A
Krasznahorkai László: Az utolsó farkasMagvető, 2009, 69 oldal, 1490 Ft
Anélkül, hogy csorbítanám az egyetlen mondatból álló elbeszélés érdemeit, azért azt megjegyezném, hogy Krasznahorkai nem múlta fölül korábbi önmagát. Kérdés persze, hogy lehet-e fokozni egyáltalán az életmű zseniális darabjait olyan szövegekkel, amelyek esetleg még termékeny párbeszédbe is hozhatók az utóbbi évtizedek magyar irodalmának olyan kimagasló alkotásaival, mint Az ellenállás melankóliája vagy a Háború és háború. Az utolsó farkas zsenialitása miniatűr vagy esszenciális voltában rejlik, ez viszont azért lehet megtévesztő kategória, mert a hömpölygő mondat tulajdonképpen sokkal többet mond annál, mint amit olvashatunk. Míg az elbeszélő megpróbálja egy kerek egészben feltárni spanyolországi kalandját a berlini kocsma magyar pincérének, addig ennek a közlés vágyából eredő aktualitása menthetetlenül kizár minden olyan adalékot, amely a tömbszerű formán túl igazi keretet adhatna a szövegnek, illetve az elbeszélői helyzetnek. A körkörös szerkezet tulajdonképpen mintaszöveget szül: az elbeszélés mint mondat, az előadás, azaz mondás aktusában hangzó szóként ellenpontozza a narrátor megíratlan szövegét, folyamatosan halogatva mindenfajta lejegyzést egészen addig, amíg a gondolatok kellően meg nem „fogalmazódnak”.
A nyelviségre gyakran reflektáló szöveg elbeszélői pozícióját egy íróból lumpenné vált ember tölti be, akinek mindennapjai megszokott ritmusban telnek, az ismétlődést viszont egy olyan jellegű felkérés töri meg, amely éppen írás ürügyén szerződtetné őt. Az egzisztenciális válság, a vanitas hangsúlyozása azonban a nyelvvel kapcsolatos válsággal kapcsolódik össze: „…a nyelv (…) már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza…” (18). A férfi végül rábólint a felkérésre, de a feladat, miszerint népszerűsítenie kellene Extremadura városát, már szinte a megérkezés pillanatában szertefoszlik. A helyzetet egy emlékfoszlány menti meg, hiszen az utazás előtti felkészülés során a főhős egy olyan adatra lelt, miszerint a vidéken 1983-ban halt meg az utolsó farkas. A tanulmányba abszolút nem illő kitételt az elbeszélő addig morzsolgatja, míg végül nekiáll kikutatni az állítás részleteit. Az adat hamisnak bizonyul, így a keresés is folytatódik, látszólag eltérve a tervtől, de egy olyan fordulatot hordozva magában, amely végül meg is semmisíti a züllött életmódból való kitörés lehetőségét.
Az elbeszélés a hiábavalóságról szóló eszmefutatással indul, ennek pedig leglátványosabb szövegbeli szimbóluma a pincért, azaz a hallgatóságot övező érdektelenség. A kocsma személyzete és a vendég pőrén formális viszonyban állnak, viszont a történet egyetlen lehetséges címzettjének passzivitása a szöveg terén belül az egyoldalú kommunikációból fakadó hiábavalóságot teszi meg a kiüresedett állapot jelképes mélypontjának. A főhős monológja több más szólamot, így a pincérét vagy a farkas-sztorit befejező vadőrét is magába olvasztja, ez a polifónia pedig a narrátori státust is furcsa fényben tünteti föl. Az utolsó farkas úgy válik minden szereplő közös szólamává, hogy közben egy önmagát permanensen semmissé tevő individuum közléséből ered.
A szerző korábban leírt kacskaringós körmondatainak ismeretében tulajdonképpen nem meglepő a formátum. Krasznahorkai, aki a jelenleg alkotó hazai szerzők közül talán leginkább nevezhető formaművésznek, egész egyszerűen eljutott arra a szintre, hogy akár legelemibb cizellált szövege is önálló kiadványként jelenjen meg. Mindenesetre – és ez a rövidsége ellenére rendkívül összetett szöveg első elolvasása után válhat majd érthetővé – azt remélem, csatangolnak még farkasok széles e vidéken.
