Már nem a jó és a rossz harcáról szólnak a fontos történeteink, hanem a rend és a szabadság küzdelméről – mondja Szabó Tibor Benjámin, aki az Elmék labirintusában című regényében ugyanott folytatja az EPIC történetét, ahol nyolc éve az első könyv (Az első küldetés) végén abbahagyta. Az EPIC hat kiválasztott gyerek története, akiket látszólag nem köt össze semmi. Hamarosan viszont kiderül, hogy kiválasztottak, egy különleges iskola tanulói lesznek, melynek célját, küldetését és módszereit homály fedi. A fiatalok rövidesen önállósítják magukat, és ezt a jó szokásukat megőrzik a folytatásban is, amely rögtön egy emberrablással sokkol. A barátok versenyt futnak az idővel, miközben egy titokzatos szekta nyomait kutatják. Szabó Tibor Benjáminnal kötetek közti műfajváltásról, ökológiai zsákutcáról, irodalmi tetoválásokról és a hazai gengszterrap hatásáról is beszélgettünk.
Nyolc év telt el az első EPIC megjelenése óta. Milyen volt ennyi idő után visszatérni az EPIC univerzumába, mennyire volt természetes vagy magától értetődő a visszailleszkedés?
Bár természetes és könnyű is volt, végül egy nagyon más karakterű szöveg lett a folytatásból. Ennek nyilván köze van az eltelt nyolc évhez, mármint ahhoz, hogy megváltozott körülöttünk a világ, megváltoztak a könyveken kívüli történeteink.
Sokkal direktebbé, nyersebbé vált az a viszonyítási rendszer, amiben létezünk.
És én magam is öregedtem nyolc évet. Ráadásul ezek nem szépirodalmi, hanem szórakoztató irodalmi művek, és igen, megváltozott az a szövegbázis és történetbázis, amelyeken felnőnek az olvasók. Nyolc év alatt ezek is sokkal bulvárosabbak és erőszakosabbak lettek. Márpedig a kommerciális tartalomszolgáltatás nem tud öncélú lenni. A nagyobbik fiam 16 éves, ő most olyan japán animációs sorozatokat néz, olyan képregényeket olvas, amelyekben az erőszakosság és nyersesség alapvető karakterjegy. Eléggé általános lehet ez. Az EPIC második része odáig nem megy el, mint egy shounen vagy pláne egy seinen anime (fiúknak szóló rajzfilmes műfajok), de máshová kerültek a korlátok, és a könyv konfliktusábrázolási gyakorlata őszintébb lett – nem „rántja el a kamerát” a szöveg, nem vált el az erőszakról azonnal.
Olvasóként ez alapélményem volt, hogy a második könyvnél mintha emelted volna a tétet azzal, hogy rögtön egy erőszakos cselekménnyel kezdünk, hiszen az egyik szereplőt elrabolják. Magasabban van szerinted ma már a tűréshatár?
Szerintem nálam lett magasabb, meg az elképzelt olvasóknál. Az első résznek váratlanul lettek valódi olvasói – ez nem magától értetődő a könyvpiacon. Annak idején gyakorlatilag az összes példányt eladták belőle, és azoknak az olvasóknak egy része valahogyan körülöttem maradt, segítettek a második kézirat fejlesztésénél. Nem volt fókuszcsoport vagy ilyesmi, de írás közben több olvasónak is meg tudtam mutatni a szöveget. Érzékeltem, hogy ők maguk is változnak. Ez volt az egyik mozgató, ami más vágányra állította a folytatást. A másik pedig, hogy műfajt váltott a sorozat. Az első kötet egy klasszikus szerkezetű iskolaregény, dramaturgiai értelemben pedig egy kincskereső játék, tehát az mozgatja a szereplőket, hogy egy elveszett értéket megtaláljanak. A folytatás inkább akcióregény vagy kalandregény. Persze, ahhoz azért ragaszkodtam, hogy a sztorinak legyen valamiféle kultúrhistóriai alapja. Az elsőben is adott volt egy kultúrtörténeti probléma, amit a szereplőknek először meg kell ismerniük és érteniük, utána pedig megoldaniuk az erre rakódó feladványokat. A második is hasonlóan működik, csak míg az elsőben egy ősmagyar hagyományőrző közösséggel állnak szemben, a folytatásban egy ezoterikus szekta löki őket a konfliktusba. Mindkettő amúgy a valóságban is létező közösség, nem én találtam ki őket.
