A regény cselekménye abban az évben veszi kezdetét, amikor ön született – egy olyan időszakban, amelyet jóformán csak mások elbeszéléséből ismerhetett. Mi indította mégis arra, hogy ezt az évet tegye meg kiindulási alapnak, illetve a családtagok, ismerősök beszámolói alapján milyennek rajzolódott ki az ön számára az 1948-as év?
Mint nagyon sok, hasonló borzalmakon átment család, a miénkben sem meséltek semmi rettenetet az 1940-45-ig terjedő időszakról, sőt, az ötvenes évekről sem sokat. Viszont nemcsak a saját gyerekkori élményeimből tudom, hanem majdnem minden klienseméből is, hogy a gyerek a hallgatás ellenére mindent érez. Az én családomban 32 ember halt meg 1944 nyarán, főleg Auschwitzban. Amikor gyerek voltam, a szüleink irreálisan, felfoghatatlanul hisztérikusan fogadtak, ha egy negyedórát késtünk otthonról, abban az időben, amikor autóforgalom is alig volt az utcán. Ezekből a hisztérikus, aránytalan reakciókból tudtuk meg, hogy itt valami nagyon nagy dráma történhetett, ha a szüleink annyira természetesnek veszik, hogy egy gyerek vagy egy felnőtt egyetlen szempillantás alatt eltűnhet. Tulajdonképpen abban a korszakban kezdtem felnőni, amelyet a regényben leírok, a szereplők vegyesen vannak ötvözve a környezetem általam nagyon szeretett figuráiból. Én azt a hagyatékot kaptam a családomtól, hogy próbáljunk meg békésen élni, gyűlölet nélkül, és keressük meg minden társadalmi rétegben azokat, akik tisztességesek, akik szerethetők, akikhez van közünk. A zsidó szót, ahogy nyilván most is kerülöm, azokban az években sem emlegették. Ennek nemcsak a háború végéig tartó hivatalos antiszemitizmus volt az oka, hanem az is, hogy a háború utáni években sem történt társadalmi szinten lelkiismereti, megbékélési felvilágosítás, szemben bizonyos országokkal, például Nyugat-Németországgal. Ott nem lett tabu és nem vált szitokszóvá. Bár kialakulását szociálpszichológiailag el lehet magyarázni, mi abban nőttünk fel, hogy nem beszélünk ilyesmiről. Hiszen ugyanazok az emberek, akik részt vettek a negyvenes években a magyar zsidóság kiirtásában, továbbra is itt éltek körülöttünk. De én nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a csoport–csoport elleni uszulás bármilyen történelmi időben, bármilyen földrajzi térségben biológiai reflexünk. Az elmúlt 75 évben is nagyon sok helyen felütötte a fejét a népirtásig menő csoportgyűlölet, én pedig azt szeretném, ha a legkülönbözőbb társadalmi csoportok ezen a példán keresztül is megértenék, hogy ez az, amit józan ésszel, a döntéshozók és hangadók erkölcsi felelősségével meg kell akadályozni. Hiszen bármikor bármelyik csoportot utolérheti ez.
Említette, hogy társadalmi és családi szinten létezett egy kibeszéletlenség, a regény két főhőse, Aldó és Klára pedig ennek a hallgatásnak és elfojtásnak emblematikus alakja. A tabu viszont, még ha nem is akarunk tudomást venni róla, attól még ott van a családban, ez pedig végtelenül romboló hatású tud lenni.
Inkább azt mondanám, hogy a hallgatás egy nagyon nagy teher, mert arra tanítja a gyerekeket, hogy egy csomó dolog nem publikus. Mégpedig azért nem publikus, mert azzal valami baj van. De egy gyerek nem érti, hogy mi a baj. Talán Szép Ernő írta, hogy neki az égvilágon semmit nem jelent, hogy zsidó, nem tudja, hogy ezt miért kapta, és nem lehetne esetleg azt megoldani, hogy egy évig zsidó lesz, a következő évben pedig valaki más lesz zsidó? Lehet, hogy én vagyok túl optimista, de hiszek benne, hogy az emberiségnek azért van gondolkodási intelligenciája és erkölcse, hogy féket vessen azoknak az ösztönöknek, amelyek erkölcsileg megengedhetetlenek. Az például köztudott, hogy ha személyes ismerősöm van egy másik csoportból, akkor már nem gondolkozom róluk előítéletesen. Ha az én könyvemnek és az abból készült filmnek hosszú távú tanulságában lehet reménykedni, akkor az az, hogy a csoport–csoport elleni gyűlölet helyett meg kell ismerkedni a másikkal.
