Ahhoz, hogy meghódítsuk a világot, nem elég létrehozni a világ leghatalmasabb kereskedelmi birodalmát, vagy a világ legütőképesebb fegyveres erejét. Az időjárás erőin is felül kell kerekednünk. Ez eddig a világtörténelem egyik birodalmának sem sikerült, ezért mindannyiukat utolérte a végzet.
- Hogyan lett Amszterdam a világ egyik legfontosabb kikötővárosa egy cunami miatt?
- Miért nem tudta elfoglalni Julius Caesar Britanniát, és a tatárok Japánt?
- Hogyan tűnt el Észak-Európa Atlantisza, a Dogger-föld?
- Mi köze az indonéz Krakatau vulkán kitörésének a Sikoly c. festményhez?
A könyv számtalan példát sorol a szélsőséges időjárás okozta drámai eseményekre egészen napjainkig.
Marcus Rosenlund: Az időjárás és a történelem (részlet)
A Dogger-föld, az Északi-tenger Atlantisza
„Fel a horgonyt, szeljük kék tenger habját,
Fodros hullám most mind így köszön,
Mikor elhagyjuk már Dogger padját,
Halászflottánk is vígan üdvözöl.
Vesse sorsa a svéd matrózt akárhová,
Vérében él az Északi-tenger még,
Hát vidáman kurjant a víznek: »Hurrá!«
Ha fogadja a nagy kékség.”
MARTIN NILSSON: Az öreg Északi-tenger
Gyerekkoromban szerettem térképeket rajzolgatni kitalált országokról, amelyek csak az én képzeletemben léteztek. Talán a Tolkien-féle Középfölde vagy Astrid Lindgren Nangijalája adta az ihletet. Látni akartam magam előtt mindent, a területek nevét, azt, hogy merre kanyarognak a folyók, milyen útvonalon vonulnak át a karavánok a sivatagon, és a hajóhadak hol vívnak gigászi tengeri csatákat.
Néhány barátommal együtt egész világokat rajzoltunk, amelyeket egzotikus népekkel és állatokkal népesítettünk be. Aztán természetesen véres háborúkat robbantottunk ki a népek között, hogy elhódítsák egymás földjeit és szigeteit. Gyakran valóságos világháború tört ki, amely után csak füstölgő, néptelen romok maradtak. Mindez a ’70-es és a ’80-as évek fordulóján történt, a hidegháború épp egy különösen veszélyes szakaszába ért. Az ilyesmi megfertőzte gyermeki gondolatainkat.
Az általunk megrajzolt világok nem mindig voltak teljesen kitaláltak. Időnként az igazi világ- és Európa-térképen alapultak, de egy szemernyit azért átrajzoltuk őket. Előfordult, hogy Finnországon át magas hegylánc húzódott, vagy hatalmas beltenger került Európa közepére, egy óriási sziget a Balti-tengerbe, amilyen ott sosem létezett. Variációk az Atlantisz-témára, mondhatnánk.
Igencsak meglepődtem, amikor már elég nagy lettem ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a fantáziavilágot és annak térképeit, és rájöttem, hogy a térképek hajdan – igazából nem is olyan régen – tényleg egészen máshogy néztek ki.
Bár gyerekként még nem tudtam, az előző jégkorszak Európa-térképén valóban létezett Atlantisz, igazi ország, valódi folyókkal és dombokkal. Amely ország a tenger emelkedésével eltűnt. Nagy kiterjedésű ország volt a jelenlegi Északi-tenger közepén, ahol a jégkorszaki emberek mamutra, rénszarvasra és más vadakra vadásztak. Legendákkal övezett ország, amelynek neve még ott visszhangzik egy régi slágerben, amit gyerekkoromban hallottam, és ami e fejezetet nyitja.
