Kamaszként visszatérő álmom volt, hogy egy bokor mélyén találok egy csecsemőt. Boldogsággal és melegséggel töltött el, aztán rögtön kétségbeestem, hogy vissza kell őt adnom az igazi szüleinek. Mindig foglalkoztatott az örökbefogadás misztériuma. Mesét szőttem az örökbefogadott gyerekekről, úgy gondoltam rájuk, mint szegény babákra, akiket eldobott a gonosz édesanyjuk, de nagy szerencséjükre családok vették magukhoz őket, és utána mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt. A mesémben fontos szerepe volt még az időnek, az örökbefogadásra egy végeláthatatlan várakozásként és sokszor be nem teljesült álomként gondoltam.
Mártonffy Zsuzsa Akiknek két anyja van című könyve nemcsak azért kötelező olvasmány, mert ezt a sok helyen hibás mesét kiigazítja, hanem mert előítéleteinkkel is szembesít minket - mindannyiunkat, nem csak az örökbefogadókat.
Mártonffy Zsuzsa: Fontos, hogy a társadalom ismerje az örökbefogadás folyamatát - Könyves magazin
Mi a különbség nevelőszülő és örökbefogadó szülő között? Ki fogadható örökbe? Mennyit kell várni egy örökbefogadott kisgyermekre? Mártonffy Zsuzsa Akinek két anyja van című kötete hasznos tanácsokkal, gyakorlati útmutatóval és rengeteg személyes történettel tisztázza és hozza közelebb a témát. A szerzővel Ott Anna beszélgetett a Margó utolsó napján.
Az olasz Inter focicsapat évekkel ezelőtt létrehozott egy Inter Campus nevű alapítványt, ami a világ számos pontján azt a célt tűzte ki, hogy árvaházakban és gyermekotthonokban tart fociedzéseket, hogy ne a csellengés legyen az egyetlen szabadidős elfoglaltságuk az itt nevelkedő gyerekeknek és fiataloknak. Amikor Magyarországra is elért a kezdeményezés, az olaszok és a budai gyermekotthon igazgatója között én tolmácsoltam. Hetente többször napokat töltöttem a gyerekek között, tanácstalanul méregetve őket, vajon mivel segítek nekik: ha nem érzik rajtam a bizonytalanságot és a megrendülést, vagy ha beszéltetem őket arról, hogy vannak, hogy kerültek ide. A két-hároméves kislányok barátjuknak fogadtak, versengtek, ki üljön az ölembe, amikor indulni készültem, volt, aki megkérdezte, hazaviszem-e magammal.
Dühös voltam és szomorú, nem értettem a rendszer felépítését: ha számtalan család vár évekig örökbefogadásra, ezek a gyerekek pedig itt nőnek fel szülők nélkül, akkor hogy nem lehet gyorsabb ez a folyamat?
Mártonffy Zsuzsa és férje vér szerinti lányukat és két örökbe fogadott fiukat nevelik. Zsuzsa 2014-ben indította az örökbe.hu blogot, ahol tabukat döntögetve és mélységesen őszintén eddig több mint ötszáz írás tárgyalja az örökbefogadás témáját. Néhány írás innen került a könyvbe, néhány pedig a könyvben olvasható először.
A könyv megmutatja, hány szereplős valójában egy örökbefogadási folyamat. Interjúztak örökbefogadó szülőkkel, melyekből például kiderül, miben különbözik a nyílt örökbefogadás és mit él át a várakozó pár, amikor az édesanya a szüléshez közeledve mégsem mond le gyermekéről. Olvashatunk interjúkat nevelőszülőkkel, akiket sokszor összetévesztünk az örökbefogadókkal. Őszintén vallanak arról, milyen az elválás a gyermektől, honnan lehet tudni, hogy a megfelelő családot találták meg számukra, mégis mikor és miért döntenek úgy, hogy egy-egy gyermeket mégis ők szeretnének örökbefogadni, és megszólalnak a legtöbbször láthatatlan, örökbeadó anyák is.
A könyv fontos történeteket tár elénk, melyeket olvasva a szívtelen, gyermekét “eldobó” édesanya képét átírja a fejünkben.
A legtöbb esetben a legfelelősségteljesebb és legfontosabb döntés az anya részéről, ha valóban lemond a gyermekéről, miután felismerte, hogy helyzete nem alkalmas arra, hogy felnevelje őt. Így teremti meg gyermeke számára a szebb és biztos jövő lehetőségét.
Mártonffy Zsuzsa könyve nem az örökbefogadni vágyó szülőknek szól. A könyv mindenkinek szól, aki nyitottan, a másik emberre figyelve szeretné élni az életét, akit érdekel az ember egy-egy történet és sors mögött. A könyv azokról szól, akiknek az élete veszteséggel indul, akik azzal az érzéssel élnek együtt, hogy ők nem kellettek.