A könyv megírásakor elsősorban a történelmi helyzet vagy ennek a helyzetnek a pszichológiája érdekelte?
Én teljesen ösztönösen írtam ezt a könyvet, mint egy memoárt, tehát elméleti megfontolások nélkül. Gyerekkorom óta írok az asztalfióknak fikciót, de soha így még nem írtam, nem is tudom, hogyan keletkezett. Szinte napra pontosan tudom, hogy 2002 márciusában egy londoni barátunk konyhájában ülve írtam le az első mondatot, és három hónap alatt megvolt a könyv – gondoltam én. De amikor a kiadónak odaadtam, azt kifogásolták, hogy az utolsó 10-20 évről csak naplójegyzetek szólnak, és hiányzik a prózai leírás. Szó szerint azt kérdezte tőlem a főszerkesztő, hogy „mi az, megunta?” Azt mondta, meg kell írni azt is. Akkor nagyon elbizonytalanodtam, mert az első három fejezetet belső késztetésre írtam, és szokatlan volt, hogy rendelésre kell írnom. Majdnem egy évig vacakoltam, csak gondolkoztam róla. És amikor megszületett a belső engedély, hogy megírhatom, akkor megint egy hónap alatt megvolt a negyedik fejezet. Így készült el 2003 nyarára a teljes könyv, ami a 2004-es könyvfesztiválon jelent meg először.
Fotó: Valuska Gábor
Ha jól értem, akkor az egész történet kiszakadt önből, de mi volt az a kiindulási pont, ami elindította a cselekményt?
Akkoriban már évek óta volt egy különböző fejezetekből felépülő történetem, a főszereplője egy férfi volt. Az ő kedvese volt egy Klára nevű nő, aki egyre jobban kirajzolódott a fejemben, majd jött egy pont, amikor rájöttem, hogy engem Klára élete sokkal jobban érdekel, mint a férfié. Az eredeti férfi főhősöm végül ebbe a könyvbe nem került bele, de az utolsó levelekben ő lesz megszólítva, hiszen ez a férfi lesz Klára második férje.
A történet pár évvel a háború vége után veszi kezdetét, amikor látszólag az élet visszatér a rendes kerékvágásba, Klára és Aladár életén viszont csak nagyon vékony máz a normalitás, és vannak is olyan jelek, amikor a test vagy a tudat üzenni akar – ez mennyire volt jellemző akkoriban?
Nagyon. Nagyon sérülékenyek voltak a szüleink, nagyszüleink. Nagyon sok emberrel beszélgettem már erről, akik hasonló háttérrel rendelkeztek. Ők igazán „lábujjhegyen” teljesítették a normális szülő feladatait, mert semmi okuk nem volt a normalitásra. Olyan dolgokat éltek meg, amiket egy normális ember elképzelni sem tud, ahogy azt sem, hogy ilyet valaki egy másik ember ellen tulajdonképpen akadálytalanul elkövethet. Magyarországon a polgári lakosság olyan mértékben vett részt a zsidóság kifosztásában, bevagonírozásában, Dunába lövésében, mint sehol másutt. Adolf Eichmann, a magyarországi zsidódeportálások egyik fő szervezője azt vallotta, és senki sem cáfolta, hogy neki tulajdonképpen semmi teendője nem akadt, mert a magyar hatóságok a leglelkesebben végezték gyilkos dolgukat, és két hónap alatt sikerült megsemmisíteni 600 ezer magyar zsidót.
