A Margó Könyvek sorozatban 18 kötet jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában. Az első 12 kötet 2023-ban és 2024-ben jelent meg, melyeket idén újabb könyvek követnek. Bruno Vieira Amaral portugál író Az első dolgok című regényéhez a Kovács ikrek, azaz Kovács Dominik és Kovács Viktor írt utószót, amelyben a történe magját alkotó Amália telepet elemzik, de a tragikus sorsok, a szerelem és a rendszerváltás utáni Magyaroroszág sem marad ki.
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Az álmok és a szorongások leltára
Először az egzotikum és a nosztalgia élményével kecsegtetett bennünket a novellaszerű fejezetekből álló regény híre. Arra számítottunk, hogy a könyvet elolvasva ismét a latin eredetű kultúra és mítoszvilág turistái leszünk, mint ezelőtt tizenöt évvel, amikor egy hetet Portugáliában töltöttünk. Történelmi helyszíneket, utcai vásárokat, eldugott falvakat járunk majd be, képzeletben ismét megkóstoljuk a pastel de nata-t, elmélyülünk a képekben, az emberi sorsokban, töprengünk a társadalmi kérdéseken, például hogy ott van-e még a portugál mindennapokban a csaknem hatvan éve lezárult Salazar-diktatúra emléke. Olvasás közben mindez megtörtént, megismerhettük a regényhelyszínül szolgáló Amélia telep lakóinak szokásait, a gyógyteák, gyógynövényes fürdők, füstölők párájában tartott szertartásokat, a vízzel töltött lufik karneválját, az égő gyertyákkal és gyászos dallamokkal díszített körmenetet, a húsvét vasárnapokat, a nők éjszakáját, és megkóstolhattuk a rákkal töltött, olajban kisütött derelyéket, a pálmaolajban pirított babos húst, a sült angolnát is.
Másfelől viszont egyhelyben maradtunk: Bruno Vieira Amaral alakjainak motivációi, érzései, vágyai és kételyei olyannyira interkulturálisak, hogy időnként az az érzésünk támad, ez a portugál szerző írt egy regényt a rendszerváltás utáni Magyarországról.
Az egzisztenciájukat újraalkotni kívánó munkásemberek története ironikus szánalmat ébreszt a narrátorban, bármi véres verítékkel törekedjenek is, bármi hatalmas gondokkal nézzenek is szembe, alakjukat és mozgásterüket a helyi történetmondás kegyetlennek tűnő tárgyilagossága hozza létre. Az első dolgok elbeszélője váratlanul nevet, és váratlanul hallgat el, általában épp olyankor, amikor az olvasó mást várna, egy hangos és bátor felkiáltást: ebből elég! Csakhogy ez az elbeszélő sosem fog felkiáltani, túlságosan is „bent van” ehhez, osztozik a lisszaboni Amelia telep lakóinak sorsában, s innen tudjuk, hogy a kegyetlenség látszatkegyetlenség, valójában a részvét működteti. Ez a kiélt-kiégett hang a saját nyomorán sír és nevet mindvégig, mások munkanélkülisége valójában az ő munkanélkülisége, ott van a gyakran osztott maflások egyik-másik végén, együtt csattan a tenyérrel, sajog az arccal. Valójában pedig az egész könyv egy felkiáltás, még ha ritka is benne az igazi felkiáltójel.
A regényfejezetek szereplői nyugdíjasok, állástalanok, őrültek, prostituáltak és bűnözők, kiszolgáltatottak, kiszolgáltatottá tevők − és talán inkább a hiányával, de a könyvben jelen van a másik világ is, a titokzatos belváros, a gazdagok és az értelmiségiek miliője.
Doktor Santos a krémszínű Mercedesével csak imádott és később gyűlölt ikon lehet a telep életében, de közülük egy semmiképpen sem, erről ő maga gondoskodik a hallgatásával, amely ellentétben a narrátoréval, ezúttal tényleg a közöny s a távolságtartás kifejezésére szolgál.
