Ez az egyik legfontosabb tétel: ami a Föld egyik pontján példátlan és felfoghatatlan tragédia, a másikon egy új kezdet lehetősége. Egy úgynevezett vihardagálynak köszönhetjük például magának Amszterdamnak is a létrejöttét, és ez a jelenség okozta egy másik kereskedőváros, Rungholt pusztulását. Utóbbi nevét kevesen ismerik, nem csoda, hiszen a 14. század közepén egy iszonyú vihar elsöpörte a föld színéről. A város a mai Németország területén feküdt, az Északi-tenger partján, és egy akkori dán grófság része volt. Nagyjából ez volt az az időszak, amikor Európában beköszöntött a kis jégkorszak, a hőmérséklet-különbségek pedig csak fokozták a kontinens felé tartó viharok erősségét. 1362-ben aztán be is következett a katasztrófa: a vihar cunamiszerű dagályt tolt maga előtt, és elpusztította a nyüzsgő kikötővárost, ezzel együtt pedig átrajzolta az Északi-tenger partvonalát. Az 1362-es vihardagály a Németalföldön is átalakította a tájat: kimosta a beltengerből a tőzeget és tengeröböllé vájta; a partján emberek telepedtek le, akik idővel halászni, majd kereskedni kezdtek. Az egyik ilyen település lett Amszterdam , amely fontos kereskedelmi útvonalakat épített ki a világ minden – akkor ismert – tájával.
„Mindebből tehát semmi sem valósult volna meg, ha a 13. és 14. században nem lett volna néhány vihar, amely vízi utat alakított ki a tengertől Amszterdamig.
(…)
Amszterdamban megvoltak a siker feltételei, Rungholtban nem. A kis jégkorszakot felvezető viharok, többek között a Grote Mandrenke Amszterdamnak használtak, Rungholtnak viszont ártottak.
Az időjárás megváltoztatta a világot.”
Ez csak egy a számtalan példa körül, melyeket Marcus Rosenlund végigvesz a könyvében: a dinoszauruszok korától kezdve a neandervölgyiek felbukkanásán és eltűnésén át a grönlandi vikingekig (akik amúgy nagy eséllyel a világ első megtévesztő reklámkampányának köszönhetően kerekedtek fel) folyamatosan ide-oda ugrálunk az időben és az időjárási jelenségek között. A sok-sok évig rádiózó Rosenlund könnyed és a laikusok számára is érthető stílusban ír arról, hogyan faragott rá sokszor az emberiség az időjárás változékonyságára. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy az emberi faj hogyan tudott alkalmazkodni a változásokhoz. És ez talán a másik fontos állítása a könyvnek, hiszen jöhetett bármi, évszázadokig tartó lehűlés, extrém szárazság vagy özönvíz, maga a faj valahogy mindig tudott akklimatizálódni, idomulni – igaz, ha minden kötél szakadt, akkor fogta magát és odébb állt.
A nagy vándorlások mögött ugyanis általában mindig egy olyan jelenség állt, amely végeredményben az időjárás következményeire vezethető vissza. Ez állt például az írek Amerikába irányuló tömeges kivándorlása mögött, de Rosenlund elmélete szerint a népvándorláskori mozgások rugója is itt keresendő. A gleccserekből vett fúrásminták vulkánkitöréseket tesznek meg minden baj okozójának, és az egyik fő gyanúsított egy pápua-új-guineai vulkán. A folyamat nagyjából így ábrázolható:
Mindez azzal a következménnyel járt, hogy rossz lett a termés, az emberek éheztek, és útnak indultak, hogy olyan földet találjanak, ahol jobban boldogulnak. A népmozgások végeredményben megpecsételték Róma sorsát is: „Kissé leegyszerűsítve tehát az éghajlat romlásának és az abból következő népvándorlásnak tudható be a Nyugatrómai Birodalom bukása, ami pedig a középkor startlövésének számít.” Az időjárás következményei, az éghajlatváltozás miatt napjainkban is rengeteg ember kényszerül elhagyni a lakhelyét, Rosenlund egy friss világbanki becslésre hivatkozva például azt írja, hogy a következő évtizedekben a felmelegedés miatt 143 millió ember hagyhatja maga mögött az otthonát.
