Hollywood imád a könyvespolchoz nyúlni, ott sokáig matatni, majd választani. Előbb vagy utóbb minden sikerkönyv szerzőjének ajtaján bekopogtat egy filmes stáb, és megkezdődik a sokak által szidott pénzcsinálási folyamat, az adaptálás. De míg a nézők fátyolos szemmel bámulják kedvenceik szélesvásznú materializálódását, a legtöbb író azt kívánja, bárcsak sosem adott volna rá engedélyt. Például ők.
A Disney Mary Poppinsa a filmtörténet egyik legszeretettebb mozija, ám Pamela Lyndon Traversnek nem más, mint egy hatalmas arculcsapás. Az írónő jóváhagyta ugyan a forgatókönyvet, de a stúdió figyelmen kívül hagyta javaslatainak döntő többségét. Travers egyenesen gyűlölte a film animációs jeleneteit, és attól sem volt elragadtatva, hogy a nevelőnő szigorú oldala elveszett a cukormáz alatt. Néhány zaklatott megbeszélés után végül mégis beleegyezett a Disney ötleteibe. A sztároktól nyüzsgő premierről valószínűleg futva menekült volna, ha a Disney vezetői nem felejtik el meghívni. Travers Walt Disney engedélyével végül mégis megjelent a bemutatón. Az akkor már 65 éves írónő végigzokogta a filmet, és megtiltotta, hogy a stúdió rátegye a kezét a többi Poppins könyve.
Stephen King megalázkodásra késztette a mozifanatikusokat, amikor kijelentette, hogy bár hosszú ideje csodálja Stanley Kubrickot, és nagy reményeket fűzött a Ragyogás filmváltozatához, az eredménnyel mélységesen csalódott volt. Szerinte Kubrick egyszerűen képtelen volt megragadni a puszta emberi gonoszság lényegét, és könyvéből egy családi tragédiát csinált, homályos természetfeletti felhanggal. King nem tudta komolyan venni a filmet, és úgy gondolta, másoknak sem hihető. Jack Nicholson játékával sem volt elégedett. Azt akarta, hogy Jack Torrace-on csak a hotelben mutatkozzanak az őrület jelei, de szerinte Nicholson már az első képkockától őrültnek tűnt. Szerintünk akkor is, ha lemegy a boltba kenyérért. King végül egy Mick Garris nevű amerikai rendezővel dolgozott a Ragyogás új változatán, amit az ABC vetített 1997-ben.
Miután befejeződött a szereplőválogatás Anne Rice Interjú a vámpírral című könyvének moziváltozatához, az írónő kijelentette, hogy Tom Cruise épp annyira kapta el Lestat karakterét, mint amennyire a főleg gengszteralakításairól ismertté vált Edward G. Robinson kapta volna el Rhett Butlerét. Rice szerint a casting bizarr volt, és el sem tudta elképzelni, hogyan lesz ebből film, később mégis elismerte Cruise alakítását. A kárhozottak királynőjét azonban még mindig nem tudta megkedvelni, és összes facebookos rajongóját óva intette attól, hogy megnézzék a mozit, ami szerinte megcsonkította könyvét.
"Első szabály: ne dühítsd fel az adaptálni kívánt könyv szerzőjét, mielőtt meg nem írta a folytatást. Soha ne hagyd, hogy valaki filmet készítsen életed történetéből, akár jól értelmezi, akár nem!" - fakadt ki a Forrest Gump szerzője Winston Groom miután Hollywood így elbánt a művével. Az író nehezményezte, hogy a készítők több fontos fordulatot is mellőztek a sztoriból, és a regény nyelvezetén valamint szexuális utalásain is finomítottak. Groom nem kapta meg 3 százalékos nyereségét sem arra hivatkozva, hogy az előállítási, a reklám és a produkciós költségeket levonása után a film már nem termelt profitot, ezért beperelte a stábot. Hogy a szerző felháborodása még jogosabb legyen, nevét a hat Oscar-díj köszönőbeszédének egyikében sem említették.
Míg Clive Cussler Dirk Pitt-történeteit kultikus rajongás övezi, filmváltozataikkal már más a helyzet. Különösen a Szahara adaptációjával, amit 2005-ben mutattak be Pénelopé Cruz és Matthew McConaughey főszereplésével. A 145 millió dolláros összköltségű film óriási bukás volt, mindössze 68 milliós bevételt termelt. Cussler szerint ez azért történhetett meg, mert az előzetes egyeztetések ellenére a producer nem engedte, hogy belenézzen a teljes forgatókönyvbe. Az író ezért egy 38 millió dolláros pert akasztott a nyakába, ám végül ő maradt alul, és a 13, 9 milliós perköltséget megtérítésére kötelezték. Bár fizetési kötelezettségét 2010-ben eltörölték, jó lecke volt, hogy ne akarja tovább bolygatni az ügyet. Egy másik Dirk Pitt adaptáció, A Titanic kincse szintén bődületes bukás volt, sőt Arany Málna-jelölések sokaságát is begyűjtötte. Annak ellenére, hogy a filmben a két Oscar-díjas Jason Robards, és maga Obi-Wan Kenobi, a szintén két Oscar-díjjal büszkélkedhető Alec Guinnes is szerepelt, 40 milliós gyártási költségének alig 20 százalékát tudta kitermelni.