Az olvasás utáni elemző beszélgetéseink során mindkettőnkből előjött a tizenöt évvel ezelőtti portugáliai út egyik konkrét emléke, azonban nem Lisszabonból, hanem Évora-ból, amikor a Capela dos Ossosban (azaz a Csontok kápolnájában) jártunk. A 19. századi épület falát, amint arról a neve is árulkodik, kihantolt emberi csontok alkotják. A kápolnában két férfi bebalzsamozott, fellógatott holtteste is látható, akiket egy beteg anya átkozott meg a halálos ágyán, amiért költekező életmódjukkal, mulatozásukkal megkeserítették az utolsó óráit. A mennyezetről lóg továbbá egy hajfonat, ami az elbeszélés szerint egy asszonyé, akit a házasságtörő vétke miatt akasztottak fel hajdanán. A végzet köré szerveződő anekdotákból egyszerre áradt a tragikum mélysége, s valami különös, megnyugtató hangulat is, amely már akkor eszünkbe juttatta a csaknem háromezer kilométer távolságra levő magyar tájegységünk, a Dél-Mezőföld otthon hallott mondáit, történeteit. Nincs ez másképp Az első dolgok esetében sem. Bruno Vieira Amaral történetfüzére egy szövegben létező csontkápolna, annak minden brutalitásával és szentségével, s bár a közegfestése jobbára a kilencvenes-kétezres évek társadalmára korlátozódik, a szöveg szociografikus rétegei nemritkán a régmúltba vezetnek vissza, a mentalitás és a hagyomány összefüggéseire keresik a választ. Az elbeszélő gyakran hagyja látszólag befejezetlenül a történeteket, sosem tudjuk meg például, hová tűnt 1993. április 5-én Vera Michelle Ruela Fonseca, a tizenhat éves lány, akit a szülei a kisboltba küldtek csak le, vagy mi a „telep legnagyobb kurvájaként” számon tartott Paula igazi története. A telep sorsát először Virgílio beszéli el az ezeket lejegyző narrátornak, aki az olvasóhoz intézett tömör figyelmeztetésében említést tesz róla, hogy időnként szántszándékkal bővíti és csonkítja meg, egészíti ki jegyzetekkel és epizódokkal a hallott anekdotákat.
A szövegtest részévé tett szerkesztői ambíció meglehetősen ellentmondásos: egyrészt az igazság feltárása a cél, másfelől pedig éppen ennek az elhomályosítása, az újraírás, a Virgílio által valóságként rögzített tények fantázia általi átdolgozása.
Mint a könyv szerkezetében tulajdonképpen mindennek, ennek a folyamatnak is megvan a maga szertartásjellege. A lódításokat tulajdonképpen „felszenteli” a János könyvéből idézett mondat: „Quid est veritas?” Az elbeszélés öntörvényűen alkalmazza az elhallgatás alakzatait, a csendeket, a (lábjegyzet alapú) kommentárt, amely újra és újra megbontja a lineáris történetmesélést. Az első dolgok fókusza csapong és háborog, akár az Atlanti-óceán hullámai, az olvasó pedig készakarva sodródik benne, egy darabig reménykedik, hátha egy másik történetben választ kap arra, ami itt most befejezetlen, aztán belátja, az Amelia lakótelep mindennapjai ilyenek: az álmoknak, a terveknek, a haragnak és a szerelemnek a legtöbbször előrejelzés nélkül lesz vége.
A mesélés iróniája és a szereplők tragikus sorsa közti feszültségben nemegyszer az utóbbi kerekedik felül. Az illegális abortuszklinika háttérzajaként állandósuló telenovella-főcímdalok nem tudnak elég hangosan szólni, nem tudják elnyomni a nők felszakadó fájdalmát, a kiszolgáltatottságot.
A kétségek közt élő, betegségekkel küzdő dona Hortênsia életének olyan szerves részévé válik a szorongás, hogy két nappal a halála után, a teljes csend birodalmában is retteg, minden porcikáját átjárja a félelem.
