Az ausztrál Victoria állam párkapcsolati nonstop segélyhívó vonalára átlagban hárompercenként fut be egy telefon. Sok nőnek nem ez az első hívása; átlagosan nyolc alkalommal térnek vissza bántalmazó partnerükhöz, mielőtt végleg kilépnének a mérgező kapcsolatból.Ausztráliában minden hatodik nőt bántalmazott már partnere, az Egyesült Államokban naponta több mint két nő hal meg párkapcsolati erőszak következtében, Magyarországon pedig hetente legalább egy.
Az elismert ausztrál oknyomozó újságíró, Jess Hill négyéves kutatómunka eredményeként megírt könyve a mérgező párkapcsolatok mélyére ás, feltárja, hogy miképp szereznek hatalmat a bántalmazók áldozataik felett, és hogyan hagyja cserben a bántalmazottakat az elvileg megvédésükre hivatott igazságszolgáltatás.
A rideg tényeket felkavaró történetekkel vegyítő Mert kihozod belőlem az állatot az elmúlt évek egyik legnagyobb visszhangot keltő tényirodalmi könyve lett, amely elnyerte a rangos ausztrál irodalmi kitüntetést, a Stella-díjat.
„A Mert kihozod belőlem az állatot kimerítő alaposságú, elborzasztó és meggyőző tanulmány a párkapcsolati erőszakról és annak rengeteg formájáról és álcájáról.” (Booklist)
„Egy egyenlőtlen társadalom egyenlőtlen helyzetet teremt. Ez a könyv érthetően, átélhető személyes példákon keresztül mutatja be a párkapcsolati erőszakot - és a saját felelősségünket ebben.” (NANE és PATENT Egyesület)
Az ausztrál oknyomozó újságíró, Jess Hill 2014 óta dolgozik a párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos ügyek felderítésén, előtte pedig az ausztrál tényfeltáró portál, a The Global Mail közel-keleti tudósítója volt. Munkásságáért több fontos elismerésben is részesült, kétszer is megkapta a legrangosabb ausztrál újságírói díjat, a Walkey-díjat és az Amnesty International médiadíját. A négyéves kutatómunka nyomán megírt Mert kihozod belőlem az állatot 2020-ban elnyerte a Stella-díjat.
Az Alexandra Kiadó a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület, illetve a Patent Egyesület segítségével tette a könyvet a magyar olvasók számára is hitelessé és aktuálissá.
Jess Hill: Mert kihozod belőlem az állatot (részlet)
1953. szeptember 24-én hivatalosan véget ért a koreai háború, és életbe lépett a Big Switch hadművelet. A szovjet teherautók nyitott platóján huszonhárom amerikai hadifoglyot szállítottak Panmindzsonba, az egyik fogolycsere-táborba. A táborban már hónapok óta forrt a dühtől a hangulat, ahogy az amerikai hadifoglyok tértek vissza Észak-Koreából, és iszonyatos kegyetlenségekről számoltak be. Aznap azonban, ahogy a teherautók közelebb értek, az amerikai megfigyelők azt látták, hogy ezek a foglyok valahogy mások. Le voltak barnulva, látszott, hogy egészségesek, kék színű, bélelt, kínai uniformist viseltek, rajta Pablo Picasso békegalambjával.
Amikor megálltak a teherautók, a foglyok kacagva ráztak kezet fogvatartóikkal.
„Majd találkozunk Peipingben (Peking régi angol neve), öregem” – mondta az egyikük, ahogy másztak le a teherautóról. A fogadásukra kisereglett, megdöbbent emberek felé fordulva a hadifoglyok összeszorított ököllel azt kiáltották: „Holnapra a nemzetközi szovjet egyesíti majd az emberi fajt!” Aztán, ahelyett, hogy a honfitársaikhoz mentek volna, megfordultak, és dezertáltak a kommunista Kínába.
Ezek a döbbenetes fogolyszökések csak a jéghegy csúcsát képezték. Az észak-koreai táborokban az amerikai hadifoglyok valami példátlan módon működtek együtt az ellenséggel. Nemcsak jelentettek a társaikról, hanem százával tettek hamis tanúvallomást, letagadták a kegyetlenkedéseket, a rádióban fennen dicsőítették a kommunizmus erényeit, és elítélték a nyugati kapitalizmust. Mindaddig példátlan volt, hogy fogságba esett katonák így elárulják a hazájukat.
