Az anya, Rozela egy kasubföldi faluban él, gazdálkodik, és egyedül neveli három lányát. Ebben a világban a férfiak meghalnak, eltűnnek vagy börtönbe kerülnek, de ha megjelennek a ház körül, abban sincs sok köszönet. A lányok – Gerta, Truda és Ilda – különböző egyéniségek, az egyik szigorú és megbízható, a másik bohém, a harmadik konok. Ők nem maradnak a lengyel faluban, a közeli kisvárosba vagy Gdańskba települnek át, de a fontosabb események alkalmából mindig hazatérnek.
A Ridegségben mintha kétféle időszámítás lenne egymás mellett: a külső történelmi idő, amely a náci megszállástól a szovjetek bejövetelén keresztül a lengyel pártállami diktatúra hétköznapjaiig állítja újabb és újabb próbatételek elé a regény hőseit; de ott van a térség és a falu saját belső ideje is, egy sokkal archaikusabb, sőt a természet körforgásához kapcsolódó időtapasztalat.
Martyna Bunda: Ridegség (részlet)
Fordította Mihályi Zsuzsa
Rozela
Most egészen kitavaszodott! Minden jól haladt. Alakult a ház. A falak már szépek. Az utazó árust, Vörös Cigányt nem riasztotta el Truda közönye, továbbra is járt a házhoz, és mindig hozott valamit.
Rendes haszonnal terítette az első adag szeszt, amit Rozela állított elő a pincében. Voltak, akik most inkább vágytak vodkára, mint kenyérre. Amikor Vörös eljött a következő adagért, hozott három kismalacot a biciklikormányra kötözött dobozban. Trudára pillantva azt mondta: – Lengyel fehér lógófülű fajta. – Ez úgy hangzott, mintha legalábbis aranyból lennének.
Beköltöztek a konyhába a kismalacok.
A bizalommal teli, mindig kíváncsi kis állatkák mindenhová be akartak bújni, és ha nem engedték nekik, fölszegték a fejecskéjüket, és úgy néztek az ember szemébe, mint a kutyák. A sparhelt mellett kaptak alvóhelyet, ugyanabban a kartondobozban, amelyben megérkeztek. Rozela kijelentette, hogy nem árt rögtön szobatisztaságra szoktatni őket. Akkor is jól jön, ha később kikerülnek az ólba. Valahányszor a padlóra piszkított valamelyik kismalac, Rozela finoman megfogta kétoldalt, a tócsához nyomta az állatka orrát, és azt mondta: „Pfuj!” Aztán ráültette a malackát a kupac homokra, amit külön ezért hoztak a tóról. A kismalacok villámgyorsan megértették, miről van szó.
Truda adott nekik nevet, pedig eleinte nem örült a kis disznóknak. A legmozgékonyabb, játékos kedvű malacot, amelyiknek finom, fehér pihe borította a pofácskáját, Kesének nevezte el. A legcsöndesebb és legérzékenyebb malacka, amelynek vicces foltok voltak az oldalán, a Pöttyös nevet kapta. A kan malac Gustaw lett, mert igazán semmivel sem tűnt ki. Akkor legalább a neve legyen különleges.
Gerta főzni kezdett a malacoknak. Korábban kelt mindenkinél, hogy elhelyezze a krumplit a gőzölgő vízzel teli fazékra tett szitán, aztán a krumplihéjjal és a korpával együtt összetörje. Truda próbált javítani valamit a malackonyhán. Egyszer kakukkfüvet adott a krumplihoz. A malackák köhögni kezdtek, és összetaknyolták Truda cipőjét. Truda mérgében a tűzbe dobta a maradék gyógyfüvet. Olyan illat lett, mint a templomban, de csak kis időre, utána viszont nem volt mivel ízesíteni a levest.
Gyorsan nőttek a malacok Gerta tört krumpliján, egy hónap elteltével ki kellett költöztetni őket a konyhából. Rozela úgy döntött, hogy a tó melletti kis építményben lesz az óljuk, amelyet Abram tervei szerint építtetett, bár a férje halála után nem volt rá semmi szükség. Az utolsó ringlószilváknál állt, ahonnan már a rétre nyílt a kert. Abram obszervatóriumnak vagy inkább laboratóriumnak szánta ezt a helyet: mindenesetre valami ilyesmit rajzolt le, Rozela pedig felépíttette, a legkisebb részletet sem hagyva ki, volt benne kétplatnis tűzhely is egy külön helyiségben.
Meg kellett még győzni Ildát, aki a kezét tördelte, mintha tényleg fontos dologról lett volna szó.
Nem engedte, hogy pont disznóknak adják át az apja szentélyét. Gerta és Truda mégis meggyőzte. Ez utóbbi, aki eleinte nem volt oda az állatokért, most olyan gyengéden bánt velük, mintha kisbabák lennének, és így intézte a dolgot a húgával is, mélyen a szemébe nézett, és kérlelte: – De nézd csak, kismalackák, szegénykék, édesek – míg Ilda bele nem nyugodott.