Az első EPIC valóban egy, a magyar iskolaviszonyok között jobbára ismeretlen közeget jelenít meg: a bentlakásos iskolákat, amelyek kicsit megidézték a kémfilmekből ismert kiképző központokat is. De eredetileg mi izgatott ennek a zárt, kifürkészhetetlen szabályrendszerrel rendelkező világnak a megteremtésében?
Az iskola jórészt eszközként működött, inkább két gondolat volt, ami nagyon érdekelt. Az első rész írásakor már nagyon dörömbölt az ajtónkon a fenntarthatatlan világ problémája, amit nagyon izgalmasnak találtam, és valahogy kiforgattam azt a felismerést – ami aztán bele is került a könyvbe –, hogy az élőlény és környezete viszonya szempontjából kétféle létmóddal találkozunk a Földünkön. Az első a gombatermesztő (levélvágó) hangyáké, amelyek egyensúlyt találnak a környezetükkel. Amikor épp nincs elég eső, és nem tudnak elég gombát termeszteni, akkor a kolónia automatikusan visszafogja szaporodását. Náluk csak akkor növekszik a boly mérete, amikor megfelelőek a körülmények, és soha nem tarolják le teljesen az erdőt. Viszont ezeknek a hangyáknak nincs önálló akaratuk, nincsenek döntési helyzetben. Nagyon szervezettek, de ennek az az alapja, hogy mindenkit egy zárt program irányít. (Harari ezt azzal a képpel érzékelteti, hogy a hangyáknál elképzelhetetlen, hogy a dolgozók megölik a királynőt, és kommunista diktatúrát alapítanak.) Tehát van egy fenntartható világuk, amiben ugyanakkor nincs szabadság. A másik a baktériumok világa. A regényben az Escherichia coli a példa, amely teljesen szabadon sokasodik. Beleteszed a Petri-csészébe a szénforrást, amit a baktériumok megkajálnak, és elkezdenek exponenciálisan szaporodni. Nem foglalkoznak a környezetükkel, teljes a szabadságuk, őket semmi nem korlátozza. Viszont ez azt is jelenti, hogy hamar megeszik az összes szenet, és végül egyszerre elpusztul az összes. Az egészben van egy ellentmondás, miszerint emberi szempontból mindkettő olyan világba visz, ami nem jó, vagy nem élhető. Számunkra ezek a létmódok elégtelenek, mert olyan fentartható világra van szükségünk, amelyből ugyanakkor nincs eliminálva a szabadság. A regényben az már egy ráépülő gondolat, hogy
a felnőttek rájönnek, ők ezt a feladványt nem tudják megoldani,
ez a generáció már elveszett, és minden, amit tehetnek, az az, hogy összegyűjtik a tehetséges gyerekeket, akiket megtanítanak mindenfélére, hátha majd ők találnak valami épkézláb választ az ellentmondásra.
Ez volt tehát a kiinduló gondolat.
Az egyik. A másik inkább egy irodalmári okoskodás volt, de ugyanehhez kapcsolva. Azt vettem észre, hogy már nem a jó és a rossz harcáról szólnak a fontos történeteink, hanem
a rend és a szabadság küzdelméről.