Amerika számára ez a történet lázálom volt. Mi vehette rá az embereiket arra, hogy az ördögi hitre térjenek? Dühödt riportokban számoltak be az újságok arról, hogyan varázsolták el a kommunisták az amerikai hadifoglyokat egy új, kifinomult fegyverrel, amit „agymosásnak” neveztek. Ez olyan agykontroll-módszer, amelynek alkalmazása során az emberi agyból üres tábla lesz, ahová új gondolatokat, emlékeket, hiedelmeket lehet bevésni. Ez nem valami szélsőséges összeesküvés-elmélet volt, hanem még magas kormányhivatalnokok is komolyan hittek benne, többek közt a CIA főnöke. Az 1950-es évek végén már szinte hisztéria alakult ki az agymosással kapcsolatban.
Albert Bidermant, az amerikai légierő társadalomtudósát mindez nem győzte meg. Úgy vélte, az „agymosás” mint fogalom inkább a propaganda, semmit a tudomány része. Amikor Washingtonban csúcsra járt a paranoia, a légierő megbízta Bidermant, hogy fedje fel, miért működött együtt annyi jól kiképzett amerikai repülőtiszt a kommunistákkal.
Miután Biderman számos interjút készített a hazatért hadifoglyokkal, gyanúját beigazolva látta: együttműködésüket nem valami ezoterikus új technika révén nyerték meg, hanem az észak-koreai táborokat vezető kínai kommunisták a kényszerítő kontroll évszázados módszereit alkalmazták. Ezek „elsősorban egyszerű, közérthető módszerek az egyén fizikai és erkölcsi erejének megtörésére.” Semmi új sincs bennük, csak épp háborúban nem alkalmazta eddig senki. Ezért érte olyan felkészületlenül az amerikai katonákat, ezért nem tudtak neki ellenállni.
Biderman szerint a kényszerítő kontroll három dologra épít: a függőségre, a tehetetlenségre és a rettegésre.
Ezek elérésére a fogvatartók nyolc technikát alkalmaztak: elszigetelés, az érzékelés kisajátítása, erőtlenség és kimerültség előidézése, szorongás és kétségbeesés keltése, a büntetés és jutalmazás váltogatása, a mindenhatóság demonstrálása, lenézés, valamint a lényegtelen dolgok szigorú megkövetelése módszerét. Biderman Táblázata az erőszakról rámutat, hogy az első látásra elszigeteltnek tűnő kegyetlenkedések valójában bonyolult kapcsolatban állnak egymással. A kényszerítő kontroll a maga teljességében csak akkor tárul fel, amikor ezeket a cselekedeteket együtt szemléljük.
Biderman Táblázatában nem szerepel a fizikai bántalmazás. Bár gyakran alkalmazták, a tényleges erőszak nem volt „sem szükséges, sem különösen hatékony módszer” ahhoz, hogy a foglyok együttműködjenek fogvatartóikkal. A képzettebb és tapasztaltabb kihallgatók kerülték. Elég volt elütetni a foglyokban az erőszaktól való félelmet. Ezt „fenyegetéssel, és annak a sugalmazásával érték el, hogy drasztikus dolgokra is készen állnak”. A kínai kommunisták, ellentétben a németekkel vagy a japánokkal, nem akartak brutálisan fellépni a rabokkal, sem halálra dolgoztatni őket. Csupán a szívüket és az eszüket akarták irányítani.
Az emberek hitetlenkedve fogadták Biderman kutatási eredményeit. Valóban ennyire könnyen lehet manipulálni az embereket? Biztos benne, hogy nincs valami olyan, amit nem derített fel? Biderman azonban biztos volt a dolgában: „A kommunizmusnak egyik aspektusa sem mutatja meg pontosabban, hogy milyen kevéssé tiszteli az igazságot és az egyént – írja –, mint az a tény, hogy ezekhez a technikákhoz folyamodik.”
Az 1970-es években, amikor a nők kezdték elözönleni az újonnan nyílt menedékeket és szállókat, elmondták, hogy elszigetelték őket a barátaiktól és rokonaiktól, megmondták nekik, hogyan kell viselkedniük, becsmérelték, manipulálták, megerőszakolták és halállal fenyegették őket.
Általános volt a fizikai erőszak, amely akár szélsőséges szadizmusban is megnyilvánult,
de a túlélők mind azt állították, hogy nem ez volt a legrosszabb, és volt, akit fizikailag egyáltalán nem is bántalmazott a partnere. Diana Russall, úttörő könyvében (Rape in Marriage – Erőszak a házasságban) két felsorolást tett egymás mellé, Biderman táblázatát az erőszakról, valamint a családon belüli erőszak elkövetőinek általánosan alkalmazott technikáit. A két lista gyakorlatilag azonos volt, az egyetlen különbség, hogy míg az észak-koreai fogvatartók taktikai megfontolásból használták őket, a férjek ösztönösen.