A világtörténelem során természetesen nem pusztán az időjárás miatt indultak útnak az emberek, legalább ilyen fontos motiváció volt a hatalomszerzés, a hódítás is – melynek sikerét vagy sikertelenségét aztán szintén nagyban befolyásolta az időjárás alakulása. Ott volt kapásból Julius Caesar sikertelen doveri partraszállása i.e. 55-ben, aki hiába várta a muníciót, a lovasokkal és hadianyaggal teli hajói viharba keveredtek a La Manche-csatornán, és visszafordultak Galliába. Ez persze maximum csak elodázta a brit sziget római megszállását: Britannia utóbb provincia lett egészen 410-ig, amikor is – és itt visszakanyarodunk az előző bekezdésben taglaltakra – minden legionáriusra szükség lett a barbárok rohamára készülő Rómában. Rosenlund könyve kitér egy másik hódításra is: a mongolok a 13. század közepén indultak meg Európa belseje felé. A Magyarországon tatárjárásként ismert történelmi esemény tragikus következményekkel járt az országra nézve, 1242-es váratlan visszavonulásukra ugyanakkor többféle elmélet is létezik, ezek egyike, hogy a nagykán halála miatt fordultak vissza. Rosenlund szerint az egyik lehetséges magyarázat a szeszélyes időjárásban keresendő: a rendkívüli hideg kezdetben még kedvezett is a tatároknak (át tudtak kelni a befagyott Dunán), az olvadás viszont sártengerré változtatta a magyar vidéket, ami nemcsak a mozgást nehezítette, de a lovaiknak sem találtak elég füvet.
Hogy így volt-e vagy sem, persze nem tudjuk, de Rosenlund nem is akar úgy tenni, mintha zsebében lenne a bölcsek köve. Eszmefuttatásaiban meg-megjelennek spekulatív elemek, amelyek sokszor eléggé szórakoztatóak – például arról, hogy mi lett volna, ha Rómának sikerül megtartania Britanniát és nem omlik össze a birodalom (csak néhány adalék: elmaradt volna a reneszánsz, megmaradt volna a rabszolgaság, és Skóciától Barcelonáig mindenki valamilyen helyi latint beszélne).
A történelmi folyamatok alakulásában meglepően sokszor játszott szerepet valamilyen vulkánkitörés. Abban, hogy Napóleon alulmaradt a waterlooi csatában, nem kizárt, hogy szintén egy vulkán volt a ludas. Az összecsapás előtti napon és éjjel rengeteg eső esett, a hajnali támadásról így le kellett tennie a hadvezérnek, de a sártenger így is megnehezítette a dolgukat. Wellington szerint nagyon kevésen múlt a győzelmük, így utólag talán nem túlzás kijelenteni, hogy minden kisebb-nagyobb tényező igenis szerepet játszott a csata kimenetelében, így az időjárás is. Egy friss tanulmány szerint a vacak időt vulkánkitörés okozhatta, az indonéziai Tamboráé két hónappal korábban. Rosenlund persze nem állítja tényként, hogy valóban így is történt, hiszen bizonyítéka nincs, mindenesetre megjegyzi, hogy nem ez volt az egyetlen eset, amikor Napóleon tervei dugába dőltek az időjárás miatt: elég csak az 1812-es kudarcos oroszországi hadjáratra gondolni. A vulkánkitörések hatása amúgy a művészetben is tetten érhető: Edvard Munch A sikoly című festményének narancsosan vöröslő háttere nem a festői fantázia terméke. Abban az időben a nem mindennapi naplementéket az indonéz Krakatau vulkán kitörése okozta, akkor elképesztő mennyiségű hamu és vulkáni por került a sztratoszférába. Munch ezt írta a jelenségről a naplójába:
„Az ég hirtelen vérvörös lett. A kékesfekete fjord és a város fölött véres felhők és lángnyelvek lógtak, megálltam, és reszkettem az ijedtségtől. Úgy éreztem,
végtelen sikoly hasít bele a természetbe.”