És nem az árnyalatlanság, a fekete-fehérségek eltűnéséről van szó, nem differenciálódik a kérdés, hanem az alaplogika érvénytelen. Ez már egy nagyon másfajta küzdelem, hiszen amikor a jó és a rossz harcol egymással, meg tudod mondani, hogy akkor lesz élhető a világod, ha X legyőzi Y-t. Fordított esetben élhetetlen, zsarnoki konstrukció jön létre. Ha például Voldemort legyőzi Harry Pottert, akkor az nyilvánvalóan szar lesz... A rend és a szabadság küzdelmében viszont bármelyik győzi le a másikat, az eredmény mindenképpen egy szar világ lesz, és csak akkor marad élhető a létezésünk kerete, ha ezek ketten egyensúlyi pontot találnak benne. Nekem ez kapcsolódott a fenntartható világ gondolatához, és persze adódtak a logika irodalmi példái. A Legyek Urában a szabadság legyőzi a rendet, és egy élhetetlen világ jön létre. Az 1984-ben a rend legyőzi a szabadságot, és az is élhetetlenné válik. Élhető csak akkor lesz, ha létrejön közöttük egy dinamikus egyensúly. Valami ilyesmi motoszkált a fejemben, de az EPIC nem egy filozófusregény, hanem egy kincskereső játék. Úgyhogy erre az alapgondolatra sztorikat építettem. Talán nem is teljesen önállóan. Egy gyerekkori olvasmányom, a Szíriusz kapitány kalandjai volt a minta. László Endrének, aki a leghosszabb életű teleregényünk, a Szabó család rendezője is volt négy évtizeden át, a nyolcvanas évek elején futott egy rádiójáték-sorozata, amit utána regényekben is megírt. A Szíriusz történetei a 25. században játszódnak az akkor már létező Hold Államban, ahol néhány nagyon okos gyerek kalandokba keveredik, de úgy ám, hogy az ifjak sorsa morális ellentmondásokkal is szembesíti befogadóját. A korszerűtlen, alig leplezett didaxis engem már akkor nagyon vonzott, és a saját gyerekkori élményemet próbáltam reprodukálni az EPIC-ben.
Az a gondolat, hogy a gyerekek jelentik majd a megoldást, egyértelműen utópisztikus, miközben az EPIC-től műfajilag a disztópia sem áll távol. És ha már a rendiség szóba került, az iskola felépítésében és működésében a rendre való törekvés erősen tetten érhető, a gyerekek folyamatosan harcolnak ellene, emiatt pedig végig áthatja a regényt egyfajta a feszültség.
Sejtésként az elsőben is ott volt, a második rész pedig teljes egészében arról szól, hogy tényleg nem nagyon tudunk mást elgondolni, minthogy majd a gyerekeink oldhatják meg a problémákat, amelyeket vagy mi magunk hoztunk létre, vagy legalábbis súlyosbítottunk.
A kudarcunk eléggé látványos.
Kiirtjuk az erdőket, megmérgezzük a folyókat, populista szutykot csinálunk magunk köré, meg egy háborút Európában, minden egyre csak rosszabb, kiút nincs, ezek után magától értetődő gondolat (a vereség beismerése), hogy akkor majd kezdjenek vele valamit a gyerekek. De én meg azt látom, hogy ez nem fog menni. Ez a nemzedék semmit sem akar tőlünk. Nemcsak mi nem ismerjük a gyerekeinket, ők sem ismernek bennünket, nem ismerik a hagyományainkat, nem is érdekli őket, és eszük ágában sincs azt az életet folytatni, amit mi élünk. Azt látják, hogy mi mindent elrontottunk, és emiatt meg a hagyományok hiánya miatt egyszerűen nem működnek az autoritások. Ha egy 16 éveshez odafordul a szülő, és azt mondja neki, hogy én jobban tudom, mint te, ezért van az, hogy én kontrollállak téged, nem pedig fordítva, akkor a gyerek kiröhögi a szülőt, és azt mondja, hogy neked nincs jogod megmondani, mi helyes, mi helytelen, hiszen te sem tudod; harminc év alatt egy sokkal szarabb világot csináltatok, ahelyett, hogy jobbítottatok volna bármin, úgyhogy nektek semmilyen jogotok nincs beleszólni bármibe is, és nincs jogotok kontrollálni bennünket. Ez Greta Thunberg és nemzedéke gesztusa. Az EPIC valójában a lázadás története, azt meséli el, hogyan fordulnak szembe ennek a generációnak a tagjai a renddel – először az iskola rendjével, később már a törvényekkel is, mindennel és mindenkivel, ami felnőtt, ami külső autoritás. Csak a saját, belső erkölcsi parancsaiknak engedelmeskednek. És igen, az új rendiség is megjelenik ebben. A biopolitikai distinkció. Hiszen a lázadók csoportja biológiailag elkülöníthető: fiatal.
Ha a jó és a rossz harcáról beszélünk, az mindig feltételezi, hogy van egy szuperhős, aki kivívja a jó győzelmét, viszont az EPIC-ben sokkal inkább kis szuperhősök vannak, akik olyan képességekkel rendelkeznek, melyekkel valójában ők maguk sincsenek teljesen tisztában. Minden hasonló történetnek a szereplők közti dinamika adja meg a sava-borsát, és a kalandokon túl itt is a hat gyerek összekovácsolódása adja meg a könyv alaphangját. Volt bármiféle szilárd előképed vagy előzetes elképzelésed arról, milyen figurákat akarsz mozgatni ebben a történetben?