J. D. Salinger a negyvenes évek végén hozzájárult, hogy novelláját a Ficánka bácsi Connecticutbant (Uncle Wiggily in Connecticut) My Foolish Heart címmel filmre vigyék. A bágyadt lávsztorit látva azonban annyira felháborodott, hogy megesküdött, írásait soha többé nem mészárolja le egyetlen filmes sem. Ez az oka, hogy sosem láthatjuk szélesvásznon a Franny és Zoét, vagy a Zabhegyezőt. Talán jobb is így.
Anthony Burgess annyira gyűlölte a Gépnarancs filmváltozatát, hogy később még azt is megbánta, hogy egyáltalán megírta a könyvet. "Kész vagyok megtagadni a könyvet, amiről a legismertebb, vagy egyáltalán ismert vagyok. A negyed évszázaddal korábbi könyvem úgy lett ismert, mint a nyers szex és erőszak dicsőítője. A film az olvasók számára félreérhetővé teszi, hogy miről is szól a mű, és ez a félreértettség halálomig üldözni fog. A félreértelmezés veszélye miatt meg sem kellett volna írnom ezt a könyvet" - jelentette ki az író miután megnézte a filmet.
Bret Easton Ellis egyik könyvének filmváltozatáért sem rajong túlságosan (kivéve talán A vonzás szabályait), de némelyiket jobban utálja, mint a többit. "Ez a film több okból sem működik, bár nem gondolom, hogy bármelyik ok is az én hibám lenne" - nyilatkozta a 2009-ben megjelent Az informátorokról, pedig a filmnek ő volt az egyik forgatókönyvírója. Azt is kijelentette, hogy jobb lett volna, ha az Amerikai Psychót sosem viszik vászonra. Szerinte a történet legnagyobb baja az, hogy csak olyan irodalmi műként elképzelhető, aminek középpontjában a megbízhatatlan narrátor áll, de egy film válaszokat akar. Ellis szerint vehetjük olyan kétértelműnek a filmet, amilyennek akarjuk, nem ez a lényeg. Vizuálisan még mindig megválaszolatlan maradt. "Nem hiszem, hogy az Amerikai Psycho különösen érdekesebb, ha tudod, hogy ő (Patrick Bateman) tette, vagy ha úgy gondolod, hogy mindez csak a fejében történt meg. Ennek a kérdésnek a megválaszolása teljesen érdektelenné teszi a könyvet".
Vajon miért nem láthattuk soha mozivásznon a Karcsi és a Csokigyár folytatását, a Karcsi és a nagy Üvegliftet (Charlie and the Great Glass Elevator)? A válasz, Roald Dahl miatt. Az író megfogadta, hogy a producerek nem teszik rá kezüket a folytatásra, legalább addig, amíg ő életben van. A csokigyár 1971-es filmváltozatát bénának találta, Gene Wilder Willy Wonkáját pedig gorombának és hatásvadásznak. A rendezőről kijelentette, hogy tehetségtelen, és még a hangulatot sem volt képes elkapni. Mit szólt volna Tim Burton és Johnny Depp párosához?
Ken Keseyt még az sem hatotta meg, hogy a Száll a kakukk fészkére öt aranyszobrot hozott el a 1976-os Oscar-díj átadásról, köztük például a legjobb férfi és női főszereplőnek, vagy a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. A tervek szerint segített volna a film elkészítésében, de két hét után otthagyta a forgatást. Bár sokáig azt nyilatkozta, hogy meg sem fogja nézni a filmet, annyira felidegesítette, hogy nem tartották meg Chef Bromden nézőpontját, a felesége később azt nyilatkozta, férje örült, hogy végül elkészült a film.
Richard Matheson 1964 óta dühöng a Legenda vagyok különböző könyvadaptációin. Már Az utolsó ember a Földön után nagyon csalódott volt, bár a film nagyjából még követte a könyv sztoriját. A rendezést szegényesnek találta, a főszerepet játszó Vincent Price-t pedig rossz választásnak tartotta. A 1971-ben, Charlton Heston főszereplésével készült Az Omega emberről annyit mondott, hogy sikerült olyan távol helyezni a sztorit a könyvétől, hogy az már nem is zavarja. A 2007-es, Will Smith-féle Legenda vagyok után pedig fogalma sem volt, Hollywood miért rajong annyira a könyvéért, ha a filmvásznon figyelembe sem veszik, amit leírt. A legutóbbi változatban Matheson teljes befejezését átírták, mert az előzetes tesztek során a nézőknek nem tetszett az eredeti végkifejlet.
