Időről időre felmerül bennem a kérdés, vajon mit adnak nekem a könyvek. Vajon mi az, ami ilyen elementáris erővel vonz hozzájuk? És hogy van az, hogy bár minden nagy témát feldolgoztak már, mégsem lehet őket megunni? Semmi más nem tud ekkora erővel kiszakítani a hétköznapokból, mint egy-egy jól megírt történet.
Olyan, mintha le akarnám állítani az agyam, átmosni és valami más élelmet adni neki, mint amin amúgy rágódna.
Hosszú évekbe telt és vakmerő kitartás kellett hozzá, hogy a legszűkebb környezetem elfogadja bármilyen helyzetben azt a válaszomat egy kérdésre vagy programjavaslatra, hogy “Sajnos nem, mert most olvasok”. Pontosabban: “Olvasnom kell!”. Nyilván mivel én is, mint a legtöbben, olyan közegből jövök, ahol a könyv akkor kerül elő, ha minden mással végeztünk a nap során, mindenkit meglepett, hogy a kezemben a lehető leglehetetlenebb időpontokban és helyszíneken van könyv. Soha nem fogom elfelejteni, hogy egykeként felnőve, miután anyukám újra férjhez ment, meg kellett tanulnom, hogy a vasárnapi ebéd előtt vagy után beszélgetni illik, nem könyvet olvasni. Felnőtt fejjel sem volt ez egyszerű.
Azt mondják, az olvasás magányos műfaj, szerintem ez nem teljesen igaz. Egyrészt mennyi sorsot, embert és történetet ismerhetünk meg az olvasás során! Másrészt, mennyire szuper érzés, amikor el tudsz beszélgetni a barátokkal, családtagokkal egy-egy könyvről! Szerintem kevés ennél jobb dolog van az életben.
Nem a könyv tesz magányossá, hanem a mániákusságom talán, ami lehet furcsa szokás mások szemében.
Aztán a nap végén mindig azzal nyugtatom magam, hogy még mindig a legépítőbb drogot találtam magamnak a tudatom módosítására. A pasim az elmúlt heteket Paul Auster 4321 című gigantikus, majdnem 800 oldalas regényével (regényében?) töltötte. Miután tegnap befejezte szomorúan feküdt le, azt mondta, (SPOILER!) a kedves ismerősei közül négyből három meghalt a történet végére. Igazi szomorúságot és talán még gyászt is láttam rajta.
Ha magányos lett volna, a történetbeli sorosok nem érintették volna ilyen mélyen.
Az elmúlt hetekben három könyvet olvastam, amiben a mániákusságnak fontos szerepe volt, így megint csak nem éreztem magam magányosnak, azonosságot éreztem, azt, hogy nem vagyok fekete bárány.
David Grossman A világ végére című regényéről már napok óta minden fórumon elmondom, hogy kötelező olvasmány, mélyen megrendített és maradandó élményt nyújtott. Ora, a főhős kamaszkorában szövetséget köt két fiúval, mindkettőt elszakítja tőle az izraeli háború. Amikor fia három év katonaság után végre leszerel, de önkéntesen visszamegy a második libanoni háborúba, elénk tárul az anya féltése, fia halálát kell legyőznie, meg kell védenie minden bajtól, így nekiindul a hegyeknek. Majdnem kétszáz kilométert gyalogol, közben átrendeződnek benne a múlt darabkái, emlékeire már más szemmel néz, és meg van róla győződve, hogy amíg ezt a zarándoklatot bírja, a fiának nem eshet bántódása a háborúban.
“– Ígérd meg, Ofer, hogy készakarva nem fogsz bántani senkit.
Ofer megrázta a fejét, elmosolyodott, és vállat vont. – Nem megy, Mama. Háború van.
Egymásra néztek. Idegenségük megrémítette őket. Ora fejében fölvillant egy emlék. A rémületnek és a kudarcnak ugyanez a hideg perzselése majdnem harminc évvel ezelőttről, amikor Avramot vették el tőle, amikor az ő, Ora életét kobozták el.
Ugyanazt a régi történetet élte át újra: államunk megint olyan helyre tette be otromba, katonai bakancsos lábát, ahol semmi keresnivalója.”
Nicole Krauss A szerelem története évek óta a polcomon várja, hogy elolvassam, most is csak azért kezdtem el, mert Grossman regényét ő is méltatta. Tudom, hogy felszínesnek tűnik, de igyekszem őszinte lenni: Krauss regényének címe és a könyv borítója sem győzött meg arról, hogy mindenképp el kell olvasnom ezt a könyvet, de becsülettel megpróbáltam. A történet három szálon fut: Leo Gurskyt, a szívbeteg Lengyelországból Amerikába menekült ötvenes férfit és Alma Singert, az apját gyászoló tizenéves kislányt összeköti egy könyv, A szerelem története; a harmadik szálon pedig ennek a könyvnek az íróját, Zvi Litvinofft ismerjük meg. Ez nekem már sok volt, így a felénél abbahagytam az olvasást, de ebben is megtaláltam a számomra megnyugtató mániákusságot, a valamibe fektetett mélységes hitet, csak itt nem az olvasás, hanem az írás az, amit mindenki űz annak érdekében, hogy kiszabaduljon a saját valóságából.
“Gyerekkoromban szerettem írni. Mást nem is akartam kezdeni az életemmel. (...) Mikor idősebb lettem, elhatároztam, hogy igazi író leszek. Igazi dolgokról próbáltam írni. Le akartam írni a világot, mivel leíratlan világban élni nagyon magányos dolog.”
Nem lehet vége a cikknek úgy, hogy ne említeném meg benne legnagyobb kedvencemet, Karl Ove Knausgard-t, aki azzal lett világhírű, hogy hat köteteben megírta az életét, középpontjában azzal a vággyal, hogy egyszer író lesz. A negyedik, Élet című kötetet olvasom épp újra, hogy jól megágyazzak a nemrég megjelent ötödiknek, az Álmoknak. A negyedikben a kamasz Knausgard-t látjuk, aki tizennyolc évesen egy észak-norvég kétszázötven fős faluba költözik, hogy tanárként dolgozzon a helyi általános iskolában. “Az ötlet, amit Apa ültetett el, hogy tanárként dolgozzam Észak-Norvégiában, egyre jobban megerősödött bennem. Igazából csak előnyökkel jár. 1) Messze, nagyon messze lakhatnék mindentől és mindenkitől, és teljesen szabad lehetnék. 2) Rendes munkahelyen pénzt keresnék. 3) És írhatnék.”
Mindhárom történet meggyőz arról, hogy van értelme valamibe ennyire belebolondulni. Nyilván eggyel több értelme van, ha ez a bolondéria alkotás, nem csak passzív befogadás, mint az én esetemben. Mégis, ez a befogadás az, ami formál, ami nyitottá, empatikussá tesz, hiszen bebizonyítja, hogy nem csak az én valóságom létezik, nem biztos, hogy az én igazam az igaz.