A Foucault-ingát sokáig, évtizedekig cipeltem magammal, a frivolsága, a vörössége rabul ejtett. Meg a benne megjelenő emberi relációk hétköznapisága. Az EPIC-ben inkább a kultúrhistóriához való saját személyes viszonyom jelenik meg: ahogyan a problémák felmerülnek, és ahogyan aztán a szereplők megoldják őket,
az a saját vonzódásom az analitikus gondolkodáshoz.
Tulajdonképpen mindegyik gyerek egy-egy kis kutató, tudós, ilyen értelemben nem reális figurák. Nemrég egy pódiumbeszélgetésen megkérdezték tőlem, hogy ezek a fiatalok hogyan nem omlanak össze olyan mérhetetlen nyomás, stressz alatt, ami éri őket a könyvekben. A válasz természetesen az, hogy pontosan ugyanúgy nem omlanak össze, ahogyan Indiana Jones sem fagy le, vagy pisili össsze magát. Egy valóságos archeológus vélhetően besokkolna vagy elesne, amikor egy kőgolyó készül épp legázolni őt, de Indiana Jonest ez a veszély nem fenyegeti, mert ő nem archeológus, hanem egy kalandfilm főszereplője. Az én szereplőim is inkább csak modellek. Ami az EPIC főszereplőinek az egymáshoz való viszonyát illeti, ott pedig egyértelműen a Szíriusz kapitány volt az előkép. Mármint kerestem sokáig az élményt, amit attól kaptam fiatalon. Végül arra jutottam, hogy ha nem találom meg más sztorikban, akkor majd én mesélem tovább. Először csak magamnak, fejben történt ez. Sőt, kicsi kitérőként konkrétan megkerestem László Krisztinát, a Szíriuszt is tartalmazó László-hagyaték egyik örökösét, hogy engedélyezze egy Húsz év múlva típusú folytatás megírását az eredeti, Hold Állambeli kalandokhoz. De végül nem egy direkt sequel született meg. 2014-ben az akkori feleségem már a Manó és Menő Könyvek vezetője volt, és épp futott náluk egy nagyon sikeres ifjúsági sorozat, a D.A.C., Kalapos Éva Veronika kiváló regényfolyama. Viszont abban nagyon felismerhető volt a női nézőpont, a lányos (vagy lányok felől olvasott) problémák uralták a narrációt, a kiadónak pedig támadt egy olyan gondolata, hogy meg lehetne próbálni valami fiúsabb történetet is, csihi-puhival, kalanddal, akciókkal. Otthon mondtam Kingának, hogy nekem van egy ilyen a fejemben. Megírtam egy körülbelül 60 oldalas szövegmutatványt, és hogy ne legyen korrupt a dolog, a feleségem név nélkül vitte be a cuccot a szerkesztőknek. Szerencsére bejött nekik, úgyhogy leleplezhettünk engem, és viszonylag gyorsan megírtam a teljes szöveget. Az első EPIC-ből váratlanul sokat eladtak, egy csomó iskolában használták segédanyagként, el is fogyott a piacról. A kiadó akkor azt mondta, hogy kinyomja újra, de ahhoz adjam le a második részt. Viszont addigra elkezdtem nagyon könyvkiadózni…
És a kettő nem volt kompatibilis?
Azt hittem, kompatibilis lesz. Sőt, szerintem az is, csak én voltam hozzá gyenge. Szerepütközés jött létre. Leültem írni a második részt, de lelkifurdalásom volt miatta, azt éreztem, lopom a napot az írással, elveszem az időt a valódi munkámtól, pedig a kiadó fejlesztése nagyon igényelné a még több törődést. Egy nagyon rossz helyzetben lévő kiadót vettem át, amihez hamarosan csatlakozott még egy, és rengeteg feladat adódott velük. Szerettem is nagyon, és egy nagyon jó csapatot sikerült összerántani, voltak is eredményeink. Az újabb könyv viszont nem készült el. Aztán tavaly nyáron úgy alakult az életem, hogy hirtelen nagyon sok időm lett. Idő először is olvasni. Az valahogyan visszahozta az absztrakt gondolkodást, utóbbi pedig már könnyen fordult át írásba. Körülbelül a 80 százaléka hiányzott még a szövegnek, de nagyon sok jegyzet készült hozzá az évek alatt, így lehetett azt megtenni, hogy nagyjából 11-12 nap alatt betekertem egy szövegszerkesztőbe a hiányzó részt. Ilyen típusú szövegeket szerencsére könnyen, gyorsan írok, és egyébként is szoktam kampányszerűen dolgozni. Abban a nem egészen két hétben naponta kétszer két-három órákat aludtam, és folyamatosan ütöttem a gépet.