Kicsit át kellett alakítani a laboratóriumot. A mester, akit egy üveg tiszta szesszel fizettek meg, sürgős munkának ítélte. A szemét forgatva, mondván, hogy nem látott még olyat, hogy disznók így laktak volna, sekély vájatot vésett a padlóba lefolyónak. Aztán Rozela utasította, hogy építsen a falba még egy polcot is, és amikor a mester megkérdezte, hogy minek az, azt felelte, hogy a disznók is szeretnek rendes helyen lakni, ezért elhelyez majd nekik néhány dísztárgyat. Erre a mester már nem mondott semmit, csak olyan mélyet sóhajtott, hogy félő volt, mindjárt kipukkad. Estére viszont készen volt a munka. Rozela megígérte a mesternek, hogy ha gyorsan befejezi, anélkül hogy kérdezősködne és a szája járna, kap még két palackkal a házi szeszből.
A szemmagasságban falba épített polcra kerültek az Abram után maradt holmik: a szeszfőzésre alkalmatlan mérőhengerek, valahonnan idehozott kövek, állítólag holdkőzetek, egy bronzból vagy rézből készült kis női aktfigura, amit sajnáltak kidobni, és nem lehetett vele szöget beverni, mint egy kalapáccsal. Végül a vasaló. A régi, kiszolgált darab. A lányok rögtön kérdezgetni kezdték, miért került az ólba, de Rozela határozottan kijelentette:
– Ez a vasaló elromlott, és hozzá ne merjen nyúlni egyikőtök se. Megtiltom. Letöröm a kezeteket.
Még aznap este lebonyolították az átköltözést a disznókonyhába – ahogy Rozela elnevezte a helyiséget. Pöttyös kapálózott és szabadulni akart, amikor Truda és Gerta a karjukban vitték át a kerten, idegesen nézegetett ide-oda, és kifejezetten meglepettnek látszott, amikor először pillantotta meg az arany percekben napfényben fürdő világot. Kese, jellemző módon, illedelmesen lépkedett az ágyások közti ösvényen, madzagon vezetve, a kan malac pedig, amelyik egyáltalán nem akart elindulni, lelógatta a fejét Ilda karjában, mintha meghalt volna. Mintha minden mindegy volna neki.
A disznók rögtön rájöttek, mire való a lefolyó: amikor Vörös Cigány három hét múlva megint arra járt, és látta, milyen bájosan lebzselnek az ólban, félig viccből megkérdezte Rozelát, hogy a saját lányát is el tudja-e varázsolni. Nem tudta.
A malacok után Vörös hozott nekik még csirkéket, azok gyorsan megnőttek, méretes tyúkok lettek. Az egyik különlegesnek bizonyult. Amíg a többi kétnaponta tojt két tojást, ez a tyúk hatot. Nevet is kapott: Agatka. Tojta a tojásokat, csakhogy utána úgy csípett és karmolt, mint egy kakas, ha valaki el akarta venni tőle a tojásait. Nem lehetett a közelébe menni bot vagy valami régi pokróc nélkül, amivel letakarták a tyúkot arra az időre, amíg kivették alóla, amit kellett. Agatka ezután boldogtalanul sétált az udvaron, kotlani próbált egy kövön vagy valakinek a fején, néha még egy-egy kölyökmacskán is. Vörös Cigány azt tanácsolta, hogy öntsék nyakon hideg vízzel. – Igen, egyenesen a kútból, a vödörből – mondta –, hogy magához térjen. – De hát micsoda ötlet ez! – háborgott Rozela. – Még megfázik a tyúk! – mondta az utazó árusra nézve.
Véletlenül derült ki, mi a teendő.
Egyszer belegabalyodott a tyúk a takaróba. Hogy kiszabadítsa, Rozela elkezdte lóbálni az anyagot. Nem segített. Lóbálta és lóbálta, míg meg nem hallotta, hogy a máskor dühös és harcias tyúk békésen kotkodácsolni kezd. Valósággal dorombolt elégedettségében. Miután jó negyedóráig hintáztatta így Agatkát, míg meg nem fájdult a karja, elengedte, aztán végignézte, hogy kicsit talán imbolygó léptekkel, lassan átvonul a tyúk az udvaron. És esküdni mert volna, hogy fülig érő csőrrel mosolyog. Agatka leült az almafa alá, és órákat töltött nyugalomban, anélkül, hogy bárkibe is belecsípett volna, és egy percig sem aggódott a tojások miatt.
Gerta ötlete volt a tyúkhinta. Fogott egy közönséges, nagyobb fűzfavessző kosarat, és zsinórral az almafára kötötte. Ezután ha bárki arrafelé tévedt, a tyúk lármázott, hogy menjen oda, és ringassa. Az emberek eleinte nevetgéltek, sőt röhögtek, de hamar hozzászoktak. Mindig jött valaki az udvarra, aki meghintáztatta a tyúkot a kosárban, Rozela pedig tojással fizetett érte. – Kiváló tyúk – mondogatta Agatkát nézve. – Tényleg kiváló, bár nem tudja, mivégre él.
