár-Szabó szerint, amit a magyar irodalom tud az emlékezésről, azt (Nádas Péter mellett) Oravecztől tudja, aki archiválja a közösségi emlékezetet, folyamatosan emlékeztetve az archívumok korlátoltságára, és arra, hogy emlékezet és a felejtés megkerülhetetlenül összefüggenek. Beméri a hiányt, a semmit, és anyagként használja az álmot, amelynek felülete van, rögei.
Az álomból a könyvben is rögös anyag lett: az amerikás regénytrilógia az első könyvnél még Az álom anyaga alcímet viselte, gyorsan kellett választani, mert az akkori kiadó ragaszkodott egy átfogó címhez, ám Oravecz a második könyvnél (Kaliforniai fürj, Jelenkor, 2012) rájött, hogy elég „blöffös”, és a fürjhöz már nincs túl sok köze, ezért A rög gyermekeire változtatta. Nemcsak a címek, de a nyelv is változott a kezdetek óta: a 70-es évektől kezdve fokozatosan bomlott le a nyelvi világ elszigeteltsége, mondja Kulcsár-Szabó, majd felidézi, az Egy napló története című szöveget, amelyben Oravecz a „jobb híján versregénynek” nevezett 1972. szeptemberről vall, és azt írja, egyszer csak nem volt már olyan része a nyelvnek, amit nem tudott volna felhasználni. Pedig a szavakra vigyázni kell - amikor Kulcsár-Szabó a Távozó fa (Magvető, 2015) bemutatóján rákérdezett a naplókhoz való viszonyára, Oravecz annyit mondott, nem arra valók, hogy elpazaroljuk őket.
A látvány dicsérete
A költők egymás közt jegyében Pál Sándor Attila (Düvő, Magvető, 2017) áll be a háromnevű laudálók sorába, aki korábban mindössze kétszer találkozott Oraveczcel: egyszer a szegedi könyvhéten dugta az orra alá a Költők egymás közt ("jesszusom, hát ezt meg honnan bányászta elő") és a Halászóember (látszik, hogy sokat van forgatva) egy-egy példányát. Másodjára a FISZ faluirodalmi konferenciáján, Szögligeten, nem sokkal azután, hogy lelkes kritikát publikált az ÉS-ben a Távozó fáról (So simple, LX. évfolyam, 6. szám, 2016. február 12.). Azokkal, akikkel igazán szeretne, nem tud beszélgetni, Szegeden hamar elszaladt, Szögligeten sem nyugtatta meg, hogy Oravecz „Hol van az a gyerek?” felkiáltással őt keresi, egy nyilvános félszületésnapi ünnepségnél pedig kevés alkalmatlanabb hely lenne a harmadik találkozásra, de azért beszél. Kiütésről (úgyis, mint: knockout, KO), amit az Oravecz szövegek olvasása közben érez, arról, hogy közben félájultan, révületben lát dolgokat, az elmúlásunk menetrendjét, Egy földterület növénytakarójának változását timelapse videón. Az Oravecz-olvasó olyanok, mint egy klub, mondjuk, a halál közeli élményt átélők társasága, definiálja a félájult révültet Pál Sándor Attila, aki Szajla után hazatérve úgy érezte, a saját öregjei is felkeltek a temetőkből.
Oravecz olyan helyekről mesél, amelyek már nincsenek, se otthon, se idegenben, van helyettük Google Earth, meg a pickup, amit a határban való kalandozáshoz vett. Előbbin néha nehéz kiigazodni, mert az eltérő időben fotózott tájon hol erre, hol arra vetül az árnyék, utóbbival pedig inkább nem megy sehová, mert depressziós lesz, hogy a földművelés helyett gondozatlan, gazos földet lát maga körül. A Szajla környékén járó turisták talán nem is érzékelik ezt, mert messziről egészen másmilyennek látszik a vidék, épp, mint Recsk, ami csak tisztes távolból látszott éjszakánként kivilágított karácsonyfának. A változatlanságot az új regény is jól leképezi, Pál Sándor Attila szerint az Ókontri egy ország régi állapotát, öregkorát is jelenti. Meg azt az országot, ahol ma is élünk; ami ugyanott maradt, ahol volt; ahonnan mindenki kivándorolt már egyszer, ha máshogy nem, álmában vagy gondolatban. Még akkor is, ha a tanulság mindig az marad, hogy máshol nemigen lehet. Oravecz Imre versei épp ebben segítenek: az ókontriban élni, „egyáltalán, élni”.