Az első EPIC megjelenése nagyjából egybeesett azzal az időszakkal, amikor már nagyon dübörgött a Harry Potter-láz, és bár szerintem a te könyved nagyon más, mint a HP volt, attól viszont nem lehet függetlenedni, hogy az olvasóid egy része valamilyen szinten mégiscsak ebben a szöveguniverzumban is szocializálódott. Érzed ennek a hatását?
Szerintem azt mindenki érzi, hogy az olvasási kultúránk a Harry Potter utáni olvasás kultúrája. Az EPIC magát a lázat azért tíz évvel lekéste. Tiszteletbeli tagja vagyok egy fiatalokból álló könyvtári olvasóközösségnek, az a nevük, hogy Aszódi Könyvtárlakók. Annyira kemények, hogy előfordul, hogy a tagok éjszakára is a könyvtárban maradnak. Jó társaság. Látom rajtuk is, hogy a Harry Potter egy hagyományos, üdvtörténeti mitológiaként működik náluk. Nem is csak irodalmi élmény, hanem az egyik fontos ősi történetünk. Jön a kiválasztott, aki felismeri a különbözőségét, de nem akarja a feladatát elfogadni, majd megküzd gonosszal, meghal, feltámad, és a halálból visszajött hős Armageddonnál legyőzi a sötétséget. Ezt a logikát, a mitikus hős logikáját nagyon értik, és könnyen dekódolják egyéb szövegekből is – ez például érzékelhető. Miközben annak a felhajtóerőnek már nincs hatása, ami akkor felpörgette a könyves világot. A kereskedő kollégák közül sokan mesélték, hogy azokban az években a Tüskevárból is tízszer annyit adtak el, mint korábban. Hogy miért? Mert évente egy Harry Potter-rész jelent meg, azt három nap alatt elolvasta a rajongó, és akkor ott maradt még neki szinte egy teljes év. Próbálta valamivel kitölteni az űrt, elfedni a hiányt, és ezért egy csomó más könyvet is elolvasott. Ez mára lecsengett. Egyébként abból a rengeteg olvasásból egy sokkal műveltebb millennial nemzedéknek kellett volna kitermelődnie – de ezt azért nem pont így tapasztaljuk. Fene se érti.
A saját gyerekkorodra visszagondolva mik voltak azok a könyvek, amelyek nagyon meghatározóak voltak?
Fekete István állandó szerző az életemben, az ő lassú tempója, korszerűtlen bölcsessége, rusztikus hangulatai segítenek megélnem a vidékiségemet. És nagyon hamar, konkrétan hatodikos koromban rátaláltam Robert Merle Malevil című regényére, ami után húsz évig velem maradt az egész életmű – a Malevilt például kétévente el szoktam olvasni. Olyannyira fontos ez, hogy van két tetoválásom, és ezek közül az egyik a Malevil piktogramja, ami az 1978-as kiadás borítóján jelent meg először: egy Picasso-firka, táncoló-harcoló alakokkal. A táncoló, arctalan figurák közötti örök küzdelem nagyon tetszett. A másik karomon meg egy arckép van, Emich Gusztávé, akinek a modern értelemben vett magyar könyvszakmát köszönhetjük. Azt ő találta ki, semmi nem volt előtte, ami akár csak hasonló lett volna az azóta is virágzó könyvezéshez. 1842-ben a tizedik könyvkereskedőként indult Pesten, de az ő Nemzeti Könyvkereskedése volt az első a ma már nem létező Kígyó téren, amelyik nem az Egyetem környékén működött. Akkoriban minden könyvkereskedő diákoknak árult ókori auktorokat meg növényhatározókat, jogi munkákat. Emich Gusztáv viszont az első pesti non-food vásárcsarnokba vitte be a könyveket, a szatócsbolt mellé, mert az volt az elgondolása, hogy Magyarországon a nők fognak olvasni. Persze mindenki kiröhögte, a céh óriási bukást jósolt. Aztán 1847-ben ötven évre megvette Petőfi teljes életművének és acélba metszett arcképének közlési jogát, és rájött arra is, hogy akkor fog igazán jól működni az üzlet, ha az egész tartalomszolgáltatói folyamatot az ellenőrzése alá vonja. Nemcsak kereskedett, de ő adta ki a könyveket, amelyeket a saját nyomdájában nyomott, és a saját lapjaiban promótált. Ezekből az üzletágakból jött létre 1868-ban az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulás.
