Martyna Bunda lengyel írónak néhány hónapon belül két regényét is kiadták magyarul: a 2019-es A kék macska a Margó Könyvek-sorozatban a Helikonnál, míg 2017-es debütáló regénye, a Ridegség a Magvetőnél jelent meg.
Előbbi, ahogy kritikánkban is írtuk, egy sok évszázadot felölelő, filozofikus mű, melynek középpontjában a tudomány és a megmagyarázhatatlan örök harca áll (olvass bele). Utóbbi egy könnyebben befogadható, megrázó és felemelő családregény, mely egy egyedülálló anya és három lánya történetét meséli el a második világháborúban átélt borzalmaktól kezdve (itt beleolvashatsz) az anya haláláig.
Az író az Őszi Margó vendége volt októberben, a könyvbemutató előtt beszélgettünk vele a kasubok és lengyelek különbségeiről, a női nézőpontról és a könyveit erősen meghatározó szimbólumokról is.
A Polityka hetilapnál dolgozol a regényírás mellett. Ez hogyan hat az irodalmi tevékenységedre?
Regényíróként is azok a kérdések foglalkoztatnak, amik újságíróként. Tulajdonképpen akkor fordultam a szépirodalom felé, amikor abbahagytam az aktív újságírást és szerkesztőként kezdtem dolgozni, ami azt jelenti, hogy egy szobába zárva olvasom és gondozom a kollégáim szövegeit. Azt láttam ezekben a történetekben, hogy vannak emberek, akik valahogyan képesek túlélni a nagyon traumatikus eseményeket, képesek túljutni rajtuk, de ez nem szükségszerű. És elkezdett érdekelni, hogy ez hogyan történik.
Önmagában az a kérdés izgatott, hogy mitől függ, valaki megragad-e az áldozatszerepben.
Ez vezetett végül a Ridegséghez.
Másrészt a cikkeket olvasva feltűnt, hogy amikor az emberek elmesélnek egy történetet, nagyon sokszor a részletekre koncentrálnak. Például, amikor leírják valaki halálát, gyakran azzal kezdik, hogy milyen volt a cipője. Azt hiszem, engem az újságírás tett igazán érzékennyé ezekre a részletekre.
A kék macska és a Ridegség helyszíne is Kasubföld, te is ott születtél. Össze tudnád foglalni, hogy miben különbözik ez a vidék Lengyelország többi részétől?
Ennek a régiónak van saját nyelve, és saját története is, ami nem mindig vág egybe a lengyelországi történelemmel. Például a többi lengyel régióban természetes volt, hogy a föld az arisztokrácia kezében van és jobbágyság alakult ki. Ez Kasubföldön egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő. Vannak nagyon jellegzetes természeti tényezők, például a tenger közelsége vagy a tóvidék, és elég vad a természet.
A kasuboknak különleges a státusza, mert ők egy olyan népcsoport, akik valamiféleképpen nemzetiséget alkotnak, ahhoz képest viszont, hogy mennyire egyértelmű a különbség a kasubok és a lengyelek között, viszonylag minimális a szeparatista törekvésük. Érdekes pillanatnak vagyunk egyébként tanúi, mert elkezdték átértékelni Kasubföldet, és azt, hogy hogyan beszélünk róla a lengyelek vonatkozásában.
Nagyon sokáig szégyen volt például, ha valaki kasub származású.
Vagy ott van az is, hogy milyen romantikus pillanatokat kötnek Kasubföldhöz a lengyel történelemben, pedig nem szükségszerűen úgy történtek a valóságban, ahogy azt megírták.
Érdekes példa, ahogyan lengyelül a temetőkről beszélnek: az evangélikusra azt mondják, hogy az „övék”, a másoké, a „miénk” az a katolikust jelenti. Kasubföldön nem beszéltek így, hiszen ez egy olyan vidék, ami három nép és három régió találkozási pontja volt a lengyel-német határon. A kasubok se ide, se oda nem tartoznak. A második világháború után persze minden, ami a németekhez köthető, negatív jelentéstartalmat kapott. Ezért is kezdték el szétválasztani, hogy „övék” és „miénk”, de ennek nincs értelme ebben a régióban, mert itt mindig is keveredés volt.
