"Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam. A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk." (Oravecz Imre)
Az eredetileg 1998-ban megjelent Halászóember újabb kiadásával az életműsorozat egyik legfontosabb darabja lesz olvasható. A szociografikus igényű, az egykor-volt Szajlát feltérképező költői szintézis alcíme szerint "töredékek egy regényhez", az életmű központi darabja eleven kapcsolatot létesít Oravecz Imre korábbi lírája és a közelmúltban megírt regényfolyama között is.
Oravecz Imre: Halászóember
Szajla
Töredékek egy regényhez
(1987–1997)
Részlet
Halászóember
Én még láttam,
de már nem halászott,
ahhoz már túl öreg volt,
és nem is lett volna hol,
egymás közt apónak neveztük,
fehér vászonnadrágot, fehér vászoninget hordott,
és ült a háza előtt a padon,
minden fehér volt rajta,
a bocskorát kivéve,
fehér a ruhája,
fehér a haja,
fehér a bajsza,
mint egy népszínműben,
tiszta és ápolt,
csak a frissen festett léckerítés hiányzott előle,
özvegyember volt,
felesége már a temetőben,
néha bement a házba,
matatott valamivel,
aztán kijött megint,
végigballagott az alacsony eresz alatt,
a terméskő járdán,
a ház végéig
és vissza,
tenyerével gondosan visszaveregette a kicsúszott rozsszalmaszálakat,
övé volt az utolsó zsúptető a faluban,
de általában nem csinált semmit,
csak ült,
és hallgatott,
pipázott,
nézett maga elé,
mintha víz volna a föld,
és halakat látna benne,
mindig elnémultunk,
mikor odaértünk,
még köszönni is elfeledtünk,
mintha nem akartuk volna zavarni,
mintha éreztük volna,
hogy emlékezetében halászik,
fogni szeretne még valamit,
mielőtt elmegy a tó után,
melyet még életében lecsapoltak,
pedig azt se tudtuk,
hogy ő a halászóember,
nekem is apám mondta évekkel később,
mikor már meghalt,
és a házát is lebontották.
Kérdés
Egy forrás szerint a kuruc kor végére Szajla harmadszor is kihalt,
és a tizennyolcadik század közepén Nógrádból
és a Felvidékről érkezett telepesek népesítették be újra,
ki tudja a maiak közül,
kik voltak ezek az emberek,
mit hagytak maguk mögött,
mire számítottak,
és mit találtak itt,
mi hajtotta őket,
hogyan éltek, dolgoztak, éreztek, gondolkodtak,
mitől féltek,
minek örültek,
mit szerettek,
mit gyűlöltek,
mi volt a kedvenc időtöltésük,
mit viseltek,
mit ettek,
mit ittak,
miben hittek
és mit reméltek?
Tizennyolcadik század
Az úton libát terelnek,
az árokban füvet szednek,
a kerítésre köcsögöt tesznek,
a kútból vizet húznak,
a félszerben kapát éleznek,
az ólban disznót etetnek,
az istállóban tehenet elletnek,
a boksában szenet égetnek,
a templomban követ sepernek,
a temetőben sírt egyengetnek,
a kovácsműhelyben vasat tüzesítenek,
a csődörrel kancát fedeztetnek,
a Patakba dögöt vetnek,
a suszternél bocskort rendelnek,
a zsidónál pálinkát vedelnek,
a vándorárustól sót vesznek,
a bírónál igazságot keresnek,
a házban asszonyt vernek,
az ágyban dohányt rejtegetnek,
az udvaron kutyát kergetnek,
a szérűn rozsot csépelnek,
a kazalban lányt hempergetnek,
a földesúrhoz hányadot szekereznek,
az árnyékban babot esznek,
a gatyába szellentést engednek,
és legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem.