Martin Nilsson a szóban forgó területet „Az öreg Északi-tenger” című dalában említi, amely kiskoromban gyakran forgott nagyanyámék gramofonján Harry Brandelius előadásában. A Dogger-pad, amely mellett a dalbéli matróz elhalad, az egykori Dogger-föld dombjait jelenti. Ezek voltak a legmagasabb pontjai a mai Északi-tenger nagy részén elterülő földnek. De erről gyerekként persze még fogalmam sem volt. A Dogger-földről nem tanultunk az iskolában. Erre pedig kézenfekvő a magyarázat. 1988-ban érettségiztem, és a Dogger-föld nevet csak évekkel később alkották.
Egyesek tehát „az Északi-tenger Atlantiszaként” emlegetik a Dogger-földet. Míg a legendás Atlantisz vélhetőleg kizárólag Platón képzeletében létezett, a Dogger-föld valódi föld volt, tőlünk nem is olyan messze.
Tény, hogy a jégkorszaki európaiak számára ez a kontinens szívét jelentette.
A Dogger-föld minden valószínűség szerint idilli, vadban és áfonyabokrokban gazdag terület volt. Nemcsak az őseink otthona, hanem a neandervölgyi emberé is. Ám az európai őshaza olyan drámai véget ért, ami az Atlantisz pusztulásáról szóló bármely történettel felér. Sem ufók, sem egyiptomi űrlények nem kellettek hozzá, egy puszta éghajlatváltozás elegendő volt. És mindez alig hétezer éve történt – sőt, talán még később. Mindössze pár évezreddel Stonehenge és más régi európai kőépítmények létrejötte előtt.
H. G. Wells író kalauzol el bennünket erre a letűnt földre, „Kőkori történet” című, 1897-ben megjelent regényével. Az elbeszélő történelem előtti időkbe vezet el minket,
„[...] oly korba, amikor még száraz lábbal lehetett átsétálni Franciaországból (ahogy ma hívjuk) Angliába, amikor egy széles és lomha Temze ballagott mocsarain át, hogy Rajna atyjával találkozva együtt hömpölyögjenek végig egy tágas, sík vidéken, amely manapság víz alatt van, és Északi-tenger néven ismeretes. [...] Ötvenezer éve történt, ötvenezer éve – ha a geológusok becslése helytálló.”[1]
A Dogger-föld a mai Angliát nemcsak Franciaországgal kötötte össze, hanem Németországgal és Dániával is.
Amikor a terület az előző jégkorszak végén, mintegy húszezer évvel ezelőtt elérte legnagyobb kiterjedését, a La Manche-csatornától a mai Shetland- és Orkney-szigetekig nyúlt el. A Dogger-föld és Norvégia között a Norvég-árok nevű tengeröböl húzódott.
Ne feledjük, hogy a tengerek szintje ekkoriban 120 méterrel volt alacsonyabb, mivel a szárazföldi jégpajzs rengeteg vizet kötött meg. Az Északi-tenger fiatal és viszonylag sekély tenger, átlagos mélysége 93 méter (összehasonlításképpen: a világ óceánjaié csaknem 3700 méter). Déli része nem mélyebb 50 méternél. Így nem nehéz elképzelni, hogy a jégkorszakban az Északi-tenger nagy része szárazföld volt.
A Dogger-földet sosem borította teljesen jég, még a szárazföldi jégtakaró legnagyobb kiterjedése idején sem. Észak-Angliát és Skóciát jég borította csakúgy, mint Skandináviát. Dél-Anglia és a Dogger-föld azonban jégmentes tundra volt. Körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt, amikor a hőmérséklet emelkedni kezdett, és a jégkorszak a végéhez közeledett, a Dogger-föld északi partvidéke alacsonyan fekvő ingoványból, lagúnákból, sós vizű mocsárból, dágványból, tavakból és folyókból állt. A Rajna és akkori mellékfolyója, a Temze is áthaladt a Dogger-földön.
A kőkorszaki vadász-halász-gyűjtögető és nomád népek mamutra, rénszarvasra, madarakra és egyéb állatokra vadásztak. Bogyót és mogyorót gyűjtögettek. Könnyen lehet, hogy a Dogger-föld volt az akkori Európa legbőségesebb vadászterülete. Az emberek valószínűleg nagyjából 15 ezer éve érkeztek a területre.