A Ridegséggel kapcsolatban először a címe gondolkodtatott el. Van benne ugyan egy utalás a rideg nőre, de ezen túl a regény főszereplői egyáltalán nem tűntek érzéketlennek.
Ennek két rétege van. Az egyik az, hogy a lengyel olvasók eléggé hozzászoktak ahhoz, hogy paradox módon a cím teljesen másra utal, mint a regény tartalma. Számukra valószínűleg nem olyan meglepő, hogy a Ridegség éppen ennek az ellenkezőjéről szól.
Másrészt már említettem a traumatikus tapasztalatokat, és ahhoz, hogy ezeket túléljük, lehetséges, hogy kezdetben valóban segítséget nyújt az érzelmek egyfajta kikapcsolása. De aztán ahhoz, hogy ki tudjunk szabadulni ebből az ördögi körből, el kell kezdenünk érezni,
elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megnyissuk magunkat,
és ezekről az érzésekről, az érzékenységről szól ez a regény.
Az már a legelején elhatároztad, hogy mind a négy nő, az anya és a három lány nézőpontját bemutatod?
Csak kontextusában érthető meg igazán a szereplők viselkedése. Ha egyetlen nézőpontot választottam volna ki, akkor nem tudtam volna ezt az egész rendszert bemutatni, és ahhoz, hogy túlléphessünk a traumatikus tapasztalatokon, mindig egyfajta rendszert kell látnunk ezekben a kapcsolatokban. És számomra a lényeg az volt, hogy a kilépést megmutassam.
A férfiak többnyire mellékszereplőként jelennek meg a történetben, különböző módon mégis leuralják, megbénítják a nők életét. Ezt valamiféle társadalomkritikának szántad?
Azért nem mondanám, hogy másodrendű szereplők lennének, de valóban a női nézőpont az elsődleges. Hosszú időn át a férfiak nézőpontja érvényesült, de számomra az a természetes, hogy nőként női szemszögből beszélek. Szóval nem valamiféle manifesztóról van itt szó, egyszerűen csak arról, hogy ezt a valóságot ebből a nézőpontból tudtam megírni.
De egyébként tetszik az, hogy manifesztónak érzik az emberek, mert valahogyan be kell tölteni azt az űrt, ami korábban létrejött. Itt azért volt fontos többek között, mert
ahhoz, hogy leírjam a traumából való felszabadulást, szükségem volt a közelségre,
és én csak női szempontból tudom ezt a közelséget leírni. Férfi szempontból, bármennyire erőlködnék, nem sikerülne.
Nem a nézőpontra értettem a társadalomkritikát, hanem arra, ahogyan szinte mindegyik férfi, talán egy kivételével, nagyon rossz hatással van a női szereplők életére.
Nem társadalomkritika volt a célom, de valahogy így sikerült. Dehát a valóság elég gyakran úgy alakul, hogy a férfiak uralkodnak a nőkön, úgyhogy lehet, hogy ezzel ezt adtam vissza.
Mi adta A kék macska alapötletét?
Meglepő módon sokkal személyesebb ez a könyv számomra, mint a Ridegség. Az egész valamikor akkor kezdődött, amikor kamaszkoromban elküldtek nyáron egy kolostorba táborba, ami emberileg, közösségileg rossz élmény volt, másrészt viszont nekem nagyon fontos a transzcendencia keresése, ami ennek egy első lépcsőfoka volt. Tehát erről, a transzcendencia kereséséről akartam írni, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült.
Mind a két könyvben nagyon fontos szerephez jutnak az állatok: valahogy mindig közük van a nagy fordulópontokhoz, vagy épp csinálnak valamit, ami komikus feloldásként működik. Miért ilyen hangsúlyosak az állatok a regényeidben?
Regényt írni, szépirodalmat írni számomra intuitív tevékenység, sokkal kevesebb benne a tervezés, mint ahogy az esetleg tűnhet. Amikor cikket írok, az teljesen más: egy olyan szöveget nagyon logikusan kell felépíteni, tudni kell, hogyan áll össze. Viszont regényíróként kicsit vakon tapogatózok, belemarkolok dolgokba, aztán megnézem, hogy ebből mi is maradt a kezemben.