Dédnagyapám végez
Még javakorabeli ember,
nyár van, éjjel három, a tizenkilencedik század utolsó harmada,
leszáll az ágyról,
felöltözik a sötétben,
nadrágot húz,
most jön divatba a bő gatya helyett,
kapcát nem csavar,
egyelőre csak meztelen lábát dugja a bakancsba,
és vállig érő hosszú haját is később fésüli meg,
aztán kilép a szabadba,
derült az éjszaka,
az égen ragyognak a csillagok,
a Hold már nagy utat tett meg,
enyhén vörös, és nemsokára lenyugszik Lak felett,
farkcsóválva hozzá megy a kutya,
megsimogatja,
ciripelnek a tücskök,
különben csend van,
körülnéz,
valami gyanúsat lát a csűr falánál,
de megkönnyebbül,
mert rájön,
hogy a vadonatúj galambdúc az,
melyet tegnapelőtt állíttatott fel,
annak árnyéka vetődik oda,
átvág az udvaron,
mikor az árpával érő körtefához ér,
puffanva lehull róla egy körte,
benyit az istállóba,
meggyújtja a mécsest,
szénát vesz ki a szénatartóból,
és megrakja vele a lovak jászolát,
megveregeti a deres farát,
és nekilát kiganajozni,
utána csutakol, vakar,
ez sokáig tart,
mert egy fiatal tinó belefeküdt a piszkába, és rászáradt,
mikor megvan vele,
megnézi a pej jobb mellső lábát,
mert előtte való nap mintha sántított volna,
nem pókos,
csak meglazult rajta a patkó,
és kovácshoz kell vinni,
talicskára hányja, és kitolja a trágyát,
többször fordul,
az utolsó fordulóban megbotlik egy kiálló kőben,
de nem káromkodik,
most ad a teheneknek,
mert azoknak később kell,
villán szalmát hoz be a szérűről, aljaz,
felsöpri a placcot,
elteszi a szerszámokat,
éles szeme van, rögtön észreveszi,
hogy a szalmakötél vége levált a rugófáról,
visszacsavarja, visszaerősíti a helyére,
szereti a rendet, a tisztaságot,
kint elsőt kukorékol a kakas, virrad,
a félszer alatt a katlanba önti a moslékba való krumplit, és alágyújt,
vizet húz a kútból a vályúba, itat,
alig loccsant mellé a vödörből, mikor átfordítja fölötte,
betereléskor a másodfű csikó felveti a farát,
elvágtat a kapu irányába,
és nehezen tudja megfékezni,
a marhával nincs semmi gond,
az engedelmesen visszaballag a helyére,
már világos van, de még nem kelt fel a nap,
már turbékolnak a galambok,
csivitelnek a verebek az eperfán,
kornyikálnak a malacok a hidasban,
mikor megfőtt a krumpli, darát hoz a komrából,
moslékot kever, és megeteti a disznókat,
mikor a nap első sugarai az ablakszemekre esnek, megáll,
leoldja a surcát, leporolja a ruháját
és bemegy a nyári konyhára mosakodni, früstökölni,
mert közben mindenki felkelt,
dédnagyanyám kieresztette az ólból a tyúkokat, libákat, kacsákat, pulykákat,
szemet szórt nekik, és megfejt,
nagyapám is előbújt már,
kisgyerek még, és ott tolong a testvéreivel,
már kész, a kemence-tűzhely szélén gőzölög a tejeskávé,
csak ki kell merni a tányérokba,
és kenyeret aprítani bele,
már mindenki az asztalnál ül,
és csak a családfőre vár.
Katonasírok
Mióta eszem tudtam,
mindig ott voltak,
a kertünkben, a temetőnél,
ott sorakoztak a földünkön,
sűrűn egymás mellett,
keskeny, hosszú szigetet alkottak a laposon,
nyaldosták őket a művelés hullámai,
először azt hittem,
gyerekek fekszenek a halmok alatt,
olyan rövidek, aprók voltak,
nem okoztak különösebb gondot,
egyszerűen kikerültük őket,
és örültünk,
hogy annyival is kevesebbet kell kapálni,
csak tavasszal voltak kissé útban,
akkor nagyon kellett vigyázni,
nehogy beléjük szántsunk,
vagy rájuk taposson a ló,
nyáron lesarlóztuk az oldalukról a füvet,
de nem vittük haza a tehénnek,
bedobtuk a garádba,
egyszer egy évben, halottak napján alaposan kigazoltuk, rendbe tettük őket,
és gyertyát gyújtottunk mindegyiken,
mintha hozzátartozóink lennének,
de csak egyet,
mert pénzbe került,
olykor megpróbáltam szovjet filmekben látott vérszomjas fenevadakkal azonosítani őket,
de nem ment,
nem tudtam neheztelni rájuk, mindig Miki barátom jutott eszembe,
kinek nem jött haza az apja a háborúból,
és így lehet eltemetve valahol Oroszországban,
vagy így se,
aztán ahogy teltek-múltak az évek,
egyre mélyebbre süllyedtek,
mind kisebbek lettek,
az idegen nevekkel együtt elkorhadtak, elkallódtak a fakeresztek,
kezdtem összekeverni a régi ismerősöket,
Kurtot Hansszal,
Hermannt Jürgennel,
Ottót Reinerrel,
míg végül teljesen elfeledtem,
ki kicsoda, mikor született,
és hány éves volt, mikor elesett,
egyre kevesebb figyelmet szenteltünk nekik,
beláttuk, hogy nem gondozhatjuk őket a végtelenségig,
nem tartóztathatjuk fel az enyészetet,
néha már olyan figyelmetlenek voltunk,
hogy rájuk léptünk,
vagy rájuk ültünk,
bár még számontartottuk őket,
mikor 56-ban házhelyre cseréltük a kertet,
még megvoltak,
de mikor a temetőhöz csatolták a felszabadult területet,
és mintegy a helyükre kerültek,
könyörtelenül széttúrták, elsimították őket,
új ravatalozó épült,
szükség volt előtte egy kis térségre,
és az éppen oda esett,
azóta jeltelenek,
de az alant pihenők nincsenek többé egyedül,
közben sok-sok társat kaptak,
egy egész falura való civil költözött melléjük,
és olyan zsúfoltság támadt,
hogy megint bővíteni kellett a temetőt.