A fiát egyedül nevelő Torrest a társnélküliség kudarca gyűri le, valósággal elszigeteli a világtól, a gondjaira szoruló gyerekhez sem mer közelebb kerülni, attól tart, hogy a hallgatag fiúból érzelmi analfabéta lesz. Aztán ott van Lito, aki Torres fiához hasonlóan féltett és zárkózott gyerek, felnőve, kiszabadulva a családi közeg szorításából félelmetes bűnözővé válik: uzsorával, ékszertolvajlással, nők futtatásával foglalkozik, s mindez bizarr módon a gyerekkor, a gyerektudat túlnyújtózásának eredménye. Lito a hivatalos törvénnyel szemben is akaratos, követelőző marad, a legkisebb mértékben is képtelen szabálykövetővé válni. Dona Lubélia illatozó kaspói, a „telep tüdejének” tartott növényrengetege akár a béke, a megnyugvás szimbóluma is lehetne. A virágokat és a gazdájukat bemutató két bekezdésnyi szakasz mégis egy újabb szorongás krónikája: Lubélia férje ellenséget lát a zöld, leveles-virágos lakótársakban, attól tart, hogy éjszakánként gázokkal, fullasztó kipárolgásokkal mérgezik tele a lakást, ez pedig később-tovább a halálukhoz vezet majd. Virgílio (vagy az ő gondolatait lejegyző narrátor) paranoiája és tartózkodása köszön vissza a szélsőbaloldali Lúcia-ról szóló részben is. A fiatal nő minden külső vonzereje ellenére veszélyesnek látszik, mert Sartre-ot olvas, rossz véleménye van a piacgazdaságról, és könyvekből elsajátított ideológiákban keresi az igazságot, ami a korosabb férfi értelmezésében csakis az éretlenség jele lehet.
Alighanem a szorongás állandó jelenlétével függ össze az Amelia telep ellentmondásos viszonya a hatalomhoz.
Egy szimbiózisszerű létezés ez, a történetek szereplői egyszerre vonzódnak a felettük álló társadalmi erőhöz, s vélik gyűlöletesnek azt.
A lakóközösség egyik legjellegzetesebb figurája, a vén Barbosa néhány nappal a halála előtt arra kéri az unokáját, vigye le a háza elé, hadd nézzen rá az évtizedeken keresztül féltve őrzött pázsitra és virágágyásokra, s zavarja el a környéken focizó gyerekeket. A néhány négyzetméternyi birodalom önbizalmat és mozgásteret ad a gazdájának. A kifőzdét működtető Dona Beatriz szintén az általa birtokolt tér segítségével éli túl a mindennapjait beárnyékoló tragédiát. A nyugdíjkiegészítés egyszersmind értelmet is ad az elmagányosodott nő életének, társadalmi mozgástere, megbecsültsége lesz, a forró olajjal együtt a telep hírei, a pletykák töredékei is ott sisteregnek a konyhájában. A lakóközösségben a hírhozó úgy érzi, tekintélyt szerez, a társai Hermésznek látják őt, aki épp most szállt alá az Olümposzról. Nincs ezzel másképp az elbeszélő sem, akit a közeg ismerete időnként arra is felbátorít, hogy a legnagyobb földi hatalomnak legyen bírálója: az ammóniagyárnak, amelynek bűzlő füstje világvége-színűre festi az eget. Az Amelia lakótelep ég, az olvasó pedig megfagy.
Az első dolgok elolvasása egy szemléletformáló zarándoklat, a kötet viszont csak látszólag kalauzolja az egzotikus idegenben az olvasóját.
Valójában a saját emlékeink és gondolataink közt bolyongunk és kutakodunk, egyre mélyebben és intenzívebben, elaltatott álmokra, eltompított fájdalmakra, régi arcokra és nevetésekre bukkanva. Mintha a nyári éjszakában töprengenénk, vagy elcsendesednénk az évora-i csontkápolnában.
Fotó: Inês Duque / Helikon
![Hogyan egyezteti össze egy HR-vezető a multis munkát a gyerekneveléssel? [Ezt senki nem mondta!]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42865/fe_580_320_esnm_mihok_1180_600.jpg)