Tény, hogy az állatok megtöltik a történeteimet, de azért is, mert
a kapcsolatok, a közösség központi szerepet játszanak nálam,
legyen szó akár arról, hogy ezek a nők hogyan kapcsolódnak egymáshoz, akár arról, hogy hogyan kapcsolódnak a körülöttük élő állatokhoz. Nem szántam manifesztónak ezt sem, de fontos számomra, hogy úgy is olvasható, valamiféleképpen szembehelyezkedem az antropocentrikus világképpel. Szerintem a fejlődésnek ebbe az irányba kellene haladni, az emberek és az állatok nagyon éles szembeállítása helyett valahogyan egy rendszerbe kapcsolni őket.
Emellett a szépirodalom által a gyermeki érzékenységhez, intuícióhoz is visszatérhetünk. Az én gyerekkoromat ilyen szempontból két dolog határozta meg, és mindkettőben nagy szerepe van az állatoknak. Egyrészt egy nagy házban laktunk, de nem lakott a közelben másik gyerek, így a játszótársaim gyakorlatilag pókok, giliszták és csigák voltak. Másrészt, amikor a nagymamámnál voltam, aki állatokat tartott, ismét csak azokkal játszottam, disznói, libái és kutyái voltak. Más gyerekek valahogyan csak ezen a világon kívül jelentek meg a számomra.
Szintén közös a regényeidben, hogy a kék szín végigvonul bennük, sok nagyon fontos tárgy kék. Számodra mit hordoz ez a szín?
Egyértelműen szimbolikus szerepe van. Kötődik egyrészt a transzcendenciához, a szomorúsághoz, Kasubföldhöz, hiszen mondják rá azt is, hogy tóvidék. Ez a víz színe, ami egyrészt az életet jelképezi, másrészt a tudatalattihoz is kötődik, úgyhogy rengeteg jelentésrétege van. Nagyon köszönöm, hogy ezt észrevetted, mert az, ahogyan a kék tárgyak keringenek különböző formákban és karaktereknél, nagyon fontos.
A hasonlóságok ellenére A kék macska és a Ridegség idejében, felfogásában, hangulatában eléggé különböző regények. Ezt te magad is így látod? Olyan típusú író vagy, aki szeret minden könyvével valami újat, mást csinálni?
Egyrészt igen, különböznek ezek a könyvek egymástól, kicsit olyan, mintha különböző szinteket mutatnék meg hasonló dolgokból. A Ridegségben, ami az első könyvem volt, a kapcsolatok mögött megjelenik egyfajta magány, és A kék macskával mintha egy szinttel mélyebbre mentem volna ebben.
Másrészt, hogy mennyire tudatosan akarok mást megmutatni... A könyvírás elég furcsa folyamat számomra, azzal kezdődik, hogy benyomásokat gyűjtök össze, és ezek idővel valahogy összeállnak. Például a harmadik regényemben (Podwilcze, egy kasub falu a címadó – a szerk.) rögtön az elején megjelenik egy tapétaminta, annak abszolút megvan a szerepe abban, hogy a történések hogyan állnak össze, de csak utólag derül ki.
A regényírásban mindig benne van egyfajta feszültség,
hogy a végén mindezek a kis elemek összeállnak-e egyáltalán a nagy képben.
Befejezésül tudnál ajánlani kortárs lengyel köteteket? Hátha ötletet kapnak a magyar kiadók.
Stasia Budzisz Welewetka (A velevetka egy kasub népdal és tánc – a szerk.) című riportkötete a legjobb, amit Kasubföldről olvashatsz.
Wiktoria Bieżuńska könyve, A küszöbön átlépve elfüttyentem magam (szabad fordításban – a szerk.) nagyon szép regény, egy kislány nézőpontjából, akit a felnőttek belerángatnak a családi drámákba.
Aztán egyszerre fantasztikus és kicsit őrült Marta Hermanowicz Vége című regénye. Kicsit nehéz olvasni, mert álomszerű, a főhős a nagyanyja háborús emlékeit látja.
Edward Pasewicz Pulverkopf című regényét is ajánlom, egy lengyel-német családról szól, de az orosz hatás is benne van, mert Lengyelország keleti részén játszódik. Azt hiszem, ez a kedvencem, mert a vegyes házasságok egy kibeszéletlen része a lengyel történelemnek. Ez egy új narratíva, 15 évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna megírni egy ilyen regényt.
Köszönjük a tolmácsolást Kellerman Viktóriának.
