Bruno Bettelheim gyermekpszichológus-író A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében elég érzékletesen kifejti, milyen érzelmi hullámvasút veszi kezdetét egy “elhagyott” gyerek lelkében: a kezdeti sokk után, hogy nélküle mentek el, először még az izgatottság dominál, a gondolat, hogy milyen boldog lesz, ha visszatérnek hozzá, és a tervezgetés, hogy mi mindennel szerezzen majd örömöt a másiknak. Ha viszont nem történik semmi, akkor a várakozást felváltja a düh, ami egészen odáig fajul, hogy nekikezd egy bosszúhadjárat startégiájának megtervezéséhez. Jobb esetben itt végre betoppan a várva várt. De mi lesz, ha nem tér vissza soha?
Erről is szól F. Várkonyi Zsuzsától a Férfiidők lányregénye. Többször lamentálunk már itt róla mi is, hogy a járvány, mint egy szűrő, teljesen új tónust és hangsúlyt ad mindennek - egyszeriben mást üzennek a jól ismert dalok, könyvek, filmek, és átértelmeződnek a hétköznapok egyszerű gesztusai, rituáléi is. Pár hete, mikor belekezdtem Aldó és Klára történetébe, még nem így olvastam, de visszagondolva rá, már ezen a szűrőn át látom. Nem csak a túlélésről, a bizonytalanság szülte örlődésről, a valakihez tartozás fontosságáról szól, de arról is, mennyire nehéz elfogadni, ha valaki végleg elmegy. Megemészteni, hogy elhangzott már az utolsó szó, nincs több találkozás, érintés, beszélgetés... és mindezt úgy, hogy akkor és ott nem tudtuk, többé nem lesz ilyen alkalom. Úgy elengedni valakit, hogy elköszönni tőle már nélküle kell. Ezek mind benne voltak a könyvben elsőre is, én váltottam csak fókuszt és lettem erre érzékenyebb.
Gyerekként talán a köszönés az első, amit megtanítanak nekünk a társas érintkezés szabályai közül. Az üdvözlés lényege az időzítés, illetve, hogy alkalomhoz illő, jól artikulált, szép és hangos legyen - a szándék mellett ugyanúgy fontos az is, hogy akinek szánjuk, értse, meghallja, fogadja és viszonozza. Kiskoromban, ha olyan jött szembe velünk az utcán, akinek köszönni illett, Apukám mindig megszorította picit kezem, hogy időben fel tudjak készülni fogadására. Aztán ha leállt beszélgetni, ugyanígy szorongattam kezét én is, hogy menjünk már, köszönjön végre el. Azóta megtanultam, hogy illendően búcsút mondani mindig sokkal macerásabb és sokszor, bármennyire is szeretnénk, nincs rá lehetőség. Ezt most világszerte százezrek élik át.
Az elmúlt pár hétben minden napom azzal kezdődött, hogy megnéztem a járvány hivatalos oldalának adatait: számok, számok, számok és különféle betegségek listája - magas vérnyomás, érszűkület, veseelégtelenség, szívritmuszavar, illetve “adat feltöltés alatt”... mintha ezzel meg lehetne indokolni mindazt, ami történt. Navid Nuurnak, az iráni származású kortárs képzőművésznek van egy olyan grafika-sorozata, aminek darabjai messziről csak színes, bekeretezett lapoknak tűnnek. Közelebb lépve viszont látszik, hogy mindegyiket egyenként, ceruzával satírozta ki nagy műgonddal, a keretek tetejére rá is erősítette a színezéshez használt ceruzát. A képek közepén ugyanaz a felirat áll: Please free also this color from Pantone prison (Kérlek, szabadítsd ki ezt a színt is a Pantone-börtönből).
A sorozat 2013-ban készült, nagyjából ekkor találkoztam vele én is. Akkor már nagyon régóta szerettem volna egy Pantone-palettát, mert mindig is gyönyörűséggel töltött el, hogy ennyiféle szín és árnyalat létezhet, és ez kézzelfoghatóan mind megtalálható egy legyező alakúra nyitható könyvben. Csak a képeket nézve jöttem rá, hiába a Pantone-tarkaság, ha közben a színek elveszítik személyiségüket, nincs kukoricasárga, eperszín, Tiziano-vörös, smaragdzöld vagy van Gogh-féle kobaltkék, csak egyszerű sorszámok: 7549 C, 19-4052 és 17-5641 TCX.
“...Szivünk, mig vágyat érlel, / nem kartoték-adat.”
- József Attila verssora jutott róla eszembe, ahogy a mostani statisztikákról is. Esterházy Péter írta a Hahn-Hahn grófnő pillantásában, hogy "Nekem minden családtörténet.". Szeretem így nézni a világot én is: egy házban nem csak az épületet, egy kiszuperált fotelben nem csak az ócska bútort, egy régi fényképben nem csupán a múlt időt látni. Érthetőbb és szerethetőbb is lesz így minden, de egyben szomorúbb is, ha úgy adódik - mint ahogy adódott most is. Mert a sokasodó számokkal jelzett emberek mögött családok, barátok, ismerősök, munkatársak is vannak - viszonyok, érzelmek, rengeteg ki nem mondott és már sosem hallható szó, mondat, kérdés, bocsánatkérés, vallomás, köszöntés. Legyen bármennyire is az élet velejárója a halál, a gyász, nehéz elfogadni, hogy milyen könnyen lesz a jelen időből múlt. Sokszor csak egy telefon, és máris változik az igeragozás.
Anyukám, azon kívül, hogy hihetetlen közösségszervező, rengeteg mondással, házi és univerzális bölcsességgel vértez fel minket folyamatosan. Ezek között vannak klasszikus igazságok - “a kevesebb néha több” vagy “lassan járj, tovább érsz” -, praktikus tanácsok, mint “csak minőségit és soha ne keverd”, illetve olyan irányelvek, attitűdök, amik akarva-akaratlan is beépültek személyiségünkbe. Ilyen a “bármi van, megoldjuk” és “az élet túl rövid ahhoz, hogy haragudjunk egymásra”. Sokszor gondolok most erre, és arra is, hogy ha már az egész ország elsajátította a helyes kézmosás mikéntjét, itt az ideje a következő leckének, és megtanulni rendesen meg- és elköszönni. Nemcsak azért, mert járvány van, hanem azért is, mert hosszú távon ugyanolyan fontos ez is, mint a személyes higiénia ápolása. Minden egyes találkozást, kapcsolatot kerek egészként kezelni: üdvözölni egymást, a fontos és kevésbé fontos dolgokat is átbeszélni, kimondani, hogy aztán hiányérzet és tüskék nélkül lehessen elbúcsúzni. Mert szépen elköszönni nem csupán illem kérdése, hanem a továbblépés egyik alapfeltétele.