A beszélgetésünk elején említette, hogy a szereplőit valós személyiségekből gyúrta össze. Hogyan élte meg, amikor ismét le kellett ásnia a mélybe, és le kellett porolnia az évtizedes emlékeket?
Nagyon jó érzés volt. Úgy is szoktam gondolni rá, hogy emléket állítottam azoknak, akik egyenes gerinccel csinálták ezt végig. A legbölcsebb útmutatást adták azzal, hogy ne gyűlölködj, ne keresd az ellenséget, és állj be azok mögé, akikkel valamennyire azonosulni tudsz. Gyerekkoromból még ennél keményebb mondatokra is emlékszem, amelyek arról szóltak, hogy a túlélésnek valójában mi a kulcsa. Emlékszem, hogy anyukám azt mondta: „Ha a többi gyerek úttörő, légy te is az, de nem kell őrsvezetőnek lenni!” A túlélés kulcsa az volt, hogy az ember el tudjon tűnni a tömegben. Ez 1944-ben az utcai földrajzban is ténylegesen így történt. Egy rokonom mesélte, hogy amikor sárga csillaggal kellett járni, akkor megtanították neki, hogy az utcán nem szabad felnézni, mert akkor megismerik az embert, hanem mindig lesütött szemmel kell járni. Ezek túlélési technikák voltak. Amikor felzaklató dolgok kerültek a papírra, azokat előtte már mind átéltem. Vizuálisan teljesen fogyatékos ember vagyok, de akusztikusan nagyon jó a fülem. Mindenkiről pontosan tudom, hogy milyen hangon beszél, mit mond, és mi az, amit semmiképpen nem ejt ki a száján. Ugyanígy voltam a regényhősökkel is – amikor rögzült bennem, hogy kiből jön össze Aldó, Klára vagy Olgi alakja, azaz a három legfontosabb szereplő, onnantól kezdve tisztán hallottam belülről, hogy mit mondtak és mit nem. Összesen három filmrendező próbálkozott a könyvvel, és csak a harmadiknak, Tóth Barnabásnak sikerült sok vita árán megőriznie az eredeti légkört és besűríteni a lényeget 85 percbe. Ám a forgatókönyv írása közben is felbukkantak olyan szavak, amelyeknél úgy éreztem, hogy ez csalás lenne, mert ilyen szót Aldó vagy Klára nem használ! Minderre nincs racionális magyarázatom, a fejemben léteznek ezek a figurák. Van egy kedvenc példám: a „figyelj!” Ma sokan így kezdik a mondatot, de ez régen nem volt, és amikor a forgatókönyvbe ilyen szavak kerültek, akkor a legszívesebben visítottam volna.
Klárában mennyi van önből?
Sok. Szoktam mondani, hogy az egyetlen lényeges különbség kettőnk között, hogy Klára ki mert nyúlni olyan emberek után, akik neki hiányoztak. Én sosem mertem kinyúlni, belőlem hiányzott az a bátorság, nem mertem megkockáztatni, hogy esetleg nem kellek. Márpedig ebben a helyzetben ott van ennek a kockázata. De ő kinyúlt, és így szerzett magának egy választott apát és egy pótnagymamát.
A könyvben van egy visszatérő metaforikus motívum, ami szerint „csak a klórok maradtak, ők meg most párokban bújnak össze”.
Ez is egy érdekes mozzanat volt. Írás közben épp ott tartottam, hogy Aldó miként segít Klárának a kémialeckében, és felütöttem egy enciklopédiát, kerestem egy kémiai képletet. Abból le tudtam vezetni, hogy mi történt történelmileg, hogy az oxigén elvitte a családokból a hidrogéneket, és egyedül maradtak a klórok. Később a homeopátiás mesterem közölte velem, hogy a klór a veszteség szere, és a lelki veszteséget is a klórral lehet valahogy egyensúlyba hozni.
A félelem az ötvenes években lángolt fel ismét, beszűkült az élettér, de Klára nem akart 1956-ban elmenni, amikor még lehetősége nyílt volna rá. Maradni akart, ahogy fogalmazott egyfajta emlékműként, holott kézenfekvő lett volna, ha követi a külföldre távozott testvérét.