Bryony Jean Coles brit régész adott nevet a területnek az 1990-es évek elején. Amint már említettük, a Dogger-padról kapta a nevét, amelyet pedig azokról a tengeri halászhajókról neveztek el, amelyeket a 14. századtól kezdve a holland északi-tengeri halászok használtak. Ezeket a homokpadokat hajdan Dogger-domboknak is nevezhették volna, ezek voltak a Dogger-föld legmagasabb pontjai. A környékbeli vadászok egykor talán onnan kémlelték a síkságot.
Bryony Coles hipotetikus térképeket is készített a területről. Az ő tanulmányainak köszönhető, hogy felébredt az általános érdeklődés a hajdani Dogger-föld iránt.
A modern világ embere számára a 19. században kezdett világossá válni, hogy valaha létezett valamiféle Dogger-föld, holland part menti halászok ugyanis ekkor kezdtek az Északi-tengeren fenékvonóhálót alkalmazni.
Meglepetésükre meglehetősen különös tárgyak akadtak a hálóikba: mamutagyarak, gyapjas orrszarvúk, barlangi oroszlánok és egyéb, rég kihalt állatok maradványai. Az efféle zsákmányt sajnos gyakran visszadobálták a tengerbe, mivel az akkori halászokat ritkán érdekelték az efféle vacakok. Fontosabb dolguk is akadt, például hogy élelmet szerezzenek a családjuknak.
1931-ben a Colinda nevű halászhajó az angol partoktól 40 kilométernyire nagy darab tőzeget húzott ki a vízből. Kiderült, hogy egy mintegy 20 centiméteres, szaruból készült, kampós szigonyvég van benne. A tárgy korát 12 ezer évre tették, amikor a halászhajó alatti terület még tundra volt.
A brit régészek kérésére a hajó kapitánya visszatért arra a területre, ahol a szigonyt találták, és mintákat vett a tengerfenékről. Az ott talált tőzeget egy akkoriban újnak számító módszerrel, pollenelemzéssel vizsgálták meg. Bebizonyosodott, hogy a tőzegben lévő pollen egyáltalán nem tengeri közegből, hanem édesvízi területről származik. A pollenminták emellett megegyeztek az Északi-tenger partján, a szárazföldön találtakkal. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy az Északi-tenger déli része valaha síkság volt, a kőkorszaki emberek vadászterülete.
Ebből az időszakból más, a mélyből előkerült növénymaradványokat is vizsgálatoknak vetettek alá. A kor végén, a tenger betörése előtt a jégkorszaki tundra zöldellő erdőséggé vált, a kiterjedt lombhullató erdőkben tölgy, nyír, szil, fűz és mogyoró nőtt. A vadonban többek között szarvasok, vaddisznók, vadlovak és jávorszarvasok tenyésztek.
Korábban valószínűleg unokatestvéreink, a neandervölgyiek lakták a Dogger-földet.
Az Északi-tenger fenekéről előkerült tárgyak között van egy neandervölgyi koponyájának darabja, amely abból az időből, 40 ezer évvel ezelőttről származik, amikor a fajt már kihaltnak hitték. A koponyadarabot mintegy 16 kilométerre a zeelandi partoktól, a Middeldiepben találták. 2009-ben Leidenben ki is állították.
A rákövetkező évben bejelentették, hogy a terület mint potenciális régészeti kincsesbánya hatással lehet a Dogger-padra tervezett szélerőműparkok építésére. Jelenleg négy, összesen 4,8 GW teljesítményű szélerőműparkot terveznek
Clement Reid térképvázlata a ma Dogger-földnek nevezett területről.
A Reid Submerged forests (Elsüllyedt erdők) című, 1913-as könyvében szereplő térkép meglepően pontosnak bizonyult. Jól látható rajta, hogy a Temze a Rajnába ömlik, mielőtt az az Északi-tengerbe torkollna.
[1] Tótfalusi István fordítása