“Egy ideális világban nem lenne örökbefogadás, mert senki nem kényszerülne rá, hogy elváljon a gyerekétől. A valóság azonban más. Viszont lehet jól csinálni.”
Az örökbefogadásra váró gyerekek nagy része roma származású, a örökbefogadni vágyó szülők nagy része pedig a szőke, kékszemű csecsemőkért áll sorban. “Hivatalosan nincs cigány gyerek a rendszerben. A gyerek származását nem lehet vélelmezni név, kinézet alapján, az a gyerek minősíthető romának, akinek a szülei írásban nyilatkoztak, hogy ők azok. Ez még nem nagyon fordult elő. (...) Ha valaki elfogad roma gyereket, akkor általában gyorsan, 1-2 év alatt, néha még ennél is hamarabb sorra kerül. Ha nem, akkor viszont lehet, hogy 4-5-6-7 évet is kell várnia. (...) Mi tartja vissza az örökbefogadókat a roma gyerekek választásától? Vegyük észre, hogy egy igen előítéletes országban élünk, a rasszizmus erősödött is az elmúlt években. Sokszor az örökbefogadók arra hivatkoznak, hogy nekik semmi bajuk egy cigány gyerekkel, de a nagyszülők, a rokonság nem tudná elfogadni.” Ahogy Mártonffy Zsuzsa könyvének címe is mondja, ezeknek a gyerekeknek jó esetben nem egy anyjuk, hanem egyenesen három van, egy, aki megszülte, és akitől a génjeit örökölte, a második a nevelőszülő, aki évekig gondozta és szerette, majd az örökbefogadó, aki egy életen át neveli.
“A gének vagy a nevelés? - hangzik sokszor a kérdés. Családunk izgalmas kísérleti laborként működik. A gyerekek mind szuper dolgokat hoznak magukkal, a mi dolgunk segíteni őket ezek kibontásában. Úgy, hogy közben ne hanyagoljuk el a kevésbé fényes képességeket sem. Valami egész mást nem fogok belőle kifaragni, az almafacsemetéből sose lesz tuja.”
A számomra legfontosabb történet a könyvből Gyuriról szól, aki két és fél évesen került örökbefogadó szüleihez, akik rajta kívül még két gyereket fogadtak örökbe. Bár tudták, hogy örökbefogadottak, ez a téma otthon tabu volt, a nyolcvanas években semmiféle felvilágosító anyag nem is létezett, ami könnyítette volna a kommunikációt. “Apukám úgy nevezte magát, hogy ő rasszista. Olyan közegben nőttem fel, ahol a vasárnapi ebédnél cigányoztak, meg az utcán is, hallottam, hogy szidják őket. A faluban is volt rasszizmus rendesen. Engem jó párszor lecigányoztak, de közben a tanító bácsi gyereke voltam. (...) A húgomat jobban bántották, rajta erőteljesebbek a rasszjegyek. Anyám mindig azt mondta neki, >>nem igaz, nem kell ezzel foglalkozni, te egy arab lány vagy.<<”
Gyuri végül felesége unszolására, mikor már ő is apává vált, felkereste édesanyját, aki már a telefonban elmondta, hogy ő is és Gyuri édesapja is oláhcigány. Megrendítő volt arról olvasni, hogyan hazudják el valakinek az identitását, ahogy az is megrendítő, mit lehet ezzel felnőtt fejjel kezdeni.
A fejemben élő mesék misztériumát az a rendszer diktálta, amiben az elfogadott eljárás az volt, hogy az örökbefogadott gyereknek nem kell ismernie a múltját. Számtalan film és könyv szólt a traumáról, amikor egy születésnap alkalmával egy részeg rokon vagy a szomszéd rosszindulatú gyerek szólta el a titkot. Grecsó Krisztián a Libri irodalmi díj közönségdíját Vera című könyvével nyerte el idén, aminek középpontjában egy hasonló sors áll. Amikor tavaly a könyvről beszélgettünk, Krisztián és felesége már az örökbefogadásra készültek. A beszélgetés során elmondta, élete egyik meghatározó élménye volt a felkészítő tanfolyam, amit szerinte nemcsak az örökbefogadó szülőknek, hanem mindenkinek el kellene végeznie, aki családot szeretne alapítani, mert semmilyen kapcsolatnak nem lehet alapja a titok, az elhallgatás, a hazugság.
Pár hete nyújtották be az Országgyűlésben azt törvényjavaslatot, amely a jövőben nem tenné kötelezővé a felkészítő tanfolyamot - ez ellen petícióban tiltakoztak az érintettek. Közöttük írók, Tompa Andrea, Tóth Krisztina, Grecsó Krisztián, Kollár-Klemencz László és Röhrig Géza is elmondták saját tapasztalatukat és azt, hogyan változtatná meg elemeiben ez a döntés a gyerekek sorsát.