Sokan dilemmáztak 1956-ban, aztán ilyen-olyan okokból a maradást választották. De Klára elmondja a regényben, hogy neki vigyáznia kell Aldóra és Olgira, mert ők is vigyáztak rá, amikor kellett, és Pepe is számított rá. Neki tehát addigra megvoltak a kapaszkodói. Az a morál, ami őbenne dolgozik, az nagyon én vagyok.
A könyvön egy kettős történelmi trauma húzódik végig: a háború után mindenki úgy-ahogy próbálja felépíteni az új életét, miközben lassan kiderül, hogy az új politikai berendezkedés nem tűri a másként gondolkodókat, és a félelem megint a mindennapok részévé válik. Milyen képeket, benyomásokat őrzött erről az időszakról a családi emlékezet?
A szüleim generációjának az egész élete arról szólt, hogy egyik diktatúrából a másikba léptek. Az apámat is Kistarcsára internálták, és az az éjszaka, amikor Aldó és Klára azt hiszi, hogy értük jött az ÁVO, abban a hónapban játszódik, amikor apámat elvitték, teljesen vétlenül. A bátyjának volt egy kis hanglemezgyára, a Tonalit, amelyet államosítottak. Ugyanazon az éjszakán vitték el a nagybátyámat meg az apámat is, holott neki egy részvénye sem volt abban a gyárban, soha nem is politizált. Miután visszatért a hároméves munkaszolgálatból és a mauthauseni koncentrációs táborból, családot alapított, született két gyereke, és a szüleim azt hitték, itt a normalitás – aztán egy éjszaka elvitték az apámat. A regényben szereplő katedrálüveg a mi lakásunkból van, és anyám akkoriban úgy állította az ágyat, hogy a nyitott szobaajtón keresztül éjjel rálásson a bejárati ajtóra. Várta, hogy mikor telepítenek ki minket, hiszen az internált férfiak családtagjait akkoriban boldogan telepítették ki tanyára, hogy kiadhassák a lakásaikat. Tehát a szüleim az egyik gyilkos diktatúrából estek bele a másikba. Ennek én egy nagyon finom változatát írtam le, de ez volt a valóság, ahogy az is, hogy gyerekként azt tanultuk meg, erről az iskolában tilos beszélni.
Az internálás éjszakája, amit ők a katedrálüveg mögül néznek végig, az a pont, amikor Aldó és Klára nagyon tiszta kapcsolata megbillen. Mi ennek az oka?
Abszolút megbillen, de ezt az emberek általában nem szokták érteni. A halálfélelem ugyanis szexualizál, aki már átélt ilyesmit, pontosan tudja. Máskülönben egy Aldóhoz fogható vallásos, depressziós, tisztességes férfival ez soha nem fordulhatna elő. Ő azon az éjszakán nem kér cserébe semmit, csak örömet akar adni, és ad is, hajnalban pedig iszonyú bűntudattal ébred, amely később a feleségére gondolva oldódik fel benne.
A film két főszereplője, Hajduk Károly és Szőke Abigél
A regényben feltűnő a nevek váltakozása: Klárából Süni lesz, Aladárból Aldó, Ilonából Luca, mintha ez a névmódosulás is egyfajta eltávolodást jelentene a hétköznapoktól, mintha azt jelezné, hogy van a külvilág, és van a mi világunk, ahová csak azt engedünk be, akit mi szeretnénk. Mit gondol erről?
Erre így még sosem gondoltam. Írás közben arra gondoltam, hogy Aldó és Süni elkeresztelték egymást. Egy új életszakaszhoz mind a ketten adtak egymásnak egy új nevet. De mindezt nem kapcsoltam össze az Ilona-Lucával, az inkább az intimitáshoz kötődik. A regényben van is egy olyan mondat, hogy Aldó Lucának hívta Ilonát, de az olyan frivolnak hatott, hogy még a gyerekek előtt sem merte kimondani.