A modern értelemben vett komplex médiabirodalom intézményét lényegében tehát ő sakkozta ki.
Csupa olyan céges megoldást fejlesztett, amikkel messze megelőzte a korát. Például igazgatói rendeletben rögzítette, hogy Pesten nem lehet olyan nyomdász, aki többet keres, mint az Athenaeum nyomdászai. Folyton emelték a béreket, pedig a legvadabb kapitalizmus világáról beszélünk. Az volt ugyanis a felismerése, hogy gépeket bárki tud venni, de a nyomdai szakemberek tíz év alatt tanulnak bele a pontos, hatékony termelésbe, ami behozhatatlan előnyt biztosíthat az Athenaeum számára, ha a cég megakadályozza a fluktuációt. Le is tarolta a piacot ez a gondolat – bár ezt ő már nem láthatta, mert 1869-ben elvitte a TBC.
A te életedben mikor dőlt el, hogy ennyire meghatározóak lesznek a könyvek?
Egy alföldi településen, Gyulaváriban nőttem fel, ami közigazgatásilag a fürdőváros Gyula egyik kerülete, de igazából inkább egy zárt, elkülönült falu. Dolgozott ott egy nagyon különös könyvtáros, Szászfalvi Eszterke, és az ő fiókkönyvtárban otthonra találtam, könyvtárlakó lettem magam is. Az első Robert Merle-re még anyuéknál bukkantam, de a többit már a könyvtárból szereztem be. Nyilván ettől nem függetlenül lettem végül könyvtáros, tulajdonképpen nincs is más végzettségem. Könyvtárigazgatóként dolgoztam, amikor a Bárka című irodalmi folyóiratnak megcsináltuk az online magazinját. Irodalmár lettem, abból könyvszakmai lapszerkesztő, majd könyvkiadó, ma már könyves gazdálkodást oktatok az egyik egyetemen, és most épp egy projektkiadó ügyeit intézem.
Az EPIC könyvekre jellemző egyfajta tematikus sokszínűség, hiszen megjelennek benne a különböző természettudományi témák, a kultúrhistória, az ökológiai ismeretek, a történelem, a mítoszok, a diplomácia, de még a rapvilág is. Kultúrafogyasztóként is mindenevő vagy?
Sajnos, egyre beszűkültebb az ízlésem, nagyon válogatok. De sokféléből válogatok, az igaz. A második EPIC írásakor, mivel nagyon kevés időm volt, tudatosan választottam olyan szubkultúrákat témaként, amelyeket nagyon jól ismerek, egyszerűen azért, hogy például ne arra kelljen figyelnem, mit csinál, milyen autóval jár, hogyan él egy rapper, hanem koncentrálhassak a szereplők hangjára. Sok évvel ezelőtt hónapokig dolgoztunk együtt Mr. Bustával és Horváth Gergellyel Busta Zsolti könyvén, a rap innen jött. Meg őt egyébként is évekig hallgattam, úgyhogy a regénybeli rapper modelljévé vált.
A zene nekem önvédelmi eszköz.
Nem nagyon szeretem az adminisztratív munkát, de rengeteg van belőle, úgyhogy, elkerülendő, hogy szétverjem a cég számítógépét tehetetlen dühömben, mindig vagy nagyon súlyos metált (jórészt Ektomorfot) hallgatok a pepecselős munkához, vagy a rapnek ezt az utcai, suttyó változatát, ami nekem jó, mert szétmossa az agyamat.
Az ökológiai szál miatt azt éreztem, mintha ez egyfajta figyelemfelhívás is akarna lenni, mintha fel akartad volna hangosítani annak a generációnak a hangját, amelynek a tagjai tulajdonképpen az olvasóid.