A honlapján az szerepel, hogy pszichológusként a kapcsolatkezelés, a játszmák, az önismeret, a szülés- és születésélmény érdeklik. Valamiképp a felsoroltak mindegyike jelen van a kötetben, olvasóként mégis talán az utolsó nagyon meghatározó, még ha átvitt értelemben is, amennyiben két diszfunkcionális, elveszett, traumatizált ember egymásba kapaszkodva létrehoz egy családot.
Érdekes, hogy az olvasók gyakran megkérdezik tőlem, miért lett szülész-nőgyógyász Aldó. Semmi jelentősége nincs, csupán az az előtörténete, hogy hatodéves orvostanhallgatóként a nőgyógyászati klinikán dolgozott, és akkor várták az első gyereküket. Nekem személy szerint viszont nagyon nagy szükségem volt egy pozitív nőgyógyászfigurára, mert az életem nagy traumája, ahogyan egy nőgyógyászaton bánni tudnak a szülő nővel. Ez valamicskét javult az elmúlt évtizedekben, a témával viszont pszichológusként is sokat foglalkoztam és az anyák szülésélményéről egy elég komoly tanulmányom jelent meg még az amerikai éveink alatt.
Említette, hogy sokáig írt az asztalfióknak. Volt olyan ember, akitől bármikor tanácsot kérhetett az írással kapcsolatban?
Tanácsot nem fogadtam volna el, az biztos, de Popper Péterrel volt egy ilyen kapcsolatunk. Őt is mindig vonzotta a szépírás, és diákkorom óta baráti volt a viszonyunk. Tíz-tizenöt évig a kapcsolatunk abból állt, hogy én odaadtam, amit én írtam, ő odaadta, amit ő írt, elvonultunk egy-egy fotelba, elolvastuk a másik írását és utána megbeszéltük. Popperen kívül szerintem más férfinak nem mutattam meg az írásaimat. Amikor ezt a regényt írtam, akkor a férjemnek is odaadtam – korábban neki nem mutattam meg az írásaimat. Annyit mondott, hogy egész jó.
A kötetben felbukkan az Utas és holdvilág – meghatározó olvasmánya volt?
Olyan húszéves lehettem, amikor először olvastam Szerb Antal regényét, de én is túl fiatal voltam hozzá, akárcsak Klára.
Sokat olvasó család voltak?
Kevésbé, mint amennyire jó lett volna. Voltak szépirodalmi könyveink, bár sokkal kevesebb, mint a férjeméknél, aki történész. Lehet, hogy egy kicsit diszlexiás is voltam, ezt ma már nehéz megállapítani, de én a mai napig lassan olvasok. Igaz, hogy azonnal képpé alakul bennem a szöveg.
A könyv életében egy új szakasz kezdődött a filmmel. Milyen volt az együttműködés Tóth Barnabás rendezővel? Említette a vitákat is, hogyan jutottak végül zöldágra?
Nagyon happyendes a dolog, ami a filmen is látszik. Én nagyon-nagyon szeretem ezt a filmet, miközben az induláskor nagyon komoly kifogásaim voltak, de szerencsére Tóth Barnabás ezeket meghallotta. A filmen ráadásul olyan gyönyörű dolgok jelennek meg, melyeket én, a vizuális fogyatékos el sem tudtam volna képzelni. Azt el kell még mondanom, hogy a könyv címében szereplő lányregény tulajdonképpen irónia, hiszen a szó szoros értelmében nem egy lányregényről van szó. Ami viszont mindig meglep, hogy a mai generáció mennyire ódzkodik az érzelmek megélésétől és kimutatásától. Volt olyan filmkritika, amelyik megjegyezte, hogy Tóth Barnabás milyen jól adagolja az érzelmeket, egyúttal felrótta azt a jelenetet, amikor Klárából feltörnek az érzelmek a fotóalbum lapozgatása közben. Szinte bűn lett az érzelmeket megélni és kimutatni. Én ez ellen abszolút tiltakozom, mivel úgy gondolom, hogy a férfiakat – és persze a nőket is – nagyon meg tudja betegíteni, ha nem tudják megélni az érzelmeiket.