A szövegben elsősorban az iskola igazgatója képviseli az ökológiai gondolatot, nem pedig a gyerekek generációja. Ő érti meg, hogy a rombolás körbeért a bolygón, nincs már hová menekülni, a pusztítás társadalmi hatásai itt vannak a nyakunkon. Igen, ezt próbálom átadni például a saját gyerekeimnek is. Azt a nem magától értetődő tudást, hogy a Balaton mostani, nagyon alacsony vízszintje nem csak annyit jelent, hogy nyáron majd kényelmetlenebb lesz benne pancsikolni, és elakad a vitorlás. Ez a vízszint háborúkat jelent, népvándorlást, diktátorok ébredését. A megváltozó klíma a szabadságunk számára kihívás, nem pedig a vakációt veszélyezteti.
Itt hangzik el a regényben az a mondat, hogy bár mindenki egyetértett a célokkal, de amikor cselekedni kellett, jött a politika, és lényegében minden maradt a régiben.
Felmerül, hogy korábban miért lehetett elodázni a cselekvést. Hát, például azért, mert nem ott, helyben történtek a pusztulások, ahol az azt előidéző kibocsátások forrásai voltak. Az esőerdő nagyon messze pusztult el, nem ott, ahol a freongázokat kiengedték meg ahol a trópusi fából készült bútorokat drágán megvették. A folyók nem ott száradtak ki, az eső nem ott tűnt el, hanem, mondjuk, Szíriában. Egy ideig távol maradt a hatás, legfeljebb David Attenborough filmjeiben láttuk.
De mostanra visszaértek hozzánk a következmények.
Azért kell erről beszélni, mert megoldás továbbra sincs. Lányi András professzor szerint az volt a 20. század második felének szuperideológiája, hogy többet kell termelnünk, azt okosabban, igazságosabban elosztanunk, és akkor mindenki jobban fog élni, és ettől a jóléttől mindenki boldogabb lesz. A hatvanas évek végétől viszont először a filozófusok, aztán a társadalmi mozgalmak is rájöttek arra, hogy rossz maga az alapgondolat, mert nincs olyan, hogy büntetlenül többet termelünk. A termelésünk valójában fogyasztás. Ahogy egyre többet termelünk annak érdekében, hogy boldogabbak legyünk, egyre több minden fogy el, és egyre nyomorultabb lesz a világ körülöttünk. Egy Blade Runner típusú valami felé mozgunk, és ez riasztó.
Az EPIC egyszerre ifjúsági, kincskeresős és kalandregény, van benne disztopikus szál is, de közben Budapest regénye is. Neked milyen a viszonyod Budapesthez, hol érzed magad a leginkább otthon benne?
Otthon sehol nem érzem magam Budapesten, de most már Gyulán sem. Van viszont egy hely, ami eléggé fontos nekem: a Népsziget. Nem került bele az EPIC-be, de valamibe biztosan bele fog, mert a Népsziget Budapesten belül egy vicces időgép. Ráadásul tényleg olyan, mint egy portál, úgy lehet odajutni, hogy egy gyaloghídon átsétál az ember az Újpesti-öböl torkolata fölött. A nyolcvanas évekből itt maradt kis éttermeket találni a sziget fái alatt, egy hatalmas kecskefarmot, bozótot, evezőpályát, imádom az egészet.
Akik annak idején olvasták az első részt, ma már fiatal felnőttek. Mit tapasztalsz, a második rész megjelenésekor visszatértek ezek az olvasók?
Az első rész olvasóközönsége felerészben a gimis korúak szüleiből állt, ez kiderült. Tehát sok esetben a célcsoportnak gondolt tinik anyukái, apukái lettek az olvasóim. Nyilván nem véletlenül, mert, ahogy nekem magamnak is ad az EPIC valamiféle nosztalgiát, úgy ezt ők is érezhetik.
Mit lehet tudni a trilógia harmadik részéről?
Az első két rész a meghatározatlan jelenben játszódik. A harmadik könyv cselekménye a közeli jövőben indul, öt évvel az első két könyv után. Már leérettségiztek a gyerekek, és a sztori azt mutatja meg, mi történik akkor, ha a szülők nemzedéke represszióval próbálja visszaszuszakolni a szellemet a palackba. Forradalom történik, gyanítom.